Visszapillantás.

Hol a nap fölkel, s égi utra indul
Ott kelt föl egykor Árpád nemzete,
Uj hont keresni megeredt a földön –
S a légben vidám zászlót lengete.

Lehelnek kürtje riadozva búgott,
Szólása egy nép sohajtása volt,
A paripáknak gyors lábdobogása
Zokogásába halkal beleholt.

Párducz-kacazagány lebegett a hősön
Oldala mellett fénylett csatakard,
Ménje nyerítve emelé nyakát fel,
Melyet a sörény zilálva takart.

Az égi kéken rózsafelhők mentek,
A földi földön piros lány-sereg . . . .
Vélnéd, szemöknek sugaras mennyében
Az éj sötéte gyászban szendereg.

Lengett a zászló, zengett a kiáltás,
Ugy tetszett, hogy még a föld is örül,
Fel feldobogott rengő gyönyörében,
S az ég ragyogva ölelte körül.

Ha utját állta olykor a seregnek
Sikon bolyongó folyam-áradat,
Partján a hősek sátrakat verének
Zsibongva nyüzsgött a megült csapat;

S ha átkelének duzzatag tömlőkön:
A szőke hullám meg-megreszketett,
Midőn a szép lány ragyogó szemével
Csendes tükrébe pillantást vetett . . . .

Nyugvóra dőlt majd a nap rózsa-arcza
Sugár pilláit felhő zárta el,
És álmodott egy tündöklő szivárványt,
A mely keletet koszoruzta fel;

Halom tövénél, gazdag legelőben,
Megállt olykor az ég-szerette nép,
Piros fény ömlött át a pusztaságon . . . . .
Ez volt talán a legszebb esti kép!

Éjjel kigyult a tábortűz világa:
S felhalványult az égi messzeség,
Csillag-szemével elmerengve nézte:
Hogy itt alant is mennyi csillag ég.

Tábor-tüzeknél őszek, ifjak ültek,
Merően nézve a lángillanást,
S mig lelkök – tán az uj hazában – bolygott
Meg-megtasziták az izzó parázst. –

Kialudt lassan a tüzek világa;
Elszenderült a megfáradt sereg;
Édes volt álma: uj hazát talált ott,
Hol a jó földet Isten áldta meg.

Meleg sohajtás kelt az alvók ajkán,
Mit felcsókolt az éji fuvalom,
S elvitte messze . . . . virágos mezőre,
Hol illattá vált másnap hajnalon.

A hold derengett, mintha mondta volna:
Isten virraszt, mig alszik a magyar!
Csak az ég alján nyargalt gyászruhában
Villámparipán mormoló vihar.

* * *

Szép volt az ősök álma ezredéve
Mint a tó tükrén égő rózsafény;
Mi a mi álmunk? barna felleg árnya…
Uj hont találnunk: czéltalan remény!

Hová is mennénk uj hazát keresni
Mi, a kik e föld álmai vagyunk?!
Olyanok, mint a siron nőtt virágok, . . . .
Mi e hazától meg nem válhatunk.

E hon szerelme vonzó, örök, édes;
S nem délibábként leng a sziv fölé;
Mindenütt kisér, mint az ég a vándort:
Oly véghetetlen, mint az Istené.

Kovács Gyula.