I.

Magyarország állapota 1552. Eger és Dobó István. Az őrség száma, vezérei, esküje, fölosztása.

Eger ostroma 1552. a magyar vitézségnek és erélynek legfényesebb tettei közé tartozik; méltán büszke rá a nemzet, méltán dicsőiti annak hőseit. Ugy vélem, nem lesz fölösleges, ujra elmondanom a régi, a sokszor hallott történetet. Annyiszor hányják föl botlásainkat, mért ne hallanok ismételve a tetteket, melyek erényeinkről szólnak és a multból tanulságot nyujtanak jelenre jövőre? Eger ostroma megmutatta, mit tehet, mit kell tenni a magyarnak, midőn legszentebb érdekei forognak a koczkán. – Eger falain a nemzetnek minden osztálya találkozott, és egy szivvel, egy lélekkel harczolt a hazáért. Dobó és Mecskei, az egri püspök tisztjei voltak, és mellettük Bálint és Márton papok budziták a népet. Bornemisza Gergely, a polgárfiu, köznemesek oldalán forgolódott. A Báthoriak, Perényiek, Homonnayak banderiumai, a városok csapata, a parasztság egymás mellett dolgoztak, harczoltak és kihulló vérük összefolyt. A férfiakat a nőknek példája nem hagyta ellankadni: mind hősök voltak ők, s a nők mind férfiak. Az önfeláldozást, a lelkesedést Istenbe vetett szilárd bizalommal higgadt ész, vasmarok kormányozta, és a győzelemittas rajongó ozmán sereg megtört, visszahanyatlott Eger falairól.

Dobó István és egri hősök 1552. Magyarországot megmentették. Ez év tavaszán ugyanis a török, melynek birtokában Pécs, Fehérvár, Esztergom, Vácz, Nógrád, Hatvan és Szeged végvárak voltak, két sereggel indult az országnak még független részei ellen. A natoliai és rumiliai beglerbégek, Amhád és Mehmet, julius havában Temesvárt és Losonczyt leverék, és Lippa, Solymos után az egész Bánságot elfoglalták. Budai Ali basa pedig Veszprémet bevette, a felföldön Szondi holtteste fölött Drégely, azután Ságh, Gyarmat, Szécsen, Busa, Hollókő, Buják ormára tüzte a félholdat, és Teuffel Erasmust, Ferdinándnak német vezérét, magyar, német, olasz hadával a palásthi mezőn tönkre verte (aug. 11-én 1552.) A király Passauban vette e gyászhireket, hol a vallási béke megalapitásán fáradozott, levelet levélre irt Károly bátyjának, jajveszékelt, hogy elvész Magyarország. A császárt azonban a francziák foglalkodtaták és Ferdinándnak minden reménysége Szász Móriczban pontosult össze, ki még kezében tartá a fegyvert, melyet az imént a protestantismus és a fejedelmi szabadság érdekében V. Károly császár és a Habsburgház ellen ragadott.

A magyarok nem vártak annyit a német herczegtől. Fönn maradt e korból Batthyány Ferencznek egy levele, melyben Ferdinánd nővérét, II. Lajos özvegyét, a Brüsszelben lakó Máriát, a magyarországi eseményekről tudósitja: „A várak – irta sept. 2-án Bécsből a már nyugalomra szállott bajnok – oly rosz karban vannak, hogy nem képesek ellentállani, ha ellenség alattuk megjelen, és menten meghódolnak, mert kivülről sem kapnak segélyt. Magyarország oly nyomoruságban teng, hogy az anya elveti gyermekét, a férj elhagyja nejét és őrültként fut az ellenség elől. Isten keze annyira rajtunk fekszik haragjában, hogy mig a mezőn, a szabadban a fegyver öldököl, a városokban és falvakban a dögvész pusztit. Elejétől fogva féltem én ettől, és előre láttam mindent, mert a nálunk uralkodó rendből mindezt könnyü volt következtetni. Oly nemzet uralkodik rajtunk, mely magát sem tudja kormányozni: hol pedig az ur alattvalójában nem bizik, ott az alattvalótól sem vár készéges szolgálatot. . . . . . A király részt akar venni a háboruban és Pozsony felé készül, de mi haszna lehetne e késő hadjáratnak, nem tudom, sőt még csak el sem goldolhatom.”*

Midőn Batthyányi e sorokat irta, Ali és Amhád már Szolnok alatt találkoztak vala, és az őrség által gyáván odahagyott várat megvevék. Most – tanácsolá a budai basa – Egerre menjünk, és annak gyors meghódolása után a Kárpátig vihetjük a török birodalom határait. Amhád hallgatott szavára és a csauszok tudtul adák a seregnek, hogy Eger felé lesz az indulás.

Eger városa Hevesmegyében, halmon fekszik*. A természet és régibb urai inkább mulató helynek, mint erősségnek szánták. A hegyekről, melyek körötte kiesen emelkednek, minden oldalról belátni, belőni lehetett. A várhegy déli tövében a ronda, pusztulásnak indult város feküdt, tapasztott palánkkal, négy kapuval, ketté hasitva a hasonnevü patak által. Perényi Péter, ki a várat a belvillongások alatt elfoglalta, igyekezett elődeinek mulasztásait kipótolni, és a nagy terjedelmü várat kettészakasztá. A belső vár a város fölött és nyugatra kőfallal, palánkkal birt. Észak-nyugati szögletén egy domb emelkedett, tapasztott palánkkal keritve; tetején a sok mögött ágyuk szolgáltak három felé. Mellette északra nézve voltak a tömlöczbástya; a paloták, melyek aljában a kőfal és földsáncz emelkedett; a monostor, a kanonok laka, egy hosszu épület két toronynyal; templomából, Perényi után, csak a sanctuarium maradott a belső várban, külső része a boltozatig földdel megtöltve bástyát képezett. Tetejéről, a sanctuarium tetejéről ágyuk néztek keletre, délre és északra. A monostor aljában az ugynevezett középkapu nyilt, dobogóval fönntartani a várnak két része közt a közlekedést. A keleti szögletet a Sándor-bástya képezé. A fal innen a kapuig vonult, melyet Perényinek várnagya Varkocs Tamás a városfelé nyitott. Belölről földsáncz, kivülről árok futott párhuzamosan, közepetáján pedig ágyukkal rakott domb emelkedett, mely nem engedett a várba tekinteni.

A külső vár a paloták után a monostortól északra kezdődött és e részen épitője után a Csabi-bástya nevét viselé. A keleti szegletre Bebek Ferencz bástyáját; e két pont volt a várnak legszélsőbb csucsa keletfelé. A várhegyet itt mély árok szakitá el a szemben fekvő hegyektől. Bebek-bástyájától a fal az ó-kapuhoz tért alá, melynek tetejében vékony torony emelkedett. Az ó kapu bástyája után egy keskeny kőfal délre vonult, és Varkocs kapuján tul a belső várhoz csatlakozott. A külső várnak csak vékony kőfala és keskeny árokja volt, belülről azonban földdel kibélelt karózatok, keresztárkok huzódtak, több irányban. Egerben Dobó és Mecskei voltak porkolábok (igy hivja a várnagyot Tinódi) a király és az egri püspök nevében, egyenlő hatalommal. Ruszkai Dobó István, Ferencz és Domokos testvéreivel, Szerednyének ura, 1548. lett egri várnagy, midőn az általa szivből gyülölt Perényiek Egert a királynak átadák, és e tiszta alkalmasabb ember alig találkozott a hazában. Bátor, hidegvérü, leleményes eszü, minden helyzetben feltalálta magát, és szintoly képes volt nagy terveket koholni, mint azokat kivivni. Ismerte az embereket, és tudott magán, tudott másokon uralkodni. Ember volt, ki szerette a pénzt, és erőszaktól vissza nem rettent, de – és ez romlott korában szilárd jellemre mutat – hitszegésre, alávalóságra nem vetemedett soha.

(Folytatása következik.)