A csodaorvosok és delejezők.

(Folytatás.)

A terem közepén egy tojásdad alaku edény állt, melynek leghosszabb átmérője mintegy négy láb, mélysége pedig egy láb lehetett. Ezen edénybe több, delejezett vizzel telt s parafával erősen bedugott palaczk volt helyezve, melyek sugáralakot képezve, nyakukkal kifelé álltak. Erre az edénybe viz töltetett, de csak annyi, hogy csupán a palaczkokat födte be, s közben-közben vaspor hintetett belé, a delejes hatás emelésére. Ezután az edény vasfödéllel bezáratott, mely tele volt lyukakkal. Ezen lyukak mindegyikéből hosszu, mozgatható vaspálcza állt ki, a melylyel a betegek tagjaikat szokták megérinteni. E készlet körül ültek a betegek, egymást kezeiknél fogva tarta, s térdeiket lehetőleg egymáshoz szoritva, hogy igy a delejfolyam átömlése egyikből a másikba megkönnyittessék. Most beléptek a delejező segédek, többnyire erős, szép fiatal emberek, hogy ujjaik hegyéből uj folyadékot szivárogtassanak át a betegekbe. Ezek a beteget térdeik közé fogták, hátgerinczét gyengéden dörzsölék, s szemöket erősen és hosszasan rámereszték, hogy igy szemökkel is megdelejezzék. Ezen egész idő alatt szakadatlan csend uralkodott, kivéve nehány gyors, alig hallható futamot a zongorán, s egy elrejtett énekesnő méla bus hangjait, a ki hosszu közönkint hallatta énekét. Lassankint a nők arcza elkezdett pirosodni, képzelőerejök mindjobban fölhevült, s egyik a másik után vonaglásba esett. Némelyek zokogtak, s hajukat szétzilálták, mások meg oly erős nevetésbe estek, hogy szinte könyeztek belé, ismét mások kiabáltak, orditoztak, mig végre eszméletöket egészen elveszték.

Ez volt a téboly válsága, mely alatt megjelent maga a főszemély – Mesmer. Mint Prospero, pálczáját megcsóválta, uj csodákat művelendő. Aranyvirágokkal himzett hosszu, violaszin selyemruhát viselt, kezében fehér delejes pálczát tartva, méltóságos tekintettel, mint egy keleti kalifa, ünnepélyesen lépett a szobába. Azokat, a kik még nem vesztették el egészen eszméletöket, szemével megbüvölé, s rángatódzásuk hevessége szemlátomást csökkent. Az egészen öntudatlanoknak pedig szemöldökein s hátgerinczén ujjait végig huzogatá, s mellökön hosszu fehér pálczájával mindenféle alakokat formált, mire azok ismét magukhoz tértek. Erre egészen lecsendesedtek, hatalmát elismerték, s azt vallák, hogy mindannyiszor hideg vagy forró gőzszerü foyladékot éreztek testükön végigfutni, valahányszor pálczáját vagy ujjait előttük megmozditá.

A hatás, melyet Mesmer kisérletei Párizsban okoztak, minden fogalmat meghaladó volt. A kath. egyház korábbi századaiban soha még elkeseredettebb theologiai vita nem folyt. Ellenei tagadták egy akkori ismeretlen természeti erő fölfedezését. Némelyek nyeglének, mások bolondnak, s ismét mások oly embernek nevezték, a ki eladta magát az ördögnek.

Barátai épen oly mértéktelenek voltak a dicsérésben, mint ellenei a gáncsolásban. Párist e tárgyról irt röpiratok árasztották el, melyek közt az uj tannak épen annyi védelmezője, mint ellensége akadt. Az udvarnál maga a királyné is mellette nyilatkozott, s a társaskörökben ez képezte a beszélgetés tárgyát.

D’Eslon tanácsára Mesmer az orvosi karnak elmélete megvizsgálását javasolta, azon inditvány mellett, hogy választassék ki tetszés szerint huszonnégy beteg, a kik közől tizenkettőt ő fogna gyógyitani delejezés által, mig viszont a másik tizenkettőt az orvosi kar vegye gondjai alá, a régi, szentesitett módszer alkalmazása mellett. Ezenfelül kivánta, hogy a kormány, a vitatkozásoknak végetvetendő, nevezzen ki oly férfiakat, a kik nem orvosok, s kik a kisérleteknél jelen legyenek, és hogy e vizsgálat czélja ne az legyen, mi módon idéztetnek elő ezen hatások, hanem hogy ezek következtében a betegek valóban meggyógyulnak-e? Azonban az orvosi kar kifogást tett a vizsgálat ilynemű korlátozása ellen, s igy az inditvány megbukott.

Mesmer most Mária Antonia királynőhöz irt, hogy az ő befolyása által eszközölje ki a kormány ótalmát. Azt kivánta, hogy ajándékozzanak neki egy kastélyt és hozzátartozó földeket, s biztositsanak számára gazdag évi jövedelmet, hogy jó kedvvel és ellenei alkalmatlan üldözésétől menekedve, folytathassa kisérleteit. – Emellett fölemlité, hogy a kormánynak kötelessége, a tudományosság képviselőit támogatni, s azzal ijesztegeté a kormányt, hogy ha semmi további fölbátoritást nem tapasztal, nagyszerü fölfedezését kénytelen lesz egy más országba vinni, a hol érdemeit jobban fogják méltányolni.

A kormány huszezer frank nyugpénzt s a sz. Mihály-rendet ajánlá neki, ha az orvosi tudomány terén csakugyan uj fölfedezést tett, s ha azt a király által kijelölendő orvosokkal közleni fogja. Az ajánlatnak ez utóbbi része Mesmernek nem tetszett. Félt a királyi orvosok kedvezőtlen tudósitásától, s az alkudozások folyamát megszakitván, kijelenté, hogy itt nem annyira pénzbeli támogatásról, hanem inkább arról van szó, hogy a kormány fölfedezését azonnal elismerje. Erre boszusan s elégedetlenül Spaaba vonult vissza, azon ürügy alatt, hogy rongált egészsége helyreállitása végett az ottani kut vizét akarja használni. Miután ő Párist elhagyta, az orvosi kar d’Eslon orvost harmadszor s utolszor szólitá fel, hogy vagy mondjon ellent az állati delejesség elméletének, vagy legyen rá készen, hogy az orvosok testületéből ki fog záratni. D’Eslonnak eszeágában sem volt e fölszólitásnak engedni, sőt inkább azzal állt elő, hogy uj titkokat fedezett föl, s gondosabb vizsgálatot kivánt. Ehhez képest 1784. márt. 12-én az orvosi karból királyi bizottmány alakult, melyhez egy másik lőn a tudományos Akademia részéről csatolva, hogy az illető tüneményeket pontosan megvizsgálják s az eredményről tudósitást adjanak. Az első bizottmány Páris leghiresebb orvosaiból lőn összeállitva, mig a másik Franklin Benjamint, Lavoisiert, Baillyt, a csillagász történetiróját s más kitünő szaktudósokat számitott tagjai közé. Mesmer egész formaszerüséggel felszólittatott, hogy jelenjék meg e testület előtt, ő azonban a megjelenését majd ez, majd amaz ürügy alatt, egyik napról a másikra halasztotta. D’Eslonban nagyobb becsületérzés volt, mert ő valóban hitt az állati delejességben, a mit Mesmerről nem mernénk egész bizonyosságal állitani; d’Eslon rendszerint jelenvolt az ülésekben s kisérleteket is tett.

Bailly, mint szemtanu, a vizsgálat folyama alatt előfordult jeleneteket következőleg irja le: „A hajócska körül a kádban ülő nagyszámu betegek nem csupán a hajócskából kiálló vaspálczák által vesznek magukba delejességet, hanem a testök körül tekert zsinórok, ujjakkali érintés és zongora- vagy kellemes női hangok által is, melyek a levegőt delejességgel árasztják el. Azonban a delejezés közvetlen történik azáltal, hogy a delejező mutatóujját vagy pálczáját a beteg arcza előtt, feje fölött vagy mögött és a beteg tagokon halkan mozgatja. A delejező azáltal is hat, hogy szemét erősen a betegre szegezi. Mindenekfölött pedig kézrátevés s az ujjaknak az oldalbordák alatti puha testrészekre nyomása által történik a delejezés, a mi gyakran nagyon hosszan, néha órákig tart. Közben-közben a betegek, különböző állapotukhoz képest, sajátságos látványt nyujtanak. Némelyek egészen csendesen s nyugodtan viselik magukat s legkisebb hatást sem éreznek; mások ellenben köhögnek, pökdösnek, gyenge fájdalmat éreznek, egyes testrészökre szoritkozó vagy átalános forróságban izzadnak; vannak végre olyanok is, a kiket heves vonaglás gyötör. Ezen vonaglás mind tartamára és erejére nézve, mind pedig azon betegek számát illetőleg , a kik abban szenvednek, igen nevezetes. Mihelyt a betegek egyike rángatódzásba esik, az rögtön többekre is átragad. A bizottmány nehány ily vonaglást figyelemmel kisért, a mely három óránál is tovább tartott, s rendszerint piszkos, ragadós nedvek napfényrehozásával járt, a mi a nagy megerőtetésnek lőn következménye. E nedvekben néha vérfoltok is voltak észrevehetők. E vonaglást az egész testnek s különösen az egyes tagoknak rögtöni önkéntelen rángatózása, a torok összehuzódása, az altest ugrálásszerü hánykolódása, a szemek elhomályosodása, és forgatása, fülsértő kiáltozások, könyek, zokogás és mértéktelen nevetés jellemzi. A vonaglás előtt, valamint utána is egy neme a bágyadtságnak, levertség és álmosságnak szokott bekövetkezni. A hirtelen támadt legcsekélyebb zaj is borzadást okoz, s ugy találták, hogy a zongorán játszott darabokban történt ütemváltozás is nagy hatással volt a betegekre. Egy gyorsabb idény (tempo), egy vigabb dallam jobban felizgatta őket, s vonaglásuk hevességét fokozta.

„Misem bámulatra méltóbb, mint e rángatózások látása; a ki még nem látta, fogalma sem lehet róluk. A néző meglepetve látja a beteg egyik testrészének mély nyugalmát, mialatt a többi tagok heves mozgásban vannak. Némely betegek kölcsönösen a legnagyobb figyelmet tanusitják egy más irányában, egymást tárt karokkal ölelgetve, nevetkőzve, s hajlamukat és rokonszenvüket minden lehető módon kitüntetve. Azonban mindnyájan a delejező hatalmában vannak, s bármily mély álomban volnának is, egy szava, egy tekintete, egy kézmozdulata fölébreszti őket. a vonaglásba esett betegek közt mindig igen sok nőt lehetett látni, de férfit csak keveset.”

E kisérletek mintegy öt hónapig folytak. Alighogy megkezdődtek, Mesmer, attól tartva, hogy hirnevét s keresetét elvesztheti, elhatározta Párisba vissztérni. Némely tekintélyes és vagyonos betegek s elméletének buzgó hivei Spaaba is követték őt. Ezek egyike, névszerint Bergasse, azon ajánlatot tevé, hogy javára százrészletes aláirást nyitand, részletenkint száz Lajos-aranynyal, azon föltétel alatt, hogy titkát az aláiróknak fölfedezze, kiknek aztán szabadságukban álland, azt tetszésök szerint használni. Mesmer ez ajánlatot örömmel fogadta el, s tisztelőinek vaksága oly nagy volt, hogy nehány nap alatt nemcsak a meghatározott összeg, de még azonfelül nem kevesebb, mint száznegyvenezer frank lőn aláirva.

Ezen vagyonnal Párisba visszatérve, kisérleteit ujra megkezdette, mialatt a királyi bizottmány folytatta vizsgálatát. Csodáló tanitványai pedig, a kik oktatásait oly busásan fizették meg, hirét az egész országban terjeszték, s Francziaország minden nagyobb városában ugynevezett „harmonia-társulatokat” alapitottak kisérletek tételére, s mindennémü betegségeknek delejezés általi gyógyitására. E társaságok némelyike valódi botrány volt az erkölcsiségre nézve, mert kéjenczek is szegődtek hozzájok, a kik természetellenes gyönyörüket lelték abban, ha fiatal leányokat vonaglásban láttak. Sokan az állitólagos delejezők közt ismeretes kéjenczek voltak, a kik siettek az alkalmat felhasználni, tisztátalan vágyaik kielégitésére.

A párisi bizottmány végre tudósitást adott a mesmerismus felett, s kézzelfoghatólag kimutatá, hogy minden előidézett hatást ujjakkal érintés s más delejezési manipulatiok nékül is elő lehet idézni; továbbá hogy mindezen manipulatiok és czeremoniák sohasem idéznek elő hatást, ha a beteg tudtán kivül alkalmaztatnak, s hogy ennélfogva a kémlelt tünemények oka a képzelőerőben, nem pedig az állati delejességben keresendő.

E tudósitás Mesmer hirnevének Francziaországban megölő betűje volt, azért csakhamar odahagyta Párist ama 340 ezer frankkal, mit bámulói az ő javára aláirtak és kifizettek, s Mörsburgba a Bodentó partjára vonult vissza, hol 1815. mart. 5-én nyolczvanegy éves korában elhunyt. De a mag, melyet elvetett, kikelt önmagától s az emberi könnyenhivőség jótékony melege által ápolva, felnőtt és megérett.

Puysegut marquis, jelentékeny jószág birtokosa Busancyban, egyike volt azoknak, kik Mesmer részére aláirtak. Miután ez Francziaországot elhagyta, a marquis fivérével együtt Busancyba vonult vissza, hogy az állati delejességgel saját jobbágyain kisérleteket tegyen, s a földnépe mindennémű betegségeit gyógyitsa. Az egész szomszédságban, mintegy tiz mérföldnyi körületen ugy tekintették őt, mint isteni erővel megáldott férfiut. Nagy fölfedezése, a hogy maga nevezni szokta, esetleg történt.

Egykor saját kertészét delejezte meg, s midőn látta, hogy ez mély álomba esett, azon ötletre jött, hogy hozzá nehány kérdést intézzen, a mint a természetes alvajáróknál szokás. Ugy cselekedett; s ime, kellemes meglepetésére, egészen érthető s pontos választ nyert. Kisérleteit tovább folytatván, ugy találta, hogy a delejes álom ezen állapotában az alvó lelke kiterjeszkedik, a szorosabb közösségbe lép a zegész természettel, különösen pedig ő vele, a marquisval. Azt tapasztalta, hogy minden további manipulatio szükségtelen volt; hogy anélkül, hogy egy szót is szólna vagy bármi jelt adna, akaratát a betteggel közölhette; szóval, hogy vele, a lélek közvetitése által, minden külső műtét alkalmazása nékül társaloghatott. Ezen csodálatos fölfedezésével egyidejüleg még egy más fölfedezést is tett, mely eszének épen oly nagy becsületére vált. Mint számos pályatársa, ő is azt tapasztalta, hogy nagy feladat, mindazokat megdelejezni, a kik hozzá gyógyitás végett folyamodtak, ugy hogy pihenésre ideje sem maradt, a mi egészségének hátrányára szolgált. E fölötti zavarában éles észt tanusitó ötletre jött. Mesmertől hallotta, hogy a egy darab fát is meg tud delejezni, – mért ne le hetne tehát egy egész fát megdelejezni?

Azonnal hozzáfogott a ötlet kiviteléhez. A busancyi községi legelőn egy nagy szilfa állt, mely alatt a parasztlányok ünnepélyes alkalmakkor tánczolni, az öregek pedig szép nyári estéken csendesen borozgatni szoktak. E fához ment a marquis s megdelejezte azt, miközben ujjaival érinté, aztán nehány lépéssel hátravonult, azalatt a delejes folyamot az ágakról a törzsre, onnét pedig a gyökerek felé igazgatta. Miután ezzel elkészült, a fa körül padokat csináltatott s az ágakhoz lefüggő zsinórokat kötözött. Midőn a betegek leültek, e zsinórokkal testök egészségtelen részét körültekerték, s hüvelyköknél fogva egymással összefogózkodtak, hogy igy a delejfolyamnak szakadatlan közlőcsatornát képezzenek. Most már tehát két nádparipája volt a marquisnak, a melyen nyargalászhatott, t. i. az emberi lélek kiterjeszkedése és a megdelejezett fa. Saját és betegei vakságát semmivel sem lehetett jobban kifejezni, mint az ő saját szavaival. Fivéréhez 1784. május 17-én irt levelében igy szól:

„Ha mielőbb meg nem jősz, barátom, az én rendkivüli emberemet nem fogod megláthatni, mert egészsége már csaknem egészen helyreállt. A szerencsés erőt, mit Mesmernek köszönhetek, még folyvást használom. Mesterem nevét mindennap áldom, mert igen sokakkal teszek jót s számtalan szegény beteget gyógyitok meg vidékünkön. Ezek körülveszik az én fámat, s ma reggel több mint százharminczan ültek alatta. Levelei közt egyetlenegy sincs, mely egészséget ne osztogatna. Minden beteg többé kevésbbé érzi üdvös hatását. Örülni fogsz, ha látod a humanitás bájoló képét, melyet e fa annak nyujt; csak azt az egyet sajánlom, hogy nem érinthetek meg mindenkit, a ki hozzám jő. De józan eszem megnyugtat; megtanit arra, hogy minő eljárást kövessek. Nyilatkozata meggyőz arról, hogy nem szükség minden egyes beteget megérintenem, – egy tekintet, egy kézmozdulat, sőt egy kivánat elégséges, és azon ember, a ki engem erre tanit, egyike a falumbeli legtudatlanabb parasztoknak. Ha ez válságban van, nem ismerek tudósabbat, bölcsebbet s világosabblátót, mint ő.

Mialatt a marquois szilfájával ily módon kisérleteket tett, Barbarin lovag személyében egy más modoru delejező tünt fel Lyonban. Ez azt hitte, hogy pálcára s más delejező-készletre épen semmi szükség sincsen, mert már maga az akaraterő felajánlása elgséges, a beteget delejes álomba ejteni. Kisérletet tett és sikerült; oda ült betegei ágya mellé, imádkozott, hogy vajha megdelejeztetnének, s rövid idő mulva oly állapotba estek, mint a marquis betegei.

Idővel szépszámmal tüntek föl delejezők, a kik Barbarint vevék mintaképül s azért barbarinistáknák neveztettek; ezekről átalában hitték, hogy több igen nevezetes gyógyitást eszközöltek. Svécziában és Németországban a fanatikusok e felekezete igen gyorsan terjedt el, s követőit spiritualistáknak nevezték, hogy megkülönböztessék Puysegut marquis tisztelőitől, a kik e végből experimentálistáknak kereszteltettek. Álliták, hogy az állati delejesség minden hatása, a miben Mesmer hitt, egy az egész természetet átható delejfolyamtól származik, a puszta akaratnyilvánitás által is előidézhető, s ha egyszer a délejező betegével közlekedésben állt, az előbbi ez utóbbira barminő, akár száz mérföldnyi távolból is, képes befolyását gyakorolni. Ezen emberek egyike egy delejezett betegnek megáldott állapotát igy irja le:

„Ily emberben az állati ösztön legmagasb fokát éri el, a mi csak e világon helybenhagyható. A világoslátó ekkor egy tiszta állat, anyagi vegyület nélkül. Észlelődései egy lélekéi; Istenhez hasonló ő, s szeme a természet minden titkába behat. Ha figyelme bármi tárgyra – betegségre, halálra, barátaira, rokonaira, ellenségeire – irányoztatik, mindezeket lelkében tisztán látja, cselekvényei okát s következményeit fölismerni. Ő ekkor egy orvos, egy próféta, egy Isten!”

(Vége következik.)