Franklin János, az északi-sarkhajós.

Azon eszmét, hogy az északi sarktengeren át tengeri utat keressenek, melyen Amerikából Ázsia északi partjai elérhetők lennének, a hajózó népek mindenekelőtt tudományos jelentőségénél fogva tarták megtestesitendőnek, mi földünk sarkvidékeinek ismeretét több mint egy szempontból veszi igénybe: A földsarkok horpadtságát, delejes voltát megszemlélés által kivánták megállapitottnak tudni.

Egyébiránt azon remény is táplálta őket, hogy e tudományos kérdések megoldásával a hajózásra nézve gyakorlati czélokat is érhetnek el, s ez az oka, hogy a hajózás történetének tanusága szerint félszázadon át szakadatlanul tettek fölfedezési utazásokat az északi sarkok felé; igy vállalkoztak Rosz, Parry, Franklin J., Kane és Clure hajóskapitányok, mely utóbbinak jutott azon megtiszteltetés, hogy az északnyugati átjárat fölfedezését az angol parlament vizsgáló bizottmánya neki rótta föl érdemül.

A fölfedezések közül legtöbb érdemet Parry kapitánynak tulajdonit a világ. Ő volt az első, ki 1819-ben a Lancaster-szoroson át egész Melville-szigetig előre hatolt, – egy délkör, mely harmincz évvel később, akkor is csak azáltal éretett el, hogy egy 12 vitorlás hajóraj, előre kidolgozott terv szerint kiindult az északi sark felé, fölkeresendő az utolsó fölfedezési utjából vissza nem tért Franklin Jánost.

Franklin J. 1821-ben indult ki sok veszély és nélkülözésekkel összekötött első északi sarkutazására, mely az ő nevét halhatatlanná tette; csak hatodmagával tért ő ekkor vissza leirhatlan szenvedésekkel járt vándorlásából; csudásan szabadult meg az éhhaláltól s vad kalauza gyilkos tervétől, ki már két társa husával csillapitotta le éhségét. Második kirándulása összeesik Parrynak 1824-iki, s Lejon és Beechynak egyidejüleg kiküldött expeditiojával.

Franklin egész élete a legvakmerőbb tengerésztettek szakadatlan lánczolata volt, a tudományok iránti buzgalma határt nem ismert. Csak a legsajátságosabb véletlen, hallatlan kitartással párosulva, szabaditá őt ki gyakran a legbizonyosabb életveszélyből; utolsó, 1845-ben megkezdett fölfedezési utjából azonban nem tért többé vissza.

A fölindulás, mit Angolországban a sorsa feletti bizonytalanság támasztott, példátlan áll. A parlament és az egész nemzet, Franklint a tudományok és a brit hirnév vértanujakint tekintvén, jelentékeny összegeket áldozott fölkeresésére, mig az amerikai Egyesültállamok ezt az összes emberiség becsületbeli dolgának nyilvánitották, s mindent elkövettek a nagy hajós feltalálhatására.

Azonban mindenekelőtt Franklin neje volt az, ki hő vágyától s rendithetlen kötelességérzetétől sarkalva, a dolog élére állt. E csudálatraméltó nőnek sikerült a nemzet buzgalmát sokáig ébren tartani, s még akkor, midőn ez a sikernek csaknem minden reményéről lemondva habozott, magáneszközökből több expeditiót szerelt föl férje keresésére.

De tizenegy év folyt le az angol és amerikai tengerészek legmerényesebb vállalkozásai közt, mig a sötét titok a jegestenger ködéből kibontakozott. – Mac Clintock azon ember neve, kinek a szerencse jutott, megoldhatni a megoldhatlannak vélt talányt, s az „Erebus” és „Terror” hajók, valamint azok parancsnoka a szerencsétlen Franklin J. sorsáról határozott tudomást nyerhetni. Két évvel ezelőtt a „Fox” csavargőzösön indulván ki Angolországból a kétségbeesett nőnek a Franklin-expeditio megsemmisültéről, sőt a nagy hajós halála napjáról is, kétségbevonhatlan bizonyitványokat hozott.

A gőzerő hatalmas segélye által, mely nélkül mint önmaga bevallja, a Baffinöböl zajló jegén soha keresztül nem juthatott volna, sikerült Clintock kapitánynak 1859. julius végén a Lancaster-öbölbe vezető bejáratot áttörni. Aug. 11-én a főrakhelynél Beechy-szigeten fölállitotta a Franklin neje által e czélra küldött márványtáblát az „Erebus” és „Terror” szerencsétlen sarkhajósai emlékére. Innen délnek a Barrow-ut felé fordult, s miután a Peel-öböl jegének áttörését hasztalan kisértette meg, a Nordsommerset partjait körülhajózva, a Prinzregent-átjárat felé visszatért. Ennek hosszában mindig nyiltvizen evezve, szeptemberben elérte a Peel-öbölbe vezető Bellot-utat.

Ezen át nyugati irányban haladva, mivel az öböl jegén keresztül nem hatolhatott, végre elhatározta a csatorna keleti bejáratánál téli szállást foglalni. Itt a hosszura nyuló Boothia félsziget (mely a Bellot-ut déli partját képezi), téli szállása s a Vilmos-király-sziget közt végre némi nyomaira akadt az elveszett expeditiónak, s februar 17-én, a tavasz kezdetével, megkezdé a vidék kutatását. Az eszkimóktól sikerült Clintock kapitánynak megtudni, hogy több év előtt a Vilmos-király-sziget északi partjain egy hajó a jégtől szétromboltatott, hogy a hajószemélyzet menekülvén, az átellenes amerikai partok felé távozott, ott azonban a szabadulás hasztalan kisérletei közt elveszett.

Mihelyt az évszak enyhülése megengedte, Clintock kapitnáy megkisérté a vett tudósitások hitelességéről meggyőződést szerezni magának. Már april 2-án indult ki egy kutató csapat, élén a kapitánynyal, a Vilmos-király-sziget felé; ennek feladata volt a keleti, Hobson tengerészhadnagynak pedig a nyugati partokon tenni kutatásokat. Clintock csakhamar akadt is eszkimókra, kik az „Erebus” és „Terror” töredékeire és a hajószemélyzetre emlékeztek, s meglehetősen pontos fölvilágositással szolgáltak. Egy öreg nő beszélte, hogy őszszel a hajó a parthoz nyomatott, mire a személyzet elhagyta azt, a nagy folyamnak fordulandó, melyet a halfolyamnak tartott, s melynek torkolata a Vilmos-király-szigetnek épen átellenében van. E fehér emberek közől – igy folytatá az öreg nő – sokan elvesztek utközben, ezt azonban az eszkimók csak a legközelebbi télen tudták meg, midőn holttesteiket megtalálták. Clintock kapitány most a halfolyam torkolatáig hatolt, de ott sem eszkimókra, sem a szerencsétlenek további nyomaira nem akadt. De a szigetrei visszatértekor szomoruan győződhetett meg az öreg nő elbeszélésének valódiságáról; egy holttestre bukkant, melyen egykori ruházatának még némi rongymaradványai voltak láthatók, melyek határozottan európai emberre mutattak. A mellette talált naplóból kitünt, hogy az itt elveszett egyén egyik hajótiszt szolgája volt.

Aközben Hobson hadnagy az északnyugati partnak tartva, a szerencsétlenségnek még határozottabb nyomaira akadt. Május 6-án a Point Victory-n egy kőhalmazra bukkant, a minőt valami esemény emlékére szokás emelni s alatta egy óntokot lelt, mely az expeditio megsemmisültének följegyzését tartalmazá. Ebből kitünt, hogy az expeditio, miután a Beechy-szigeten kitelelt, a Wellingotn-szoroson át fölevezett, s még 1846-ban a Cornwallis-sziget nyugati oldalán visszatért, ekkor azonban a Vilmos-király-szigetnél a jég közé fagyott. 1847. évi junius 11-én halt meg Franklin János. 1848. évi april 22-én el kellett hagyni a hajókat, mert oly erősen szorultak a jég közé, hogy fél vagy tán egy egész év előtt az onnan menekvésre gondolni sem lehetett. Három nappal később az óntokba rejtett kis emlékirat a kőrakás alá tétetett azon jelentéssel, hogy az expeditiónak 105 egyénből álló személyzete e napon Crozier kapitány parancsnoksága alatt a halfolyamon fölevezett.

Még későbbi, valóban szomoritó nyomaira akadtak az expeditiónak. 64 mérföldnyire azon helytől, hol a hajók jég közé szorultak, a Vilmos-király-sziget délnyugati végétől fölfelé egy szánra helyezett csónakot találtak, melyben sok ruhadarab és két emberi csontváz volt. Az egyik csontváz a hajóháton volt ruhadarabokkal betakarva, a másik állatoktól láthatólag összemarczangolva, a csónak fenekén feküdt. Mindketten betegségben haltak el, vagy ugy fagytak meg; éhség nem lehetett haláluk oka, mert csokoládé, thea és dohány volt még elég a csónakban; s azonfelül uszadékfa is hevert szétszórva a csónak körül, melyből, ha akarták, tüzet rakhattak volna. A csónak oldalához két töltött és felvont lőfegyver volt támasztva, épen azon helyzetben, a mint tizenegy év előtt gazdáik odatették. A szán előrészével a hajók felé állt, mintha a rajta elveszett két egyén a nagy halfolyamról a hajókra visszatérni megkisértette volna.

Ez szomoru eredménye ama nemes kitartásnak, melylyel a Franklin J. és társai sorsának megtudása végett foganatba vett kutatások annyi éven át folytattattak.

E közlemények megerősitik azt, mit dr. Rae, a Hudsonöböl-társaság egy hivatalnoka, ki 1846. 1848. és 1851. évben tett fölfedezési utazásai által sok érdemet szerzett, 1854-ben mint kutatásai legujabb eredményét, Londonban közzétett. Kétségkivül amaz adatok az eszkimóktól gyüjtettek, de annál megdönthetlenebb bizonyitékul szolgáltak a talált tárgyak, köztük 12 ezüstkanál is, melyek mindegyikébe az expeditió tagjainak kezdő névbetüi voltak bevésbe. Dr. Rae nyomára jött, hogy (1850) egy, körülbelül 40 fehér emberből álló társaság a halfolyam közelében éhen veszett el, miután a kétségbeesés valódi kannibalismusra kényszerité őket, a mint a meglelt csontmaradványokból kitünt. Még az 1850. év tavaszán feltalálták e társaság 30 tagjának holttestét a halfolyam közelében, más öt társukét pedig egy szigeten.

Dr. Rae sok oly talált holmit vásárolt össze, melyek egykor az expeditió tagjainak birtokában voltak, ezek közt Franklin Guelf-rendjelét is. Azonban köztudomás szerint a Franklinféle expeditió első nyomait már az 1850. év nyarán a nagy Wellington-csatorna torkolatánál Osmany kapitány is a Harven-expeditio egyik osztálya fedezte föl.

Lássuk már most magának Clintock kapitnáynak e tárgyróli nézetét, melyet a londoni földrajzi társulatnak m. évi nov. 14-én tartott ülésében nyilvánitott. Miután a nevezett kapitánynak a Franklin nyomainak fölfedezésére kiküldött expeditióról tett jelentése fölolvastatott, azon inditványt illetőleg, hogy Franklinnak netalán még életben levő társai fölkeresésére uj expeditió szereltessék föl, Clintock kapitány következőleg adta elő nézetét: „Az a kérdés – ugymond – mindenek fölött, vajjon azon 105 ember közől, kik Franklin kisérői valának, él-e még egyik vagy másik valahol? Erre szükségesnek tartja Clintock megjegyezni, hogy valamennyi eszkimó csapat, melylyekkel Rae, Anderson és ő különféle pontokon találkoztak, öszhangzólag mindnyájan azt állitják, hogy Franklin emberei egytől egyig mind meghaltak. A Vilmos-király-sziget nyugati partja, melynek hoszszában kelle utjoknak legalább kétharmadát megtenniök, kietlen, néptelen, s a mit Back River torkolatáról tudunk, az mindössze is azon utazási jelentésekből áll, miket Simpson, Anderson, Back és értekező tettek. De közőlök egyik sem talált ott embereket; a miből méltán lehet következtetni, hogy az eszkimók csak nagy ritkán vetődnek e kietlen vidékekre. Az eszkimók élete valóban örökös küzdelemből áll, életük fentarthatásaért, mely tulajdonképen attól függ, hogy milyen ügyesek a fókavadászatban. Még egy európainak sem sikerült az eszkimók ezen mesterségét eltanulni. Két velem utazott grönlandi eszkimó többször tett a Bellot utján kisérletet, fókákat fogni, de mindannyiszor eredménytelenül; s azon ebek nélkül, melyek be vannak tanitva azon lékek fölfedezésére, melyeken át a fóka levegőt szokott szivni, még a boothi eszkimók sem volnának képesek megélni. Nagy tévedés volna tehát azt hinni, hogy a hol eszkimók élnek, ott európai ember is meg birna élni. Az eszkimó szokások oly sajátszerüek, hogy még sohasem honosult meg közöttük fehér vagy indus, sőt még csak a kayak kezelését sem tanulta el tőlük senki. Másrészt igen bajos volna ama szélességi fokok alatt az eszkimóktól függetlenül élni. Mi magunk, kik mintegy 1000 geogr. mérföldet tettünk 79 nap alatt szánakon, ezen egész idő folytán nem lőttünk egyebet, mint 2 iramszarvast, egy nyulat, 17 foglyot és 3 csüllőt, holott pedig egyetlen alkalmat sem mulasztánk el. Hogyan lehetne tehát itt vadászattal fentartani az életet? Másfelől azon kérdés tétetik ugyan: mint lehet az, hogy 105 ember közől csak három hulla fedeztetett föl? De itt figyelembeveendő, hogy azon időtől fogva, a mint hajóikat odahagyták, szánakat és csónakokat kelle magukkal vinniök, s igy kénytelenek valának a jégen keresztül keresni, a midőn aztán az 1848-iki ködös időben eltünt a nyomuk. – A Vilmos-király-sziget kietlen partjának hosszában a hó alatt kétségkivül sok mindenféle maradványuk lehet szerteszét, de feltünő, hogy emlékeiket három izbeni szorgos kutatás daczára sem lehetett föllelni. Port Kennedyben tavaly nagyon meleg volt a nyár, s még sem lehete a jég miatt aug. 9-ike előtt elindulnunk, s minthogy küldetésünk főczélja el lőn érve, visszafelé vettük utunkat” Ezen előadásra élénk vita következett az itt közlött nézetek s a földrajzi északi sark-eredmények fölött átalában. Végül Snow kapitány lépvén föl, ismételve egy uj expeditió fölszerelését sürgette, s becsületszavát kötötte le, hogy ő jövő tavaszszal, szükség esetében mások gyámolitása nélkül is fölkeresi ama tájakat és megtelepedik az eszkimók közt, hogy azt a nagy rejtélyt megfejthesse.


Franklin János társainak fölfedeztetése.