A csodaorvosok és delejezők.

(Folytatás.)

Mesmer ápoltjai közt volt egy fiatal hölgy, ki időszaki rángatózásban szenvedett, a mire vértolulás és téboly szokott következni. Csakhamar sikerült neki, ezen kórjeleket az égitestek befolyására alkotott rendszerébe beleilleszteni, s e kórroham időszakait is megjósolhatni vélte. Miután ily módon a betegség eredetét megfejtette, azon ötletre jött, hogy biztosan gyógyithatna, ha teljesen meggyőződhetnék arról, a mit már régóta hitt, t. i. hogy azon testek közt, melyekből földgömbünk áll, hasonló viszonhatás létezik, mint az égitestek között, mely hatásnál fogva ő az apály és dagály fönnebb emlitett tüneményeit mesterségesen utánozhatná.

Mesmer mindazok előtt, a kik őt hallgatni akarták, azt állitá, hogy a delejes anyag a vagy folyadék áthatja az egész mindenséget, – minden emberi test tartalmaz ilyet, s a fölöslegest akarata kijelentése által mással közölheti. Egy barátjához irt levelében igy szól. „Azt tapasztaltam, hogy a delejfolyam csaknem egészen azonos a villanyfolyammal, s azért épen oly módon, közvetitő testek segélyével vezetni is lehet. E czélra nem csupán az aczél alkalmas. Én a papirt, kenyeret, gyapjut, selymet, bőrt, üveget, fát, köveket, ebeket s embereket, – szóval, mindent, a mihez csak hozzányultam, oly mértékben delejeztem meg, hogy ezen anyagszerek beteg személyekre épen azon hatást gyakorolták, mint a villanyosság.”

Mesmer Bécsben tartózkodását nem sokáig találta oly kellemesnek, a mint kivánta volna. Állitmányait közönyösen vagy épen megvetéssel fogadták, s azért elhatározta más hatáskört szerezni. Evégből a sváb földre és Svajczba utazott. Ez utóbbi országban a hires Gaszner paterrel ismerkedett meg, a ki, örömére ördögüzéssel foglalkozott, s a betegeket puszta kézrátevéssel gyógyitá. Közeledtére gyengéd leánykák vonaglásba estek, s lépkórosok meggyógyitva hitték magukat. Háza naponkint megtelt sántákkal, vakokkal s mindenféle betegekkel.

Mesmer legott elismerte e gyógymód hatását s azt az általa nem rég fölfedezett delejes erő kétségbevonhatlan eredményének nyilvánitá. A páter nehány betegén azonnal kisérleteket is tett, hogy ugyanazon eredményeket idézze elő. Ezután a berni és zürichi kórházakban is megkisérté nehány betegen a kézrátevést, és sikerült neki, saját állitása szerint – a mit azonban semmi bizonyiték sem támogatott – vakokat, bénákat és köszvényeseket meggyógyitott. E hiresztelt eredménynyel aztán visszatért Bécsbe, azon reményben, hogy most már ellenségeit hallgatásra birhatja, vagy legalább kényszeritve lesznek, kivivott hirneveért tiztelni s rendszerét gondosabb birálat alá venni.

Azonban másodszori megjelenése a fővárosban, semmivel sem volt szerencsésebb az elsőnél. Paradist, akkoriban hires énekesnőt, a ki teljes vakságban és nehézkórban sinylett, orvosi gondjaiba vette. Miután többször megdelejezte, kinyilatkoztatá, hogy már meg van gyógyitva, – ha pedig meg nem gyógyult volna, az nem az ő, hanem az ápolt hibája. Egy akkoriban kitünő szemorvos, névszerint Barth, meglátogatván a beteget, odanyilatkozott, hogy még mindig épen oly vak, mint azelőtt volt; más részt családja is erősité, hogy nehézkórja sem szünt meg, sőt még csak nem is enyhült. De Mesmer ennek daczára amellett maradt, hogy meggyógyult, s azt állitá, mikép összeesküdtek ellene, s Paradis kisasszony csak szinleli a vakságot, hogy az ő hirnevét megrontsa. E sikeretlen gyógyitás következményei meggyőzték Mesmert, hogy Bécs nem az igazi hely számára. Páris, a hivalkodás, a kicsapongás és gyönyörélvek fészke, volt egy oly ember számára alkalmas, mint ő; oda utazott tehát.

1778-ban érkezett Párisba. Eleinte csekély bátoritásra talált, s azt tapasztalta, hogy az emberek hajlandóbbak voltak, őt kinevetni, mint pártfogásukba venni. Ő azonban olyan ember volt, a ki nagy önbizalmat táplált s kitartó levén, nem hagyta magát semmiféle nehézség által legyőzetni. Ehhezképest pompás lakást bérelt ki, a hova belépni mindenkinek szabad volt, a ki az uj természeti erővel kisérletet kivánt tenni. D’Eslon, egy igen hires orvos, Mesmer elméletét helyesnek ismerte el, s ez időponttól kezdve az állati delejesség, vagy mint némelyek nevezni szokták, a mesmerismus, Párisban divatba kezdett jőni. Névszerint az asszonyok rajongtak érte s az uj találmány hirét mindenféle körökben és társaságokban terjesztették. Mesmer a nap hőse lett, s előkelő és alacsonysorsu, gazdag és szegény, könnyenhivő és kétkedő – mindnyájan siettek e hatalmas büvész csodáiról meggyőződni.

Mesmer, a ki a képzelődés befolyását épen oly jól ismerte, mint akárki, rajta volt, hogy e tekintetben mi se hiányozzék, a mi a delej-büvészet hatását emelhetné. Egész Párisban egy ház sem volt oly gyönyörűen felbutorozva s elrendezve, mint a Mesmeré. Drága üvegfestvények homályos, titokteljes világot bocsátottak a tágas termekbe, melyek majd egészen tükrökkel voltak befödve. Narancsvirágok kedves illattal tölték el a folyosókat, antik edényekben tömjén föstölgött a kandallók párkányzatán, aeoli hárfazene hangzott sohajszerűn a távol szobákból, mialatt időnkint szelid női hangok törték meg a halk, titokteljes csendet, mely az egész házban uralkodott, s melyre mindazok, kik oda beléptek, szigoruan kötelezve voltak. Maga a delejezési műtét következőleg ment végbe.

(Folytatása követk.)