A „Nemzeti Kör” pecsétnyomója
és egy kis megemlékezés a régi pesti életre.

Képzelem, hogy a sok hajdani körtag e czim olvasására, hogy pedzi, hogy figyel, hogy hát mit akar ez lenni? Hallgassatok, barátim, felejthetlen czimborák, most hadd én beszéljek, a körnek egyik exdignitariusa.

Körülbelől huszonhárom év előtt (1837.) Pesten egy magyar-utczai házban, földszint, egy egyszerü sörház volt, benne a fogadós, Lamacs, becsületes morva, vagy cseh, vagy tót eredetü magyar, talán maga se tudta volna megmondani, honnan került a Duna partjára. Csak ugy hordta házi-sapkáját, a fogadósi uralkodás jelvényét, mint a maiak, csakugy megkinálta egyik-másik vendégét egy szippantat burnóttal, mint épen a maiak. – E sörházban nem sok csinnal, de türhető tisztasággal szolgáltak a jövő-menő vendégnek 10–12 v. krért egy szelet rostélyost, kolbászt, egy ital sörrel vagy borral.

Magyar Thaliánk, addigi nomád életét, hozzá méltóbb állandó lakással Pesten akkoriban cserélvén fel, vele együtt felkent papjai is sarokba álliták a vándorbotot és szintén a fővárosban telepedtek le. Ők azonban, távol némely jövevények követelő hetykélkedéseitől, eleinte bátortalanul lábujhegyen jártak ott, mintha nem is hitték volna, hogy ők már hát valósággal megállapodott polgáraivá lettek a hazának, melyen az ideig keresztül-kasul oly czifra vargabetüket csináltak vándornyomaikkal. A gázsi is lassacskán csepegett, azért csak csinján mozoghattak biz ők, hogy jusson is, maradjon is. – És igy történt, hogy csak kicsiny körben szerettek mozogni, mely körnek közepe a szinház volt, templomuk, de erősségök is, hova támadás esetében visszavonulhattak volna. A fogadók közt is tehát annak adtak elsőséget, a mely közelebb esett, meg – mi tagadás! – olcsósággal kinálkozott. A magyarutczai fennemlitett sörház épen „nekik való” volt, mert közel, egyszerü, olcsó volt és földszintes; a lépcsők, a ki nem szokta meg, fárasztók, aztán a földszinti fogadóba csakugy besuttyan az ember, sőt bele is téved. E tulajdonságu enyhelyet hamar fedezte fel valamelyikök; figyelmeztette rá a többit, behelyezkedtek, és mindjárt oly jól érezték magukat mintha annak száz esztendő óta tősgyökeres vendégei lettek volna.

És e jövevények, e vendégek, kik lettek volna mások, mint épen Megyeri, Szentpéteri, Lendvai, Szilágyi, Egressi, Fáncsi, László, Balog, Udvarhelyi? stb.

Megyeri talán a bevonulást s székfoglalást is adomák közt tette, hangos kaczajjal a többiek, mert Megyerinek a félholt is kaczagott, ha ő akarta. Mintha most látnám őket magam előtt! – Szentpéteri tele komikus tűzzel és aktiókkal beszél el valami furcsa történetet Szilágyinak; a história végén ez egész komolyan azt mondja: hogy ő azt már régen tudja. Szentpéteri nagy szemeket mereszt Szilágyira, és teljes megbotránkozással kormányozza testességét, másik szomszédja – László felé – és ujra kezdi a történetet még tüzesebb és igényteljesebb előadással, mint az imint; hevét csak fokozza azon körülmény, hogy látta, mikép László a müvészi előadást csak ugy közönynyel, fitymálva hallgatja. Az ostor is elcsattant a végén, Szentpétery várja a megérdemlett hatást, de László azzal felel, hogy ugyanezt a történetet Szilágyinak épen ő mondta el, pedig sokkal részletesebben; általános kaczaj, csinálván Szentpétery megbántott képeket. S hány ily mulatságos kis eseményt tudnék elmondani?

De hát az a „nemzeti kör pecsétnyomója!” – kérdi az olvasó. Mindjárt rátérünk arra is.

Jóval előbb, hogy ezek bekövetkeznek, már Pesten lakott nehánya azon lelkes, önzetlen, ihletett férfiaknak, kiknek egy gondja volt: a magyar nyelv; szerelmüknek egy tárgya: a haza. Mint örültek ők, hogy a magyar szinészetet Pesten megtelepiteni valahára sikerült és örömüket növelte a tudat, hogy ez eredmény kivivásában nekik is volt részök. Ez áldott emlékezetü férfiak sem voltak a társadalomban ugy elhelyezve, mint vezérekhez illett volna, hanem csak mint afféle szegény kalauzok, vezetők, egyszerün, szegénykén. Hogy nyüzsögtek már a szinház épitése alatt! hányszor elmentek napjában megnézni, hogy mekkorát emelkedtek a falak! leültek egy nagy kőre; beszélgettek, tervezgettek; talán ily kövön született meg „Árpád ébredése” is. Megnyittatván aztán 1837. aug. 8-án, a szinház, ők voltak, a kik a drámát irták; meg jó formán, a kik azt meg is hallgatták, mert a nagyérdemü t. cz. közönség akkoriban még gyérecske volt. És mi volt a természetesebb, mint hogy ezen kitünő, de igénytelen urak, a szinészekkel rögtön megismerkedjenek? de hiszen, szögről, végről, nevökről már előbb is ismerték egymást. A kedélyes társaság kedveért aztán ők is a magyar-utczai sörházba szegődtek. És kik lettek volna ők mások, mint Vörösmarty, Bajza, a fiatalabbak közől Tóth L., Garay, Erdélyi, a Vachotok? aztán L . . . . . . . r, a ki akkoriban azt hitte, hogy ő belőle is válik költő; tehát Lamacs őt is méltán megilleti. Csinált is ő egy verset, ha még eszembe jutna… igen… igy szólott: „Van gomba a Bakonyba, – Láttam ballagtomba, – Abból hát nincs hiba.” – Ezt ő egy este fellépéskor elmondta, és – ha-ho-tával fogadták, mire ő költői tehetségei iránt keservesen kiábrándulván, még nevét is megmagyarositotta, s később belevette magát az országuton egy nagy házba – hogy mint költőnek nyoma se maradjon. – Tehát ezen urak járogattak Lamacshoz; ezenkivül egy csoport fiók-iró, egy-egy prokátor, juratus, orvos s más afféle bródzitzerek.

Hova lett az a temérdek, jó kedv az a sok adoma, tréfa, élcz, azon vig zajjal, teljes, kedélyes, boldog esték? Elmultatok, elnémultatok, mint elnémultak nagyrészt amaz ajkak is, melyek nektek életet adtak, de elfeledve nem lesztek, mert hiszen, ti kedves epizódjai voltatok azok életének, kiket a magyar, mig él, tisztelettel, szeretettel fog megemlegetni!

Oly örömest időzök multam e kedves szakánál, hogy lám csevegővé leszek, és még mindig nem szólottam a – „nemzeti kör pecsétnyomójáról!”

Hát addig járogattunk mi Lamacshoz, addig, hogy egyszer mint az üvegbe nőtt halacska, csak azon vettük magunkat észre, hogy beledagadtunk a „különszobába,” mert külön szobánk volt ám. Tanácskoztunk, hogy már hogy szabaduljunk ki, és ezt egy genialis vélemény szerint csakis ugy eszközölhettük, hogy egyenkint menekültünk ki az ajtón. Hanem aztán komolyan is tanácskoztunk ám, hogy hát ekkora szaporasággal mit tevők legyünk? Tanácskoztunk és elhatároztuk, hogy tisztelet-követelőbb firmát válaszszunk, hogy mi jövőre átalában többé nem zsellérkedünk. Uj társasággá alakultunk tehát, fogadván magunkhoz számos többeket és átköltöztünk – s miután nincs ugrás a természetben, tehát mi tagadás – egy másik sörházhoz jutottunk, de a hegyibe ám, az emeletbe, a Sebestyén-téren, a „csigába. Itt aztán szép tisztességgel választottuk elnöknek Vörösmartyt, pénztárnoknak Antal Mihályt, gazdának, ha jól emlékszem Szijj „komát”, jegyzőül Váradyt; később pecsétet is csináltattunk szépet, magyar geniussal, jobbjában buzakalászcsomóval, magyar czimerrel, és ily körülirással: „Egyesült, hogy egyesitsen a nemzeti Kör,” mert „Nemzeti Kör” czimet vettünk fel. És mi azon a tanyán nagyon jól megvoltunk. Hogy megtanácskoztunk, hogy vajjon ez vagy amaz butor szükséges-e? „politirozott” legyen-e vagy csak festett? aztán áldomásoztunk, szóval: tevékeny életet éltünk kis gazdaságunkban.

Hanem mert mindinkább resteltük, hogy mi a „Csigában” lakjunk, csufoltak is ezért; s mert a vezetőkben még mindig maradt abból a vándorló természetből, a csigától is elpártoltunk és cum gentibus átmentünk a hatvani-utczai Heinrich-házba. Ott támadt aztán a megszaporodott társaságban Fényes Elek (a kör másodelnöke akkor ő volt, az első Fáy András) „atyamester”sége alatt a „timárlegénység, igy elnevezve áldozatkészségéről, kitartásáról, ha legény kellett a gátra aláirásnál, egyikmásik gyülésben stb. ez volt a körnek mintegy testőrserege.* Itt is vigan voltunk mi, itt lépett fel először Kronperger, a „kör papja” megtörhetlen humorával, az után Irinyi János, a nagy vegyész, gyufagyártulajdonos, ki nem állhatta ha „gyufás”-nak hivták, mert akkor még aristokraták voltunk; de ha haragudott a „gyufás” czimért, valóságos dühbe jött, ha valaki halat evett vagy a sülthez eczetolajos salátát parancsolt stb. Petőfi is itt mutatta be legelső kötet versét kéziratban pártolás és kinyomatás végett, itt adakoztunk egy fiatal szobrász-tehetség tovább képeztetésére stb. stb.

A Heinrich-házból átmentünk az országutra a Kunevalder házba. (Most állatgyógyintézet.) Ott már határozottan urakká lettünk – s boldog Isten! sohajtánk, talán nem is igaz, hogy mi egyszer Lamacsnál tanyáztunk, Lamacsnál, abban a szurtos sörházban! Azonban mi mindig büszkén emlékeztünk meg szerény eredetünkről és Lamacs iránt hálásak maradtunk. De hát csakugyan urakká lettünk és urak módjára össze is zördültünk, rajt bocsátottunk kettőt, melyek közől az egyik nyugat, a másik kelet felé tartott, értem a ,Gyüldét’ és ,Pesti kört. A nemzeti kör is megint költözésre adta magát és a hatvani utczai Horváth-ház diszes termeiben ütötte fel sátorát. Ott olvasta fel Vörösmarty először „az ország házá”-t, rengető lelkesedés közt; ott mondta el Kazinczy G. toasztjainak talán legnagyobbjait és – ott fogadott Kuthy egy este Lendvaival, hogy ő más nap a szinházban Lendvai helyett Hamletet eljátszsza stb. Mindazonáltal e tanyát is odahagytuk és 1847-en az uri-utczai b. Laffert-házba nyomultunk. Itt egyesültünk a pesti körrel ismét „Ellenzéki kör” czimmel, gr. Teleki László elnöklete alatt.

S igy haladtunk mi, mint a folyó, gyarapodva, növekedve (a tagok száma akkor már az 1000-et jóval meghaladta) tevékenyen, mignem – valami beleütött a tanyába, és oly nagy port vert, hogy ott tovább maradni nem lehetett – széjjelmentünk hát ki jobbra, ki balra, végkép odahagyván a tanyát, melyben oly mozgalmas élvezetes, eseménydus napokat ültünk meg.

Ne féljen a nyájas olvasó, nem beszélek többet, pedig hej sokat kiolvashatnék a körnek 10 éves krónikáiból! Még csak arról egykét szót, a miért tulajdonképen tollhoz fogtam. Hát, időfolytán a Körnek én lettem jegyzőjévé, és viseltem e diszes hivatalt 1848. derekáig; ekkor egy vegyes nagykereskedő házhoz mentem segédnek a comptoirba, a vegyeskereskedésre nem szolgált az idő, azért, a kereskedés főnöke is változván, vassal kezdtünk foglalatoskodni, a mi eleinte sikerült is, de biz utóljára ezt is abba hagyák. Körtag azonban lenni azért meg nem szüntem, hanem a mint aztán az a poros história történt, hát a dolgot én se vettem tréfára, és egy kis kerüléssel ide az alföld egy pusztájára ügyekeztem, a hol tiz év óta túrom a földet, ugy a hogy. Csak még két szót! Nem biográfiámat akarnám én elmondani, hanem a mint utnak indultam, nem egyedül jöttem, ketten jöttünk, én meg – a kör pecsétje, és az, azóta mindig nálam van a maga eredeti valóságában, s mit gondol, szerkesztő ur, elfogadnák-e ezt a pecsétet a n. Muzeumban? – én másnak nem adom, hanem vagy a Körnek, vagy a Muzeumnak, melynek könyvtárunkat is odaadtuk volt. Mit gondol ön, elfogadnák-e a fővárosi magyar intelligentia tíz évi társas életének e becses emlékét?*

Rökk István.

Hibaigazitás. Szemere Miklós költeményében, melyet a V. U. f. é. 2-ik számában közlöttünk a következő hibák kiigazitását kérjük: A 7-ik stróphában „könyet” helyett olv. „könyüt”. A 10-ik stróphában „zászlód” h. olv. „zászlók”. A 12-ben „tündérvirányként” h. olv. „tündérvirágként”. Ugyanezen stróphában „szép halom” helyett olv. „Széphalom.”