Lónyay Menyhért.
(Szül. 1822. jan. 6.)

Mig egy részről könytelt szemekkel nézzük a pusztitást, melyet a halál jeleseink sorában a lefolyt évtized alatt tett s vérző szivvel gondolunk a veszteségre, melyet fájdalmunk nagy voltában pótolhatlannak hiszünk: addig sovárogva jár körül pillanatunk az életben maradtak, az ujabb nemzedék sorai között, reményt és vigasztalást keresendő. Nyiltan ki merjük mondani: bár mélyen érezzük a veszteségek óriási sulyát, de van okunk bizni a jövőben! – Az értelmiség, a tapasztalások által megszilárdult életbölcsesség, s a hazaszeretet öntudatos melegsége talán egyik korszakban sem volt oly átalános, oly foku, mint azt napjainkban tapasztaljuk, s ily alapon a hiányok betöltése, a kinövések eltávolitása talán könnyebb munkába kerülend a mult idők szellemi, anyagi küzdelmeinél. – Veszteségeink nagyok, kétszeresek. Veszteségünk nem csak az, hogy sorba láttuk kidülni a haza kertjének legéltetőbb, leglombdusabb, leggyümölcsözőbb fáit, de szintoly nagy mértékben fáj az is, hogy a kertre magára borongós idők jártak, az ápoló kezek eltüntek, s a magára hagyott téren sokat igérő, de rendezetlen sarjadék nőtt fel, mely egymást akadályozza inkább a kifejlődésben, és kivész, mielőtt haszonvehetővé válhatott volna. De az a nap, a munkás, önálló és nyilvános közélet amaz éltető napja, melynek sugarait – hála legyen érte a Gondviselésnek! – a közel jövő homályában ismét derengeni látjuk, kétségkivül fel fogja ébreszteni itt is az alvó csirákat, kellő irányba igazitani a hajtásokat, s oly növényekké érlelni, melyek áldást hozzanak egész környezetükre. E szép reményekkel eltelve keressük fel ama jeleseinket, kiknek látása vigaszt csepegtet lelkeinkbe. – Egy férfiuval állanak ma szemközt olvasóink, ki egy időre megszünt nyilvános életünk ifjabb nemzedéke közé tartozott, ki – bár akkor is már kitünő szerep jutott neki – az alkotmányosság, a nyilvános közélet küzdterén fejlődött azzá, a mit most benne országszerte tisztelünk. Ha közéletünk a szépen indult pályán tovább fejlődhetik, ha a tehetségek számára hazánkban még egyéb menedék is marad, mint egyedül az irodalom – melyre nem mindenki bir alkalommal, hivatással –: akkor bizonyosan sok nevet emlit már a haza tisztelettel, melyeket most talán csak legközelebb környezetök ismer és becsül. A nyilvános élet iskolája az, melynek termei az ujabb nemzedék előtt zárva valának, s melynek mulasztásait utánpótolni közös kötelességünk.

Lónyay Menyhért neve már 1848. előtt igen jó hangzásu volt a hazában. A több jeles hazafit felmutatni képes Lónyay-nemzetség ezen tagja 1822-ben született, s miután iskolai pályáját bevégezve, 1839-ben jogtudor lett a pesti egyetemnél (mely rangot akkor ifjaink közől igen kevesen keresték), 1841-ben részt kezde venni Bereg- és Szabolcsmegye közgyülési tanácskozásaiban. Ez volt azon tér, hol a tanulmánynak és tehetségnek s a hazafiui akaratnak alkalom nyilt, magát nem csak bemutatni, hanem a folytonos szellemi küzdelemben ki is képeznie. – Lónyay Menyhért jeles készültsége s a mellett mérsékelt szelleme csakhamar kitünt, s ennek köszönheté, hogy Beregmegye már 1843-ban egyhangulag országgyülési követévé választá. A 23 éves ifju egyik legszorgalmasabb, leghasznavehetőbb tagja lett az országgyülésnek s az akkori hirlapok országgyülési tudósitásaiban gyakran lehetett olvasni nem ugyan nevét, – mert az akkori censura különösségei közé tartozott, hogy az országgyülési szónokokat a hirlapi tudósitásokban névszerint megnevezni nem volt szabad –, de annál gyakrabban találkoztunk e körülirással: „az alsóház legifjabb tagja”, melyről mindenki tudta, hogy Lónyay Menyhértről van szó. Neki és kedvencz nemzetgazdászati tanulmányainak ez országgyülésen szép tér nyilott. Ez országgyülés volt az, mely először fordita rendszeres figyelmet a haza anyagi érdekeire. E czélra egy bizottmányt neveztek ki „kereskedelmi választmány” név alatt. A munkálat, melyet e bizottmány készite, a hon összes anyagi érdekeit felölelte; s e munkálat egy részét az ifju Lónyay szerkeszté. Részt vön az ugynevezett „pénzügyi országos választmány”-ban is, mely 1844-ben, ugyanezen országgyülésben gróf Széchenyi István inditványára neveztetett ki. Ez országos választmány egyik osztálya szintén Lónyayra bizta a tollvitelt.

Ez országgyülés befejezése után ismeretei szaporitása végett Lónyay Menyhért külföldön tett hosszabb utazást s bejárta Európa miveltebb országait. Visszatértekor jelent meg (1847.) egy nagyobb nemzetgazdasági munkája ily czimmel: „Hazánk anyagi érdekeiről”, mely irodalmunk ez ágában igen nagy hézagot pótolt s főleg a közlekedési eszközök (kő- és vasutak, csatornák stb.) oly terjedelemben tárgyaltattak benne, hogy a munka egész kis könyvtárt pótol vala, ha egészen megjelenhetik. Azonban 1848-ban, midőn a munka utolsó része volt sajtó alatt, az események rögtön oly fordulatot adtak a békés uton fejlődött közügyeknek, hogy a szerző a munka kiadását feleslegesnek találta. De azért irói munkássága nem szünt meg; valamint azelőtt, ugy most is tért talált a hirlapokban; különösen az ellenzék fő közlönyének, a „Pesti Hirlap”-nak, Szalay és Csengery szerkesztése alatt, folyvást egyik szakértő munkatársa volt.

1847-ben Beregmegye ismét egyhangulag követévé választá, hol ismét szorgalmasan irt, dolgozott s vett részt a közügyek tárgyalásában. Az urbéri kárpótlásról szóló törvény utolsó §-a különösen az ő műve, mely azt rendeli, hogy mig az állam az eltörölt urbériségekért kárpótlást nem ad, a tőkék felmondhatók ne legyenek. Hány magyar család köszöni e törvénynek fenmaradását s ki ne látná, hogy főleg e §-ban volt a kárpótlás biztositéka!

Midőn a második magyar felelős miniszterium (1848) megalakult, Lónyay ismert szaktani jártasságánál fogva, a pénzügyi osztályban államtitkárrá neveztetett; tgaja volt a pesti képviselőháznak is. Ekkor irta „Pénzügyi leveleit,” melyekben az akkori pénzügyi terveket birálgatá. – A világosi fegyverletétel után Lónyay is azok között volt, kik menekültek. Egy ideig Párisban időzött; 1850-ben azonban visszatért s követtársaival együtt ő is amnesztiában részesült. Ezután jószágain elvonulva sokáig csupán a gazdaságnak élt, s valamint azelőtt a nemzetgazdászati elméleti, irodalmi téren, szintoly értelmesnek s tanultnak mutatkozott most a magángazdaság gyakorlati mezején.

Azonban a közélet éltető levegőjén megizmosodott férfiunak elvonultságban élni sokáig nem lehetett. A haza ügyei előhivták magányából, hogy tudományával s tapasztalásával – azon téren, mely még fenmaradt – támogassa, fejleszsze azokat. Közreható működésének legszebb részletei ezután vevék kezdetöket. Az általa felkarolt tárgyak között volt mindenekelőtt a Tiszaszabályozási ügy. Mint a felső-szabolcsi társulat elnöke, a védgátakat 1858-ik év őszi hónapjaiban egészen bevégeztette s igy mentesült az ártér. Ez volt az első társulat, mely töltéseit bevégzé, s most a belcsatornázáson és tiltókon dolgoztat. A szabolcsmegyei nyiri vizek lebocsátása iránt, melyek 40 ezer holdat haladnak, a szükséges kivezető előmunkálatokat és kiszámitásokat megtétette. – A közös tiszai ügyben az ő sürgetésére hivattak össze az 1857-i és 1858-i tiszai nagygyülések, melyek elsője a tiszai kölcsönt elhatározván, ez ügyben is, mint meghatalmazottak gr. Desewffy, gróf Andrásy, gr. Pallavicini és Lónyay Menyhért jártak el, a mint lehetett. Az 1858. nagygyülésen elfogadták Lónyay javaslatait különösen a közös kezelés tárgyában, de felsőbb helyen e határozatok nem találtak elfogadásra. – Átalában kevés ember lesz a hazában, ki a Tisza folyam ügyét oly szoros tanulmányi tárgyává tette volna, mint Lónyay Menyhért, minek igen kitünő jelét alig egykét héttel ezelőtt adá a magyar Akademia teremében, hol 1858-ban levelező tagul választatván, székfoglaló értekezésének tárgyát épen a Tisza-szabályozás képezé, mely alkalommal több, nagy gonddal és pontossággal készült térképpel ajándékozá meg az Akademia könyvtárát.

De az egyesületi téren egyéb maradandó érdemei is vannak, melyeket, bár röviden érintsük is csak, emlitetlenül hagynunk nem lehet. Lónyay egyik buzgó tagja a magyar Gazdasági Egyesületnek is. Az ő szakosztályi elnöklete alatt készültek a földhitel, dohány és czukorügy iránti, annak idejében a lapokban közlött, jeles memorandumok. A földhitelintézet iránti emlékiratot Csengeryvel együtt ő készité. A vidéki gazdasági egyesületek megalakitására, a hol hozzáfért, régóta buzditgatá az egyes vidékek befolyásos egyéneit. A szabolcsi gazdasági egyesület első gyülésére gróf Degenfeld Imrével együtt hivta meg a vidéket. Az alapszabályokat ő készité s azok már helyben is vannak hagyva. – Egy szabolcsi takarékpénztár létesitése iránt is megtevé az első lépéseket; gyülés tartatott, a szabályokat Lónyay dolgozta ki, de az engedély eddig még nem jött meg. – Nem rég olvastuk azt is, hogy a nagy fontosságu magyar földhitelbank ügyében Desewffy Emil gróffal, Barkóczy gróffal és Csengery Antallal, Lónyay Menyhért volt fölkérve, tervet s alapszabályokat dolgozni ki s e munkában fő-főrészt vett. – Ezeken kivül Lónyay Menyhért mint tudjuk, ama szép jövőjű magyar biztositó társulat elnöke, melynek ügyeit nagy gonddal vezeti. Tudva van, hogy e társulatot keletkezésekor, sok veszély fenyegette, s annyiban Lónyaynak lehet tulajdonitani ez intézet fennállását, mert elnökké választásakor ő volt az, a ki kiegyenlité ama differentiákat, melyek miatt a társulat feloszlatása, ha azok fenmaradnak, már el volt határozva. Itteni működésének egyik részét az életbiztositási ágnak korszerü és közhasznu alapokra leendő életbeléptetése képezi. Ez ügyben épen e napokban folynak a tárgyalások s remélhető, hogy a közönség itt is kedvező eredményekről fog értesülni.

Utoljára hagytuk a különböző téren, leginkább anyagi érdekeink körül működő férfiu egyik főérdemét, mely tanusitja, hogy a szellemi érdekeknek szintén azon fontosságot tulajdonitja, mely azokat megilleti. Értjük Lónyay Menyhért erélyét és buzgalmát az egyház és iskola terén, különösen azt, melyet a debreczeni ref. főiskola ügyében 1857-től fogva, Tisza Kálmánnal és Ujfalussy Miklóssal kezet fogva, tanusitott. Nagyrészt az ő buzgalmuk eredménye, hogy a debreczeni főiskola autonomicus állásába vissza lőn helyezve s annak falai között ismét tiszta protestáns szellem foglalt helyet. Lónyay Menyhért mind 1857-ben, mind 1858-ban tagja volt azon küldöttségeknek, melyek a prot. egyház sérelmeit s ohajtásait a trón zsámolyánál előterjesztették. Egyik tagja szintén a négy ref. egyházkerület közös iskolai választmányának s alig nehány hete részesült azon kitüntetésben, hogy a 138,000 lelket számláló békés-bánsági ref. egyházmegye, gondnokául egyhangulag megválasztá. Mult héten történt, hogy Debreczenben a tiszai egyházkerület népes gyülésén ünnepélyesen letevé e hivatali esküjét s a hirlapokból olvassuk azt is, hogy az iránta élő bizalom ugyanazon nap estéjén nagyszerü fáklyás zene által nyilvánult, mely alkalommal 15-18 ezer ember hozta meg Lónyay Menyhértnek tisztelete adóját.

De bizalommal tekint feléje nemcsak hitsorsosainak serege, de a hon minden fia, ki a sulyos veszteségek közepett a remény és vigasztalódás szükségét érzi keblében. – Az ég teljesitse reményeinket!


LÓNYAY MENYHÉRT.