Oldalak: 433 434 435 436 437 438 439 440 441 442 443 444 445 446 447 448 449 450 451 452

 

A Birk-kódex hangjelölése

1. 1889-ben a bécsi császári könyvtárban rendszerezték azokat a kéziratokat, amelyeket az 1860-as évektől különböző régi könyvtáblák belsejéről fejtettek le. Ezek a IX-XV. századból származnak, latin, görög, ószláv, cseh és egyéb nyelvű, klasszikai, történeti, teológiai és más tárgyú szövegtöredékek. Közülük került elő az a magyar nyelvű, négy papírlevélből álló, 1474-es évszámmal ellátott kézirat is, amelyet a Magyar Történelmi Társulat 1889. évi januári ülésén - Csontosi János javaslatára - a bécsi könyvtár igazgatójáról, Birk Ernő udvari tanácsosról neveztek el (MKsz. 1889: 1, Pusztai, Birk-kódex 1474. 1960. 11).

Kluch János a nyelvemlékről úgy véli, hogy a domonkosrendi apácák számára magyarra fordított szabályzat egy része, egy eredetileg tizenkét levélből álló egész töredéke. A fennmaradt szöveg első része Szent Ágoston reguláit, második része a domonkos apácák szabályait tartalmazza. Eredetileg az Ágoston-fordítás bele volt illesztve az apácák szabályaiba. A szöveg fordítójának Pál barátot tartja, akit a szülővárosa után Váci Pálnak nevezett szerzetessel azonosít (MKsz. 1889: 2).

A kéziratban előforduló javításokból Kluch arra következtetett, hogy a szöveg megfogalmazásakor keletkezhettek, tehát a fennmaradt nyelvemlék nem másolat, hanem [433] eredeti fogalmazvány, és Váci Pál kezétől származik. A hibákat Kluch négy csoportba sorolta:

Kluch valószínűnek tartja, hogy ez a fordítás egyféle piszkozat lehetett, ami a letisztázás után fölöslegessé vált, lomtárba került, onnan pedig később egy könyvkötő birtokába jutott (uo. 6).

A nyelvemlék Pusztai szerint is impúrum volt, és úgy gondolja, hogy a fennmaradt szöveg nem azonos azokkal a fordításokkal, amelyekről Ferrarius - a kódex első említője - 1637-ben Bécsben megjelent latin nyelvű művében írt. Ezt a feltételezését a következőkkel indokolja: 1. A Ferrarius által említett példányokon az is szerepelt, hogy a fordítás Szent Remigius napján készült, a fellelt szövegen ez nem látható, és az utolsó lapon annak sincs nyoma, hogy a keltezés lekopott volna. - 2. A sok hiba, javítás alkalmatlanná tette a szöveget a mindennapos olvasásra, letisztázott másolatoknak is kellett lenniük. - 3. A nyelvemlék néhány szokatlan betűjével a későbbi kódexirodalomban csak elvétve találkozhatunk. Pusztai ebből arra következtet, hogy a fordító a letisztázott, olvasásra szánt szövegben már maga sem használta ezeket a szokatlan betűket (i. m. 20).

A nyelvemlék hangjelölésének részletes feldolgozására törekszem. Dolgozatom a kézirattöredéknek Pusztai István szerkesztette kiadása alapján készült (Codices Hungarici V. Birk-kódex. 1474. Bp. 1960. 46-79). Ezen kívül elsősorban Jakab László és Kiss Antal számítógépes feldolgozására támaszkodtam, amely a forrás teljes anyagának nyelvtörténeti vizsgálatát - így a helyesírás-történetit is - sokban segíti (A Birk-kódex ábécérendes adattára. Számítógépes Nyelvtörténeti Adattár 3. Debrecen, 1983.). Mivel fogalmazványról van szó, betekinthetünk egy XV. századi magyar írástudó, és nem kódexmásoló, írásszokásaiba.

2. A magyar nyelvű kódexek helyesírásának átfogó vizsgálatával Kniezsa István és Farkas Vilmos foglalkozott (Kniezsa, Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Bp., 1952. 102-4; Farkas, Helyesírásunk hangjelölés-rendszerének története. NytudÉrt. 74. sz.).

Kniezsa István a kódexeket helyesírásunk alapján három csoportba sorolta: a) A kancelláriai helyesírásból fejlődött mellékjel nélküli hangjelölő rendszer a latin ábécé jeleit használja. A latinból hiányzó hangokat pedig valamely képzési módban vagy helyben hasonló hang betűjével, illetve betűkapcsolatokkal jelöli. A magánhangzók és a mássalhangzók hosszúságát betűkettőzés jelzi. Ennek a mellékjel nélküli rendszernek Kniezsa négy altípusát különbözteti meg, és elsősorban a c ~ č hangok jeleit használja ezeknek a csoportoknak az elkülönítésére. Eszerint ennek a rendszernek a típusai: A.: ch ~ ch jelek, B.: cz ~ ch jelek, C.: cz ~ cz jelek, D.: ch, cz ~ ch, cz jelek. b) A mellékjeles hangjelölő [434] rendszer azon az elven alapul, hogy minden betű csak egy hangot és minden hangot csak egy betű jelöljön. Azokat a hangokat, amelyeknek jele a latin betűsorból hiányzik, valamely képzési módban vagy helyben hasonló hang betűjének mellékjeles - ponttal vagy vesszővel ellátott - alakjával jelölik. Kniezsa az idetartozó kódexeket is négy kisebb csoportra osztotta a c ~ č hangok jelei alapján: A.: ć ~ L jelek, B.: cz ~ L jelek, C.: cz ~ L jelek, D.: ć ~ ć jelek. c) A két rendszer a használat során összekeveredett, és különböző - hol következetes, hol zavarosan bonyolult - "keverékhelyesírás" jött létre. Kniezsa ennek is négy típusát különbözteti meg a c ~ č hangokat jelölő betűk szerint: A.: ch ~ ch jelek, B.: cz ~ ch jelek, C.: cz ~ cz jelek, D.: ch, cz ~ ch, cz jelek (i. m. 102-4).Kniezsa a keverékhelyesírás harmadik típusába (C) sorolja a Birk-kódex hangjelölését a következő sajátosságok alapján:

1. táblázat

Hang

 

Betű

 

Hang

Betű

 

Hang

Betű

c

 

cz, c

 

ny

ń

 

v

v, u

cs

 

ch, x, cz

 

ly

ž, li

 

u

v, u

k

 

k, c

 

ty

, ti

 

ü, ű

v, u

j

 

i

 

gy

 

 

ö, ő

i

 

i

 

zs

zs

 

 

 

Kniezsa rendszere csak az általa általánosnak vélt betűket mutatja be, a ritkábbakkal nem foglalkozik, így táblázata hiányos, helyenként pontatlan.

Kniezsa művét vette alapul Farkas Vilmos, amikor rendszerezte a kódexeket a mellékjelek használata alapján. Szerinte a kódexek csoportosítása pontosítható, az ún. keverék helyesírású csoport megszüntethető, ha a hangjelölést az alapjelek és a mellékjelek együttes szempontja alapján vizsgáljuk. Így háromféle betű használata különíthető el: a) ugyanazt a hangot főként többjegyes mellékjeltelen (esetleg mellékjeles) betű jelöli; b) ugyanazt a hangot főként egyjegyes mellékjeles (esetleg mellékjeltelen) betű jelöli; c) ugyanazt a hangot többjegyes mellékjeltelen (esetleg mellékjeles) betű és egyjegyes mellékjeles (esetleg mellékjeltelen) betű egyaránt jelöli (i. m. 29-31). Ezek alapján Farkas megkülönböztetett többjegyes (mellékjeltelen) helyesírású kódexeket és egyjegyes (mellékjeles) helyesírású kódexeket. A Birk-kódexet a második csoportba sorolta, amelyen belül két típust különített el: az egyikben a c, cs hangokat is egyjegyes (mellékjeles) betű jelöli, a másikban a c, cs hangok jeleként sűrűn előfordul a cz, a ch is (i. m. 60-9).

A Birk-kódex a második típushoz tartozik (i. m. 31-55), a problematikus hangok jelölését a 2. táblázat mutatja.

2. táblázat

Hang

Fővariáns betű

 

többjegyes mellékjeltelen (mellékjeles)

egyjegyes mellékjeles (mellékjeltelen)

többjegyes és egyjegyes (mellékjeltelen, mellékjeles)

ö, (ő)

 

 

u

 

v, u

 

ü, (ű)

 

v, u

 

[435]

Hang

Fővariáns betű

 

többjegyes mellékjeltelen (mellékjeles)

egyjegyes mellékjeles (mellékjeltelen)

többjegyes és egyjegyes (mellékjeltelen, mellékjeles)

c

 

 

c, cz

cs

ch, x, cz

 

 

gy

 

 

 

ly

 

ž, (li)

 

ny

 

ń

 

ty

 

, (ti)

 

v

 

v, u

 

Farkas is csak az általánosan használt betűket tünteti fel, a ritkább jelekkel ő sem foglalkozik, ezért az ő táblázata sem mutatja be pontosan a nyelvemlék hangjelölését.

3. A következőkben a nyelvemlék hangjelölését, betűrendszerét a teljes anyagra kiterjedő mikroszkopikus vizsgálat alapján mutatom be:

A) A mássalhangzók jelölése

Csak azokat a mássalhangzókat tárgyalom, amelyekkel kapcsolatban valamilyen helyesírási probléma merül fel.

[436]

A gy hang jelölése forrásunkban Kniezsa és Farkas szerint . Valójában azonban a hang jelölése igen [437]

[438]

[439]

[440]

[441]

5. Az egyes hangok jelölésének módját a 3. táblázattal szemléltetem: az első oszlopban a jelölt hangok szerepelnek, a másodikban az adott hangot általánosan, illetve gyakran jelölő betű, és a harmadik oszlopban találhatók a ritkán, esetlegesen előforduló jelölésmódok. Ha a ritka jel tíznél nem több adatban lelhető fel a szövegben, a táblázatban feltüntetem őket, egyébként az egyes hangok jelölési módjának tárgyalásakor szerepelnek. Táblázatom mintái Reményi Andrea "A Peer-kódex helyesírásáról" című tanulmányában közölt ábrák voltak (MNy. 1994: 33-45).

Meg kell jegyeznem, hogy mind a táblázatban, mind a fent felsorolt példákban a palatális hangok mellékjeles betűit egységesen, vesszővel jelölöm az egyszerűség kedvéért, hiszen Pusztai is a palatalizáció jeleként magyarázza a • -ot,'-t, ^ -et egyaránt (i. m. 45).

3. táblázat

[442]

[443]

A Birk-kódex teljes anyagát vizsgálva megállapítható, hogy hangjelölésére az jellemző, hogy a problematikus hangokat általában mellékjeles betűvel jelöli, de minden egyjegyes mellékjeles betűnek - legalább egyszer - felbukkan a többjegyes mellékjeltelen megfelelője is.

Láttuk, hogy a c és cs hangok jelölését vizsgálva a kódex Kniezsa rendszerébe nem illeszthető bele, hiszen a c-t csak öt adatban, a cs-t mindössze kettőben jelöli c, ezekkel szemben pedig huszonnyolc példa van c hangot jelölő c betűre, és a cs általános jelének a huszonháromszor előforduló x és a huszonegyszer felbukkanó ch tekinthető.

Kniezsa - mivel csak választott szövegrészeket elemzett - a nyelvemlék általános és ritka jelöléseit nem tudta elkülöníteni. A v és u, ú hangoknak valóban közel egyformán gyakori jelei a v és az u betűk. Az ü-t és az ű-t viszont általában v jelöli, csak hetedannyi u-t találhatunk.

A palatális hangok jelölése sem olyan egyértelmű, mint ahogyan azt Kniezsa feltünteti. Leggyakrabban mellékjeles betűket használt Váci a gy, ly, ny és ty hangok jelölésére. Ezek mellett azonban megtalálhatjuk mellékjel nélküli párjukat is. Összetett jelekre is mindig akad példa: gi, di, li, ni, ti - ha csak elvétve is - előfordulnak a szövegben. Kniezsa ezeket itt-ott feltüntette, máshol nem említette.

A vizsgált minta egyenetlenségének következménye lehet az is, hogy a zs hang jele Kniezsa táblázatában a - kódexben csupán egy adatban szereplő - zs. Igaz, a zs csak háromszor lelhető fel a szövegben, de abból kétszer

Farkas Vilmos a mellékjel használata, illetve az egyjegyes és többjegyes betűk szerint próbálta csoportosítani a kódexeket. Mivel azonban Farkas is csak szövegmintát vizsgált, az ő rendszere sem lehet pontos. A kódex hangjelölésére valóban a mellékjel nélküli, egyjegyes betűk a legjellemzőbbek. A palatális hangoknál általában mellékjeles írásmódot találunk, de betűkapcsolatokra is több példa van. A gy hangra nyolc esetben többjegyű mellékjeles betűt használt a szerző (d ).

Megállapítható tehát, hogy a Birk-kódex hangjelölését tekintve a középkori kódexek nagy csoportjaiba nem illeszthető be. Ennek oka az lehet, hogy Váci Pál nem volt kódexmásoló, egyetlen középkori kódexírói, -másolói központhoz, iskolához sem tartozott. [444] Ez a nyelvemlék - ahogyan többen is megállapították - valószínűleg piszkozat lehetett, amelynek furcsa jelei (pl. , x) esetleg már a letisztázott, olvasásra szánt szövegben sem szerepeltek, hanem más, ismertebb jelek helyettesítették őket.

A kódex írása tehát egyedi: ritka, máshol elő nem forduló, illetve csak elvétve megjelenő jeleket kevert a szerző a korban általánosan, gyakran használt betűkkel. Ennek eredményeképpen egy olyan nagymértékben "keverék-helyesírású" szöveg jött létre, amely a középkori kódexek hangjelölési rendszerébe nem illeszthető be.

6. Váci Pál kis- és nagybetűit Pusztai csak nehezen tudta elkülöníteni a betűhű olvasat készítésekor (i. m. 28). A szövegben - a latin beszúrásoktól eltekintve - 142 nagybetűvel kezdődő adat van. Negyvenkilencszer beékelődött latin mondattöredéket követ nagybetűvel írt alak. Latin kifejezések után csak tizennyolcszor következik kisbetűvel írott szó. Hetvenháromszor új gondolat elején jelenik meg a nagybetű. Ezek új mondat, tagmondat kezdetének tekinthetők. Tizenhétszer indokolatlannak  tűnik a nagybetű használata:

Kétszer a nagybetűvel kezdődő szó az első betű után valamilyen ok miatt nem olvasható.

7. A kódextöredékben a betűkön kívül meglehetősen sokfajta jel található. A sorokba szúrt a sor fölé írt szó, szavak betoldását jelenti. A lap szélére írt szövegrészre a + utal (Pusztai i. m. 45). A pálcikákat ( | ) Pusztai a mai elválasztó jel megfelelőinek tartja (i. m. 45), bár a vesszőktől való megkülönböztetése sokszor nehéz, mivel Váci Pál - a betűkhöz hasonlóan - az írásjelek méretére sem ügyelt (i. m. 28).

A négyszer fordul elő (1b1, 15, 4a39, 4b8), és megfelel a latin et caetera rövidítésének, a ? egyszer található meg a szövegben (4b6), és a latin et kötőszót helyettesíti (Pusztai i. m. 45). Ezek mindig beékelt latin nyelvű szövegben fordulnak elő.

Az elválasztást Váci Pál meglehetősen következetesen jelöli. A kódextöredékben negyvennégy elválasztott szó van, és ebből a szerző harmincötöt (79,5%) jelölt. Harmincszor egyszeres ferde vonal (/), ötször pedig kétszeres ferde vonal (//) jelzi az elválasztást a sor végén. Fontos megemlíteni, hogy Váci minden esetben figyelembe veszi a szótaghatárt:

A nyelvemlékben a tagolójelek használata rendkívül változatos. Felsorolásokkor, gondolatok elkülönítésekor, lezárásokkor, illetve latin szöveg beszúrásakor használja őket Váci. A vessző fordul elő leggyakrabban, kétszáznyolcvanötször: [445]

[446]

Láthatjuk tehát, hogy Váci mindenhol igyekszik kihasználni a lehetőséget a rövidítésre. Főleg a latin eredetű szavakban használja a latinban is szokásos rövidítéseket, de a magyar szavakban is felbukkannak. A nazálisok közül pedig átlagban minden hatodikat megrövidíti.

9. A továbbiakban megvizsgálom, hogyan érvényesül a kódex helyesírásában a fonetikus és az etimologikus elv. Kniezsa szerint a fonetikus elv jellemző a középkori magyar helyesírásra, az etimologikus elv érvényesülésére kevés példa akad, és akkor is általában képzők előtt érvényesül (Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Bp., 1952. 143). Imre Samu is úgy gondolja, hogy régi helyesírásunkat elsősorban a kiejtést követni akaró írásmód jellemzi. Ezt igazolja a Debreceni-kódex vizsgálatával, amelynek során külön foglalkozik az összeolvadással, a részleges és a teljes hasonulással (A Debreceni Kódex 1. kezének fonetikus írása: MNy. 1957: 37-8).

a) Először a szóvégi mássalhangzó és a -j felszólító módjel összeolvadását, illetve teljes hasonulását tárgyalom.

A mássalhangzó + t végű igék (kivéve az -szt végűeket) felszólító módban minden esetben fonetikus írással - tehát a cs hang jelével - szerepelnek a nyelvemlékben: inxek (3a8, 28), meg ielenxek (3a30), meg tarchatok (1a4, 2b18, 35), tarxa (1b36, 3b36), tarxak (3a23), tarxanak (3a22), tarchatok (2a38), tarxon (3a14, 19).

[447]

 hogy a szerző ily módon akarta jelölni, hogy ez felszólító módú alak, megvan benne a -j módjel.

- Öt adatban az összeolvadással keletkezett hang d jelölésével találkozunk: ada (2b30), Ada (2b34), adak (1a17), adatok (2b42), tagada (3a12). Ezekben az adatokban a kiejtés és a szóelemzés elve keveredhetett össze, ezért használhatta a szerző a szokatlan jelölést. - Egyszer ggi összetett jel szerepel ggy hangértékben: meg fereggiek (2a8). Itt a fonetikus elv érvényesül. - Van példa g jelre is, de itt valószínűleg csak tévedésből maradt el a mellékjel: kulgen (3a8).

A gy-t követő -j teljes hasonulását mindig jelzi az író: haganak (3a6, 24), Meg fegen (2b27).

Az l + j hangok kapcsolata általában li betűkkel szerepel: el muliatok (2b19, 40), elien (3a35), elietek (1a37), emeliek fel (1a21), enekeliek (1b4), enekelietek (1b5), fel kelienek (4b15), felíetek (2b31), fell mulia (2b21), gondolion (3b32), hanalion (2a13), kelienek (4b15), le haiolianak (4b2), le vlienek (4b9), meg ioolianak (1b31), meg iogolion (2b19), meg nehezvlienek (1b30), meg valiek (3a34), onoliak (3a10), rlienek [448]

A nyelvemlékben valamennyi t végű névszó, amelyhez harmadik személyű birtokos személyjel járul -at képzős főnév: akaraa (2a3), akarata (3b5), akarattaual (3b7), illataual (2b36), kiuanattianak (2a12), parancholattiaual (2a10). Négy adatban kétségtelenül a geminálódott ty hang jelét találjuk. Az akaraa (2a3) alak -je is a hosszú tty jele lehet, hiszen néhány más esetben is előfordul, hogy az író nem jelöli a mássalhangzók hosszúságát, és ugyanezzel a szóval később akarata (3b5) formában találkozunk, illetve hosszú mássalhangzó szerepel a szó továbbtoldalékolt alakjában is: akarattaual (3b7). Az akarattaual (3b7) tt-je bizonyosan tty hangértékű. A mellékjel hiánya íráshiba lehet.

A ty + j kapcsolatra két példa szerepel a kódexben, a kiejtésbeli teljes hasonulás írásban is jelölve van: aokfiainak (2a24), atafiat (2a31). [449]

A d + j hangok kapcsolatára itt sokkal kevesebb példa van, mint az előző két csoportban. Két adatban az összeolvadással keletkezett gy hangot mellékjeles  jelöli: gonat (2b17), gona (4b38). Két másik szóban pedig az előforduló di-ről nem dönthető el biztosan, hogy etimologikusan írott d + j, vagy a gy hang jelölésének ritka módja: gondia (2a20), modiat (2b21). Feltehetően itt is kiejtés szerinti írásmódról van szó.

A t-t, illetve d-t követő s csak a -ság/-ség képzőben jelenik meg, ezért úgy gondolom, hogy a fenti szavak etimologikus írásában szerepet játszhatott az, hogy a -ság/-ség csak a közelmúltban fejlődött önálló szóból képzővé.

Ebben a csoportban az etimologikusan írt adatok száma több. A két fonetikusan írt adat mellett hat példa - mind -ság/-ség képzős szó - hozható a szóelemző írásmódra. Egy szóban a helyesírási elvek összekeveredését láthatjuk.

[450]

A -vá/-vé translativusrag teljesen hasonul a szóvégi mássalhangzóhoz.

(4a42) (Pusztai, A határozott névelő használata a Birk-kódexben: MNy. 1955: 109). Gyakoribb a mutató névmás z elemének teljes hasonulása a kódexben: akkik (4b12), am mi (2a15, 2b21, 41), am mit (1b33, 2a11, 34, 2b12, 4b29), ammi (2a13), Annak (4a40, 4b11), afemelt (4b23), aent (1a26), attol (1b35, 2a37, 4a24), aal (2b8).

A beszédbeli teljes hasonulást a felsorolt kilencvenhat adatból hetvenötben (78,1%) tükrözi az írás. Egy példa írásmódja attól függ, hogy Váci Pál nyelvjárásában hasonult-e a d az őt követő n-hez. A gy + n hangkapcsolatnak és a mássalhangzó + -val/-vel ragnak az ejtése is ingadozhatott.

f) A következőkben a zöngésség szerinti részleges hasonulást tárgyalom.

Ha k hangra végződő szó után b-vel kezdődő rag következik, általában a szóelemzést követi az írás: atokbol (3b3), aokba (2b5), egebekbe (3b32), eekbe (2b43), haatokban (1a6), kikben (3a37), mielkedetekben (1a32), atokbol (2b1), iuekbe (1b24), iuetekben (1b2). Csak két példát találunk a k zöngésedésének jelölésére: ioagogbol (1a29), andegban (2b14). A k-t egyszer követi a szövegben n: bodogbagnak (1b20). Nem tartom valószínűnek, hogy az író nyelvjárásában az n zöngésítette volna az előtte lévő mássalhangzót. A g elírás lehet.

[451]

A z + t kapcsolatban nem állapítható meg a zöngétlenülés jelölésének szándéka, mert a lehet a sz, de lehet a z hang jele is: at (1b33, 2b31), el vegetnk (3b6), gvleketetek (1a6), ktetek (1a38), lakotok (1a5), meg alatatnak (1a24), otan (4b4).

A zöngésség szerinti részleges hasonulásnál arányaiban sokkal több etimologikusan írt alakot találunk, mint az eddig vizsgált csoportokban. A hatvanegy példából huszonkilencben (47,5%!) érvényesült a szóelemző írásmód, és csak kilenc (14,8%) fonetikusan írt adat van. A nyelvemlék hangjelölése huszonhárom esetben nem teszi lehetővé, hogy eldöntsem, a részleges hasonulást akarta-e írásban jelölni a szerző, ugyanis a zöngétlen s és a zöngés zs jele egyaránt lehet , ahogyan a sz-t és a z-t is egyformán jelöli a .

g) A képzés helye szerinti részleges hasonulás vizsgálatához három adat található a nyelvemlékben, mindháromban n + b kapcsolat van. Egy adat írása megfelel a szóelemzésnek: iětenbe (1a7). Kettő viszont fonetikusan, m-mel jelöli a b előtti hangot: kvlmben (1b13, 3b38).

10. A fonetikus és etimologikus elv elemzése során 452 problematikus hangkapcsolatot vizsgáltam meg. 294 esetben (65%) a kiejtés szerinti, 116-szor (25,7%) a szóelemzés szerinti írásmód érvényesült. Negyvenkét adatot (9,3%) különböző okok miatt egyik helyesírási elvhez sem tudtam besorolni. A számok így is megmutatják, hogy a Birk-kódexre is jellemző, amit Kniezsa és Imre a középkori helyesírásról állít: elsősorban fonetikus írásmódú. Ezenkívül az is megállapítható, hogy az etimologikus elv elsősorban a különböző szavakhoz járuló -ság/-ség képző, illetve a képzés helye szerinti részleges hasonulás, az elízió és a hiátus jelölése közben érvényesül.

Gera Ildikó

 

Vissza a Tartalomhoz

 

nyitólap