A marokkói őrsereg.

A marokkói hadvezéreknek régi hadiszokásuk, hogy háboru kezdetével a sereg leggyengébb csapatait küldik ütközetbe. Igy történik ez most is s azért az afrikai harcztérről érkező tudósitások szerint, 100 elesett spanyolra, rendesen 1000 marokkói halott és sebesült esik. Meglehet, hogy ezen arány a spanyol parancsnokok által saját részükre, kissé kedvezőbben van feltéve, de bizonyos az, hogy a régi mórok, a kik egykor Spanyolországot elfoglalták, s e paradicsomi vidékeken az arab műveltség számára a legfényesebb hazát alapiták, ma már végkép elfajultak az elpuhult erkölcsöknek áldozó zsarnoki önkény alatt.

Tudjuk a történetekből: Spanyolország századokig tartó szörnyű csatáknak volt szinhelye. A spanyol költők, regény- és drámairók mai napig legörömestebb e hősi korból veszik legérdekesb elbeszéléseik tárgyát. Élethalálra szóló küzdések korszaka volt az, mint hazánkban a török-magyar küzdelmek, Angliában a veres és fehér rózsa harczai, Olaszországban a Guelfek és Ghibellinek óriási tusai.

Napjainkban megfordult a koczka. Az arab faj szebb, nemesb és élelmesebb törzseit a franczia hóditók fegyverei mindinkább a Sahara pusztái felé nyomják. Algir már jobbára franczia város. Hasonló sors vár a nyugatiabb részekre, a hol Tetuan a spanyolok kezébe esett, s minden arra mutat, hogy Afrika északi partjai ismét keresztyén uralkodás alá jutnak, mint hajdanában, a midőn a keresztyénség első századaiban, az afrikai püspökök a keresztyén római műveltségben és tudományosságban az európaiakkal minden tekintetben kiállották a versenyt.

Az aranytól, ezüsttől csillogó fényes mór vitézek helyett századunkban már csak a marokkói szultán fehér és fekete őrseregét látjuk. E csapat utolsó maradványa az ősi dicsőségnek, mert a marokkói nép még hagyományban sem tartá meg emlékét azon időnek, melyben őseik Spanyolország urai voltak, sőt még Francziaország déli részeiben is erős várakkal birtak. A mórok, kik egykor nagy Károly hadaival Nantes falai alatt mérköztek meg, most az időközben nagygyá lett, ismét elgyengült s harmadizben is megifjuló spanyol zászlóaljak ellenében, még a védelmi harczot sem folytathatják sikerrel.

Egy van mégis, a mi megmaradt náluk, t. i. a vadon nevelt nemesfaju paripa, mely e nemzet egyedüli kincse, s melynek birtokában a föld legboldogabb halandójának véli magát. Rajzunk nehány edzett arabot tüntet fel; egy pár lovast s több gyalogot, a mint e fehér burnuszba burkolt alakok a tengerparton őrködnek, s komoly méltósággal néznek Gibraltár sziklái felé. Nem hiányzik ugyan ezekben a személyes vitézség, vannak közöttük elegen, a kik kettős viadalban kétségkivül legyőznék spanyol ellenségeiket; a harcz eddigi menetéből azonban látjuk, hogy az arab lovasság a spanyol ezredekkel e harczot sikerrel sehol sem állhatta meg, sőt az előnyomuló spanyolok elől legtöbbször ütközet nélkül megfutamodott. A „fekete testőrség” egészen hasznavehetlennek bizonyitá be magát; a „fehér testőrség” ellenben jobbára csak a szultán személyének s az ország kincseit rejtő városok védelmére van rendeltetve.

A mór hadak legfőbb előnye a vidék ismeretében áll. Nem bir ugyan az ország nagy szorgalommal készült czifra hadi-térképekkel, hanem a helyett a pásztorkodó nép, ugyszólván minden bokrok, minden kősziklát ismer a vidéken. Ezért a mórok legjobban szeretnék, ha a spanyolok a Sierra Bullones hegyek közé vennék utjokat, hol aztán a szorosok között, a lakosok szikla-darabokkal és a meredekekről ledöntött óriási fatörzsökkel vernék agyon az előnyomulókat.