II. Egy kairoi kávéház.

„Fekete, de kedves a kávé, mint a
     barna leány,
Ki nappal felvidit, éjjel pedig elűzi
     álmainkat;
Még kedvesebb a dohány, a férfi e
     valódi életszüksége,
Mely füstfelhőivel elűzi a bú s gond
     felhőit.”

Igy énekli meg egy régi arab költő a kávét és dohányt, Kelet fiainak e két életszükségét. Sajátságos értelme van az arab kényelmének, ki az ut mellett ülő dohányzóhoz e szavakkal járul: „Testvér, adj nekem egy kis lelket.” Kétségkivül ez valódi arab gondolat; mert a mint a kávé arab felfogás szerint az egyedüli ital, mely a testet fölfrissiti, más részt a dohányt a lélek felviditó szerének tekintik Keleten. Minde két élvezetet a mohamedánok rendkivül nagyra becsülik, azért nem csoda, hogy nemcsak minden városban, hanem a legutolsó faluban is találtatnak oly helyiségek, hol a test és lélek egyiránt fölfrissittetik.

Ide járul még azon körülmény is, hogy Keleten a társadalmi élet és házasság kellemeit csak kis mérvben ismerik. A ő társadalmi életök csupán az egyik nemre szoritkozik: a férfi épen ugy ki van zárva a nők társaságából, mint nő a férfiakéból. A férfi-vendéget a háziur a divánban, a nőt a háziasszony a háremben fogadja, s a másik fél csak ritkán tudja, hogy házastársának látogatója van, vagy legalább ugylátszik, hogy nem akarja tudni. E gondoan megőrzött szokás mellett, hogy ugy mondjuk, életök egy nagy része elesik, és a vendégszeretet, ezen a mohamedán előtt oly szent erény, virágzását soha el nem érheti. Még magában a családban is két nemnek egymássali társalgása igen rövid időre szoritkozik; mert a férj és nő a házasélet gyönyöreit csak akkor élvezik, ha a férj a háremben van.

Mi európaiak ily körülmények mellett iparkodnánk magunknak a nélkülözött élvekért kárpotlást szerezni. Nekünk bőviben vannak bor- és sörházaink s egyéb mulatóhelyeink, és bizonyára nem sokat haboznánk a felett, hogy hova menjünk, testünket és lelkünket fölüditeni, vagy más szóval, az unalmat elüzni. A mohamedán, legalább a ki vallása elveihez szigorubban ragaszkodik, korcsmafélét nem ismer, s azért más módon kénytelen kárpótlást keresni. Hamindjárt Hafiz a mézajku, megfelejtkezve a proféta szavairól, dalaiban a borházat magasztalja is és szidja, ócsárolja a barátokat, kik a szőlő édes nedvét s az ennek élvezetével járó gyönyöröket az ördög művének tekintvén, a borivástól minden igazhivőt atyailag óvnak; vagy ha Harihri a korcsmák gyönyöreit hasonló lelkesedéssel megénekelte is: az ily szabad szellemek ugy tekintetnek, mint kiknek még a hajukszála is az ördög kezében van, s a szigori hitű mohamedán irtózik tőlük, mint valami szörnyektől. Egyébiránt az is valószinű, hogy a keleti költők ily tartalmu dalaikat nem mindenkor tapasztalásból, hanem gyakran felhevült képzelmökből meritették.

A szigoru hitü kerül mindent, a mi részegséget okoz; de lelkét ittassá teheti, s testét felüditheti azzal, a mit a törvény és szokás szentesitett, azért keresi fel a nap fáradalmai után ama helyet, hol a megengedett gyönyöröket élvezheti; – e hely a kávéház.

Az arab kávéház természetesen egészen más, mint az európai. Hiányzik annál a külfény, a haszontalan ékesség, mi a mi kávéházainkat jellemzi. Még a legnagyobb keleti városokban is kávéház alatt csak egy fölötte egyszerü tért kell érteni, melynek földiszitésében korántsem követtek el fényüzést. Kairo legnépesebb utczáiban a kávéházakat többnyire arról lehet csak megismerni, hogy előttük nagyon egyszerü, pálmalevélszárakból font padok vannak; belsejök pedig sem több, sem kevesebb, mint egy egyszerü terem, melynek egyik szögletében van a tüzhely, s e körül széles, néha vánkosokkal fedett kőpadok. Egy szökőkút a középen, kimeszelt falak, metszett ablakok, vagy ama csepegőkőhöz hasonló föszfüggők, (gipsz), melyek felülről csodálatos csoportozatokban lecsüngnek, a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. Igen gyakran a kávéház nem más, mint egy kunyhó, oly nyomorult, oly düledező, hogy az ember alig meri átlépni küszöbét; nem ritkán pedig nem egyéb, mint egy padokkal körülvett tüzhely, falak és minden tető nélkül. Egyébiránt becse nem is a külsőségekben keresendő. Kelet fia feltalálja abban, a mit keres, u. m. üdülést és felfrisülést a lélekre ugy, mint a testre nézve; mindenekfölött pedig talál ott valódi, hamisitlan kávét, melyhez a mi kávéházainkban kávé név alatt árult kotyvalék legtávolabbról sem hasonlitható. Keleten a kedvencz italt a legjobb kávéból készitik. Több kávészemet egyszerre sohasem pörkölnek, mint a mennyi egy napra elegendő, s azt nem szokták megőrleni, hanem a lehető legfinomabb porrá törik. E kávéporból egy csészéhez öt kávéskanállal vesznek.

De hát, hogy főzi az arab a kávét? Lépjünk be egy kávéhzba, s megtanulhatjuk. A tüzhely mellett áll a kávés, lesve vendégei intését. Nagy fényes rézkannák állnak előtte a tüzön. Ezekben forralja a vizet, mit fel akar használni. A padokon és földre teritett gyékényeken ülnek és guggolnak a vendégek, kik közől némelyek sakkoznak, mások bizalmasan beszélgetnek, ismét mások, egészen egyedül, a csibukjokból felszálló füstfellegekben gyönyörködnek, vagy a vizipipa megszürt füstjét szörpölgetik, mely gyakran csupán egy kivájt kokuszdióból áll, szopókával és födéllel ellátva.

„Béke legyen veled!”

„Legyen veled a legkönyörületesebb Isten békéje; légy üdvöz, légy megelégedett, idegen!”

Erre a tisztelethely megürül, s az idegen nem késik, a vendégszeretet e jelét is köszönettel elfogadni.

„Egy csésze kávét!”

„Fejemre és szememre, uram, azonnal!”

E pillanatban a kávés a sok hosszunyelü rézkanna közől előfogja azt, melybe épen annyi viz fér, mennyi a vendég által kivánt kávéhoz szükséges, ezt azután teletölti a már forrni kezdő vizzel, s odatolja az izzó szén közé, a nélkül, hogy hosszu nyelét csak pillanatra is kibocsátná kezéből. Pillanat mulva forr a benne levő viz, s a „khahwedsi” most beleteszi a kivánt mennyiségü kávéport, jól megkeveri, azután ismét a tüzre teszi, még egyszer fölforralja, mire előszedi a csészéket, s kiosztja a vendégek közt, teletöltvén mindegyiket az illatos forró itallal, melyben a finom kávépor egészen feloldódott. E kávé keserü, de oly felséges zamatu, hogy a ki ilyet csak egyszer ivott is, sohasem érez vágyat az európai kávé után.

A kávéra a pipa következik. A csibukot a mohamedán, vagy inkább szolgája, mindig magával hordozza, vizpipát pedig megkivántató számmal tart a kávés, ki mesterileg érti, hogy kell az e pipához szükséges dohányt megtisztitni, meglágyitni és a nedves tömeget meggyujtani. A vizipipák szörcsögése sajátszerü, de nem kellemetlen az európai fülnek, s a mi kávéházaink zajához képest valódi zene. A kellemes illatu füst apró felhőkben uszik ki a nyitott ablakokon, de ha a szobában elterjedne is, nem okozna oly kiállhatlan büzt, mint a mi szivaraink. A vendégek a jó kávé és jó dohány mellett oly jól érzik magukat, hogy egy európainak arról fogalma sem lehet.

A kávéházban meglehetős csend uralkodik; a vendégek csoportokra oszolnak, s mindenik lehetőleg csendesen, zaj nélkül beszél, a mint ez már a keleti népeknek átalános tulajdona. Házalók és koldusok ritkán lépnek be, a vendégeket zavarni, s ha ilyesmi néha előfordul is, észrevehető zaj nélkül történik. Azonban vannak oly időszakok, a midőn a kávéházi élet egészen más szint nyer; ilyen főkép a „ramazán” böjthónap, melyben a mohamedán az éjt nappallá változtatja, a nélkül, hogy a nappalt éjjé birná változtatni, a mit pedig szives örömest tenne. Törvényei parancsolják, hogy böjtöljön, azon pillanattól kezdve, midőn a nap tányérjának széle a láthatáron feltünik, egész azon pillanatig, midőn az a nyugati puszták homokjában végkép elmerül. Azonban e vallásparancsot szószerint csak a szigoru hitüek tartják meg; ezek nemcsak az étel és italtól, hanem a dohányzástól is tartózkodnak a tilos idő alatt.

Képzelhetni, hogy a szegény böjtölők reggeltől estig ugyancsak emberül megéheznek, azért sokan oly szánandón néznek ki, hogy még annak is megesnék rajtok a szive, a kinek nincs. Mikor aztán az est közeledik, mely kinjaiknak véget vet, a kávéházak előtt összegyülekeznek, ott várandók a nap lenyugtát. Lassan, ingadozó léptekkel jőnek a tiszteletreméltó műzülmanok, azt hinné az ember, hogy mindjárt összerogynak; azután sohajtva leülnek egy padra, és sohajtva tekintgetnek föl. Ezalatt a kávés mindent előre elkészit, hogy a legelső pillanatban szolgálhasson vendégeinek, mert minden percz drága most, s minden percz kinosabb, mint azelőtt egy egész óra. Minden szem a minareten függ, vagy ha ezt látni nem lehet, oly ember arczán, a kinek zsebórája van.

„Lissa ja achui?” – még nincs, testvér? – ez az átalános kérdés; „lissa!” – még nincs! – hangzik rá a leverő felelet. Végre örömsugár tünik fel a csüggedt arczokon. „Fatal tekitëin ja achuana!” – még csak két percz hiányzik! – „El hamdu lillahi!” – hála istennek! – e sohajjal megkönnyebbül a szorongó kebel. Mily ólomszárnyakon repül az idő, mily hosszu még e két percz is! Ujra kérdik a türelmetlenek: „Lissa?” és az óratulajdonos sohajtva feleli: „Lissa!” Egyszercsak hangzik a minaretből: „La il laha il Allah, Mohammed rassuhl Allah!” s az erődből egy ágyulövés dörög le a városra. Csak ez egy szót hallják: „Allah!” és ez elég; ez egyetlen szó tartalma felülmulja a legtudósabb professzor magyarázatait; többet beszél, mint a legfecsegőbb vénszüz; buzgó hálaima az, mely a szivek rejtekéből ered; mosolygó reménysugár, mely a csüggedező lelket fölvillanyozza. „Allah!” Mindnyájan hallották ezt, mindnyájan utánsohajtották, kivevén a kávést, mert ennek most nincsen arra ideje. A legnagyobb kannában készen áll már a kávé legalább husz személyre, mely a vendégek közt gyorsan kiosztatik, hogy testöket felüditsék, mert lelkük már kéjeleg a különféle pipákkal, melyek még az ágyudörgés előtt megtöltettek és meggyujtattak. Némelyek legelőször is a mellettök álló vizeskorsó után kapnak, a legnagyobb rész azonban uralkodik maga fölött, és epedő ajakkal várja a csésze kávét. Ezt megiszszák, azután egy második csészét, aztán meg egy harmadikat, – mire a szemök csillogni, keblök emelkedni kezd, lépéseik gyorsulnak, s minden mozdulatuk élénkül. Ezután kiki haza tér, lakomázni; de csakhamar visszajőnek megint a kávéházba, s nem marad egy hely sem üresen. A karcsu tornyokon s az utczákon csillognak a különféle szinü lámpák; a kávéházak ki vannak világitva; élénk beszélgetés foly a terem minden zugában, s oly zsongás-dongás támad, mint a méhkasban.

Egyszerre elhallgat minden; egy egyszerü férfi lép be halkan, méltóságos tartással, üdvözölvén a vendégeket, kik azt nyájasan viszonozzák. „Khahwedsi, egy csésze kávét!”

„Atyám fejére, azonnal, te áldott, te mézes ajku!”

És a jövevény gondolatokba mélyedve szörcsöli kávéját; azután elkezd halkan és szivrehatólag beszélni; hangja mind jobban s jobban emelkedik, mozdulatai élénkülnek, tekintete elevenebbé lesz, a mint tovább s tovább halad a megkezdett regében. Egy hangot sem lehet hallani, mindenki mozdulatlanul lesi a szót a mesélő ajkairól; a pipafüst is ritkábban karikázik a vendégek fejei fölött, mert a beszélő szinte a dohányzást is felejteti velök. Gyönyörben uszik mindenki, hallván az ezeregy éjszaka tündéri regéit, melyek a hallgató képzelme elé egészen uj világot teremtenek. Egyébiránt az ily kávéházi mesélőknek is meg kell adni, hogy a regélésben kitünő ügyességet tanusitanak.

Ilyenek Keleten a kávéházak, melyek ha nálunk kényelemre szolgálnak, ott valódi életszükséggé váltak a mohamedánra nézve.

+


Képek Egyiptomból: II. Egy kairoi kávéház.