Kakas-szó.

Sürű, terhes, néma éj
Fekszik a világon;
Földi alvók álma mély, –
S fél-halál az álom. –
A merész vágy és remény
Lánczba verve hallgat
S elnémitá egy kemény
Zár a pártos ajkat. –

Elsőt kiált a kakas,
A sötétség őre,
Megrendül az éjszaka
S visszahangzik tőle.
A zsibbadt sziv csak dobog,
Vére pezsdül, éled;
Ámde még föl nem lobog
A tevékeny élet.

És az éj, felére dűl;
Pattan a sir zárja,
Lassu nesz kél, népesül
A holtak hazája.
Nyughatatlan szellemek,
Támadozván szélylyel,
Vándor utat kezdenek
Suttogó beszéddel.

„Engem orgyilok talált!
„Engemet legyőztek!
„Énnekem lassu halált
„Dult remények szőttek!
„Engem a honszerelem
„Vont sir éjjelébe!
„Engem kétség, gyötrelem – –
„Béke! boszu! béke!”

Másodszor szól a kakas,
A sötétség őre,
Megrendül az éjszaka
S viszahangzik tőle.
Szellemek bus tábora
Szétsuhanva röppen,
S ujra hosszu csend van a
Tulvilági körben. –

De mozdúl a néma táj
Némi titkos zajjal,
Kósza szellő zugva száll
Egy-egy tört sohajjal.
A gyászfelhő megreped,
Tiszta kék az égbolt;
Szebb jövendőért eped
Rajta csillag és hold. –

Ám még a szender csalárd
Tarka pillangója,
Ébredéstől a lezárt
Pillákat csak óvja;
Itt-ott bucsu-csókot ad
Bűvös álommézzel,
Aztán gyorsan elriad
Nyugtalan szeszélylyel.

Harmadszor szól a kakas,
A sötétség őre,
Megrendül az éjszaka
S visszahangzik tőle,
A jövendőt hirdeti
Harsogó ajakkal,
S im zászlóját lengeti
Fönt a rózsa-hajnal!

Hull, enyészik a szegény
földnek éji láncza,
Gondolat, vágy, szó, remény,
Béklyóit lerázza.
Fölkel a bus szenvedő
S örömkönyet hullat,
Sziv-erében uj erő,
Arczin uj virulat. –

Ég s föld szépen egybefoly;
A vak éjből fény lett,
A rémképből egy mosoly,
A halálból élet.
S tulvilági szellemek
Majd békülve szállnak;
Titkosan örvendenek
A szabad világnak!

Lévay József.