A csodaorvosok és delejezők.

Hogy a képzelődés a betegségek gyógyitására csodálatos befolyást gyakorol, mindenki előtt tudva van. Egy kézmozdulat, egy tekintet némely gyenge, könnyenhivő beteget izzadásba, görcsökbe ejt, s egy kenyérlabdacs, ha elégséges hiszékenységgel vétetik be, hamarább gyógyit, mint bármily orvosság, a mit a gyógyszerészet fölmutathat.

Breda ostrománál az Oraniai herczeg saját katonáit, kik tuczatszámra haltak el a sülybetegségben, az orvosok tudtával, jóakaró nyegleséggel gyógyitotta, miután minden más szer sikeretlennek bizonyult be. A herczeg ugyanis két vagy három kis edényt küldött az orvosoknak, melyek szegfűüröm- és kámforfőzetet tartalmaztak, s meghagyá nekik, hogy ezt oly gyógyszernek állitsák, mely rendkivül nagy költségen s temérdek veszélylyel Keletről szereztetett, s oly erős, hogy belőle két vagy három csepp egy egész cseber vizet biztos gyógyerővel lát el. A katonák bizalommal viseltettek parancsnokuk iránt, az orvosságot minden kétely nékül bevették s rövid nap alatt meggyógyultak. Valahányszor a herczeg magát mutatta, katonái egyszerre huszan, harminczan is körülfogták, dicsérték ügyességét, s hálájok legélénkebb nyilvánitásával halmozák el.

Hasonló példát százankint beszélnek el, főleg a boszorkányság történetéből.

Azon időben, midőn az aranycsinálás s átalában az alchimia lassankint sülyedni, s ellene mindig több hang kezdett emelkedni, egyszerre egy uj, a képzelődésnek épen most emlitett hatására alapitott önáltatás jött divatba, mely az alchimisták közt sok buzgó apostolra lelt. Ezek legnagyobb része felhagyott régi mesterségével s a delejezés titkának szentelte életét.

Ez uj divatu nyegleség először az ásvány- s később az állatdelejességben tünt fel, mely utóbbi nevezet alatt egész napjainkig fentartá magát s még folyvást sokakat felültet. Forditsuk először is figyelmünket az ásványdelejezőkre
(magnetizálókra), mint elődeire korunk nyegléinek.

Azon állitás, hogy Paracelsus lett volna az első „rózsafrigyes,”* több oldalról kétségbevonatott; azt azonban nehéz volna elvitatni, hogy ő egyike volt az első delejezőknek. Paracelsus orvos volt, mint az alchimisták legnagyobb része, s azt állitá, hogy nemcsak aranyat tud késziteni, hanem az embert halhatatlanná tenni s minden betegséget meggyógyitni képes. Ő vala az első, ki ez utóbbi tekintetben a delejkőnek rejtett s titokteljes erőt tulajdonitott. Látszólag azon őszinte meggyőződéstől lelkesedve, hogy a delejkő a bölcsesség köve, mely habár a fémeket el nem változtatja is, de minden emberi bajokat enyhitni s az elenyészést meggátolni képes; sok évet Persiában s Arabiában utazással töltött, hogy fölkeresse a Mágneshegyet, melyről a keleti regék oly gyakran emlékeznek.

Mialatt Baselben mint gyakorló-orvos működött, titkos szerei egyikének „azoth” nevet adott. Ez egy kő vagy jegecz volt, mely, Paracelsus állitása szerint, delejes tulajdonságokkal birt, s nehézkór, méhgörcs és más görcsbetegségeket sikeresen gyógyitott. Rövid idő alatt a csodaorvos számos követőre talált. Hirneve mind jobban terjedt, s ily módon fogamzott meg első csirája ama tévhitnek, mely csakhamar oly erős gyökeret vert, hogy idővel szinte kiirthatlanná vált. Ez a delejezés sajátképeni eredete, bármennyire tagadják is annak jelenlegi tisztelői és gyakorlói; mert már Mesmer előtt egész szakadatlan sorát találjuk az ásványdelejezőknek, mig végre maga Mesmer is feltünik, s az önáltatásnak uj alakot kölcsönöz.

Paracelsus azzal kérkedett, hogy képes a betegségeket mágnes segedelmével az emberi testből a földbe átültetni. Hatféle módon lehet ezt eszközölni, mondá ő. Ezek közől egyet mutatványul ide irunk.

„Ha – ugymond – valaki helyi vagy átalános betegségben szenved, kisértse meg a következő szert. Vegyen egy mumianedvbe áztatott s kövér földdel vegyitett mágnest. E földbe ültessen nehány magot, mely a kérdéses betegséggel bizonyos hasonneműségben áll. Azután rakja e jól átszürt és mumianedvvel áztatott földet valami cserépedénybe s a beleültetett magvakat öntözze meg naponkint oly főzettel, melyben a beteg tag vagy test megmosatott. Ily módon a betegség az emberből a földben levő magvakba vitetik át. Ennek megtörténte után a magvak a cserépedényből a földbe kiültetendők, s bevárandó, mig szárat vagy leveleket kezdenek hajtani. A mint ezek nőnek, a betegség oly arányban fogy, s midőn a növények teljes nagyságukat elérték, a betegség végkép elmulik.”

Minthogy e recipében mumianedv is fordul elő, felvilágositásul erről is kell nehány szót mondanunk.

Mumianedv többféle volt, melyek mindnyájan gyakran használtattak a delejes orvosságoknál. Paracelsus hatféle mumianedvet emlit. Az első négy csupán a vegyitésben különbözik egymástól, melyszerint azt, a különböző népek halottjaik bekenésére s igy azoknak az enyészettőli megóvására használták, s e következők: az egyiptomi, arabiai, pisaphalti és libiai. Az ötödik, melynek különös erőt tulajdonitottak, bitófán száradt gonosztevők holttesteiből készült, „mert ezek – ugymond Paraclesus – lassankint száradnak ki, miáltal a viznedv eltávolittatik, a szesz és olajnedv pedig megmarad, mely az égi testek által tápláltatik s az égi szellemek ráhatása által folytonosan erősbül, miért is joggal nevezhető égi mumianedvnek.” – A hatodikféle mumianedv „az élőtestből kisugárzó parányokból, vagy annak szesz kiömléséből” készült, habár azon módot illetőleg, a hogy ezen posványok felfogattak, abból, a mit a nagy csodaorvos e tekintetben mond, nem sokat okoskodhattunk ki.

Kircher, az ismert tudós jezusita, kinek az alchimisták ellen folytatott tollharczából ezeknek számos csalásai derültek napfényre, szintén erősen hitt a mágnes gyógyerejében. A midőn péld. egy sérült ember hozzá segélyért folyamodott, egy kis mágnest adott neki elnyelni, ezzel egyidejüleg pedig a külső daganatot vasporral borogatta. Ily módon azt remélte elérhetni, hogy a mágnes, ha majd belől a megfelelő helyre jut, a vasat s ezzel a daganatot is befelé huzza, s igy azt fájdalom nékül eltávolitja.

A mint a delejesség ezen uj elmélete nagyobb elterjedést nyert, azt kezdették hinni, hogy az oly seb, mely valami fémből készült eszközzel ejtetett, mágnessel meggyógyitható. Idő folytával e balhit sokakat annyira elszéditett, hogy azt hitték, mikép a kardot csak meg kell delejezni s minden ezzel okozott seb begyógyul.

Ez volt eredete a hires „fegyverkenetnek,” mely a tizenhetedik század közepe táján oly nagy figyelmet ébresztett. Minden, éles fegyverrel ejtett seb gyógyitására, kivéve a sziv-, agy- és ütér-sebeket, Paracelsus a következő receptet használta:

„Végy oly mohot, mely egy bitófán száradt gonosztevő koponyáján termett, továbbá valódi mumianedvet, meleg embervért – mindegyikből egy-egy unciát, emberzsirt két unciát, lenmagolajt, terpentint és örmény pecsétföldet – mindegyikből két drachmát. Mindezt keverd és zuzd össze jól, s az igy nyert kenőcsöt tartsd egy hosszu, szűk edényben.”

E kenőcscsel kellett a sebtől véres fegyvert gondosan bevonni s aztán valamely hűvös helyre eltenni. A sebet pedig időnkint tiszta vizzel ki kellett mosni, aztán egy darab tiszta, gyenge vászonnal bekötni, s naponkint egyszer kibontani, hogy az összegyült genyedség s más tisztátlan nedvek róla eltávolittassanak. Hogy aztán az ily bánásmódnak jó sikere volt, az kétségtelen, mert hiszen a mi legügyesebb seborvosaink is ugyan e módot követik, csupán azzal a különbséggel, hogy a fegyver bekenése elmarad.

Egyébiránt a „fegyverkenetet” nem mindig tartották szükségesnek avégett, hogy a seb begyógyuljon. Azt hitték, hogy csak meg kell a kardot puszta kézzel delejezni, – ez az állati delejesség elméletének első jelensége – s a vele ejtett seb fájdalma megszünik. Azt állitották, hogy ha valaki ujjait a kardon fölfelé végig huzogatta, a sebesült azonnal enyhülést érzett; ha pedig lefelé teljesitené e műtétet, a fájdalom kiállhatlan lenne.

Ugyanezen időben a delejezésnek még egy más, igen sajátszerü hatást is tulajdonitottak. Azt hitték t. i., hogy a testre bizonyos rokonszenves ábéczét lehet pettyegetni, a mely által az illető személyek, habár egymástól ezer mérföldre volnának is, egymással levelezhetnek, s gondolataikat képzelethaladó gyorsasággal közölhetik.

E czélra két embernek a karjából egy-egy darab hust vágtak ki, s e két husdarabot aztán még meleg és véres állapotban visszahelyezték a vágott sebbe, de fölcserélve. Igy aztán a husdarab az uj karba erősen belenőtt, azonban az eredeti karral, melytől elválasztott, oly erősen rokonszenvezett, hogy előbbi tulajodonosa minden legkisebb érintést megérzett, a melylyel az elébb hozzá tartozott husdarabot illették. E két kicserélt husdarabra aztán, miután uj helyökhöz egészen hozzánőttek, az ábéczét kipettyegették, ugy hogy, ha a kérdéses személyek egymással valamit közleni akartak, az egyiknek csak meg kellett egy delejes tüvel karját érinteni, s a másik legott tudta, hogy a sajátságos táviró müködésben van. Minden egyes betü megérintése a másik fél karján, a megfelelő betü helyén pillanatnyi fájdalmat okozott.

Európa különböző részeiben sok tudós forditá figyelmét a mágnes tanulmányozására, mert azt hitték, hogy az csakugyan számos betegségnél sikerrel alkalmazható. A mágnes – ugymond – a vasat magához vonzza; vas mindenütt van, s következésképen minden a mágnes befolyása alatt áll. Ez pusztán módositása azon átalános alapoknak, mely az emberek közt egyetértést s viszályt idéz elő. Azon tudósok közt, kik a delejességbeni hitöket mukájokban is nyilvániták, különösen megemlitendő Würdig Sebestyén és Maxwell Vilmos. Az első orvostanár volt a rostocki egyetemen s 1673-ban egy értekezést adott ki „Die neue Medicin der Geister” czim alatt, melyben szerző azt állitá, hogy delejes befolyás létezik nemcsak az égi és földi testek közt, hanem átalában minden élőlények közt is. Az egész világ a delejesség befolyása alatt van, – mondá – az életet a delejesség tartja fenn, s a halál szintén annak következménye (!). – Maxwell, a másik enthusiasta, Paracelsus buzgó tanitványa volt, s azzal dicsekedett, hogy eloszlatta azon homályt, melybe nagy mesterének sok csodás hatásu receptje burkolva volt. Műveit 1679-ben Frankfurtban adta ki; idézünk belőlök nehány sort, melyek azt látszanak bizonyitani, hogy ő a képzelődés nagy befolyását, ugy a betegségek keletkeztére, mint gyógyulásukra, igen jól ismerte.

„Ha, úgymond, csodát akarunk müvelni, vonjunk el a lények anyagiságából – növeljük a testek szellemiségét – ébreszszük föl a lelket szendergéséből. Ha egyikét vagy másikát eszközölni, az eszmét lekötni nem sikerül; ugy sohasem leszünk képesek, valami jót vagy nagy dolgot létrehozni.” S valóban, ebben rejlik egész titka a delejességnek, és minden hasonnemü csalódásoknak. Fokozzuk a szellemiséget, rázzuk fel a lelket álmából, vagy más szóval, hassunk a képzelemre, – ébreszszünk hitet és vak buzgalmat, s mindent meg lehet tenni. ”

A tizennyolczadik század elején a fanatismusnak nevezetes példája vette igénybe Európa figyelmét, a mit az állati delejesség követői, mint elméletök melletti bizonyitványt akartak érvényre emelni. A vonaglók, vagy sz. Medard ördöngösei, a mint őket nevezni szokták, nagy tömegekben gyülekeztek össze kedvencz szentjök, párisi Ferencz jansenista pap sirja körül, s egymást tanitgatták, hogy kell vonaglásba esni. Azt hitték, hogy e szent minden betegségüket meggyógyitja, s a méhgörcsben szenvedő nők és gyengeelméjüek száma, kik mindenféle rangból, közel és távoli vidékekről összesereglettek, oly nagy volt, hogy a sirhoz vezető minden ut, a szó teljes értelmében el volt zárva. Ezen emberek, miután magukat a lehető legnagyobb mérvben fölizgatták, egymásután vonaglásba estek, mialatt némelyek, a kik még látszólag birtokában voltak szellemi tehetségeiknek, önszántukból anynyira kinozták magukat, hogy rendes körülmények közt bele is halhattak volna. Az itt előfordult jelenetek valódi szégyenfoltjai a vallás és polgáriasodásnak, – furcsa vegyüléke az ocsmányság, esztelenség és babonának. Mig némelyek sz. Ferencz sirja körül térdenállva mászkáltak, mások elkezdtek rikácsolni s éktelen orditozást vittek végbe. Az ostobálkodásban különösen kitüntették magukat a nők. A kápolna egyik felén pár tuczat asszonyt lehetett látni, kik mindnyájan vonaglásban voltak, a másik oldalon épen annyian álltak, az őrültség bizonyos fokáig felizgatva, s a legnagyobbb illetlenségeket követték el. Némelyek különös gyönyört leltek abban, hogy magukat verették s lábbal rugdaltatták. Sőt egy közőlök annyira sóvárgott e sajtáságos czirógatások után, hogy csak a legkeményebb ütésekkel lehetett kielégiteni. Az elverést egy herkuleserejü férfi, sulyos vaspálczával végezte, mialatt a nő egyre biztatta, hogy csak üsse még erősebben. Minél erősebb volt az ütleg, annál jobban tetszett neki, s folyvást ezt kiálta: „Igy van jól, testvér, igy van jól! Oh be jól esik! Csak bátorság, kedves testvérem, csak bátorság! Üss erősebben, még erősebben!”

Egy másik ördöngös nő még nagyobb kedvelője volt az ütlegeknek. Montgéroni Carré, a ki ezt elbeszéli, hatvan nagy kalapácsütéssel nem volt képes őt kielégiteni. Utóbb kisérletet tett ugyane kalapácscsal egy erős, kőből épült falon, s már a huszonötödik ütésre lyukat vágott rajta. Egy más, Sonnet nevű asszony pedig izzó szénre feküdt, anélkül, hogy arczának csak egy vonása is változott volna; ezért aztán elnevezték salamandernek. Voltak olyanok is, a kik még nagyobbszerü vértanuságra vágyván, megkisérték magukat fölfesziteni.

Mintegy 66–70 évig a delejezés kizárólag csak Németországra szoritkozott. Értelmes és tanult emberek a mágnes sajátságainak kitanulására forditották figyelmöket, s bizonyos Hell Péter, jezsuita s a bécsi egyetemnél csillagászat tanára, nagy hirre kapott delejező gyógymódja által. Ő 1771-ben sajtáságos alaku aczéllapokat talált föl, melyeket gyógyitás alkalmával a beteg mezitelen testére rakott. Három évvel később közlötte rendszerét az akkoriban még egészen ismeretlen Mesmer Antallal. Ez aztán Hell Péter eszméit világosabban kifejté, efölött pedig még önmaga által kidolgozott eszmét állitott fel, s ezáltal alapitója lőn az állati delejességnek.

Ez uj tévhit ellenei Mesmert majd mindnyájan lelkiismeretlen kalandornak kiáltották ki, mig követői s tanitványai az emberinem ujjáteremtőjét csodálták benne s égig magasztalták. Majd ugyanazon szókkal, melyeket a rózsafrigyesek sectájok alapitóira alkalmaztak, Mesmert ama titok feltalálójának nevezték, mely az embert teremtőjével közelebbi viszonyba hozta; ő, mondák, megszabaditá a lelket a test lealázó bilincseiből; oly férfi ő, a ki minket képesekké tett arra, hogy daczoljunk az idővel, s leggyőzzük a térbeli akadályokat.

Állitásainak és ezek támogatására felhozott bizonyitékainak tüzetesebb megbirálása ki fogja mutatni, melyik vélemény a helyesebb.

Mesmer 1733-ban Weilban, Thurgauban született s orvosi tanulmányait a bécsi egyetemen végezte. 1766-ban tudori rangra emeltetvén, felavatási vitatkozása tárgyaul „az égi testek befolyását az emberi testre” választá. Minthogy e tételt egészen a régi csillagjósló-orvosok módjára vitatta meg, emiatt nemcsak akkor, de később is többször kigunyolták. Már tevékenységének ezen első szakában csiráztak föl lelkében nagy elméletének némi gyenge eszméi. Vitatkozásában azt állitá, hogy a nap, hold és állócsillagok kölcsönös hatást gyakorolnak egymásra; hogy azok földünkön nemcsak a tengereken, hanem a légkörben is apályt s dagályt idéznek elő, s hasonló befolyással vannak minden szerves testre, bizonyos finom, mozgékony folyadék közvetitése által, mely a mindenséget áthatja és minden dolgot öszhangzatba s viszonhatásba hoz.

E befolyás, mondá ő, különösen az idegrendszerre hat, s kétféle állapotot idéz elő, melyeket „intensio” és „remissio” névvel jelölt, s melyekben világosan láthatni vélte a némely betegségeknél észrevehető időszaki változásokat. A midőn utóbb Hell Péterrel megismerkedett, ennek észlelései által még inkább meggyőződött több saját eszméjének igazságáról, s Hell által nehály delejes lapot készittetvén, elhatározta, hogy önmaga teend velök kisérletet.

E kisérleteinek kedvező sikere bámulatra ragadta. A fémlapok hordozóinak hite csodákat művelt. Mesmer mindenről, a mihez csak hozzáfogott, hiven tudósitá Hell Pétert, ki ezen közleményeket saját szerencsés találmánya eredményekép tüntette föl, s Mesmerről csak mint oly orvosról szólt, ki az ő utmutatása s okatása szerint gyógyit. Mesmer ezt természetesen nagyon rosz néven vette, mert ő magát sokkal fontosabb személynek tartotta Hell Péternél. A találmányt sajátjaként vette igénybe, s Hellt bizalmávali visszaélésről vádolván, aljas embernek nyilvánitá, a ki más találmányából akar hasznot huzni. Hell válaszolt, s következménye heves tollharcz lett, mely Bécsben hónapokig volt a közbeszéd tárgya. Végre Hell lőn a győztes. E körülmény azonban Mesmert nem csüggeszté el, hanem tovább is nyilvánitotta nézeteit, mig végre feltalálta az állati delejesség elméletét.

(Folytatása következik.)