Elvégre Pesten voltam. Felültem egy omnibusra, s vittek, magam sem tudtam merre. Midőn a kocsi megállott, kérdezősködtem, hol találnék egy alkalmas vendéglőre? s elvezettek az ujvilág-utczába, az „arany sasba,” hova rendesen alföldi magyar emberek szoktak szállni.
Épen harmincz esztendeje mult, hogy utoljára laktam Pesten. Akkor is későn este érkeztem a városba. Emlékezem, gyönyörü augusztusi holdvilágos éj volt, s én este 9 órától egész reggeli 2 óráig össze-vissza barangoltam az utczákat, s mindenekfelett az érdekelt, ha eltévedtem, s egyszerre véletlenül olly helyre bukkantam, hol már egyszer megfordultam.
Most már egykori jurátusi lábaim rég elhagytak, törődött, zuzódott testemnek jól esik a nyugalom. Csak egy pár pillantást veték a gázvilágitásra, gyönyörködém a denevérszárny-alaku fényes lángon, vacsorát szokásból evém, s azután lefeküdtem. Tetszettem magamnak, hogy illy közönyös ember válhatott belőlem, s elhatározám, hogy a szép várost, mellyről annyit olvastam, s mellyet ujra látnom, szivem fővágya volt, majd csak reggel, napvilágon, fogom szemügyre venni.
Reggel 6 óra volt, midőn az utczára léptem. Először azt gondolám, felfogadok valami vezetőt, de mégis jobbnak itélém, ha egyedül vetem oda magam a már zajgó népség hullámai közé. Ez esetben legalább járok, kelek, a merre tetszik, ott állok meg és vizsgálódom, hol kedvem tartja, s ha eltévedek, majd csak eligazodom; felkeresem a régi ismerős helyeimet, s annál nagyobb lesz örömöm, ha tapasztalom, milly változások történtek ennyi idő óta. – És hogy szemlélődéseimet ott kezdjem, a hol az azelőtti napon a vasutról letettek, megindultam az indóház felé.
Mindjárt elmondom, hogy jártam. Én bizony azt gondoltam, hogy a vasuti pályafő csak is ott lehet valahol a város délkeleti részén, a merről hajdanában is pestre szoktunk volt érkezni; azért az ugynevezett hatvani kapuhoz érve, kétkedés nélkül jobbra fordultam.
Nézek az utcza szemközti oldalára, s ugy veszem észre, hogy ott minden azon állapotban van, a mint azt ezelőtt 30 évvel elhagytam. Épen hogy a Grassalkovics herczeg-féle granariumból lakóházat csináltak, s az országut felé eső boltokat bérbe adták az ócska vasat áruló zsidóknak. A szeglet-ház után egy hosszu kőfal-kerités következett. Ez régente a füvészkert volt, most csak egy pár fa van még benne; az udvaron gazdasági gépek voltak kiállitva, balról, a fal mellett, Paprika Jancsi bohóczkodott egy nagy rakás gyermek rettentő mulatságára.
Annálinkább volt okom megelégedni az utcza másik oldalával. Tüstént tehát, hogy a rut helyről nézzem a szépet, átmentem a szemközti részre, s onnan gyönyörködém, milly nemes izlésben épül ezen ifju város. A sárgára festett Zrinyi-vendéglő helyét kevély háromemeletes palota foglalja el. Az uj kávéházzal egyszersmind a réginek kéteshirü vendégei is elpusztultak; a ház előtt melegéghajlati növényekkel keritett sátor alatt csinos uri közönség ült az asztalok mellett. A kávé finom illata odacsalt volna, ha lelkem vágya, hazám fővárosát ujonan létrejött szépségeiben minélelébb csudálhatni, étvágyamnál nem erősebb.
Igen meglepett engem a pesti uj kövezet is. Egykoron e széles utcza valóban megérdemlé, hogy országutnak nevezzék. Sárból és homokból készült, s kátyukkal bövelkedő töltés huzódék ott keresztül, hol most végtől végig négyszegü kövek vannak lerakva. A sima kövekből épült járdán rég nem érzett könnyüséggel lejtettem, s háladatlansággal vádolám az ujságirókat, a kik, tárgy hiányában, e nagy költségbe kerülő granit koczkák felett elménczkednek, pedig sok helyütt hazánkban bár a templom lenne olly szépen kővel kirakva, mint Pesten a járda.
A Zrinyihez czimzett ház után még nehány tetszetes külsejü épület következik. Igen kedvező benyomást tesz a szemre, ha a góth iveket ész czifrázatokat a jelenkor épitészetének kényelmeivel összekötve találjuk. Van itt egy épület, melly nézetem szerint tulságosan el van czikornyásitva. De azért hadd legyen illyen is: a kimért szabályozott épitkezés a legnagyobb várost is egyhanguvá, unalmassá teszi. A városoknak az épületek változatossága nyájas külsőt szokott kölcsönözni. Öszhangzásban van ez az utczák ellepő tarka sokaságával. A nagy világ e külső képe nem tánczterem, a hol csupán fekete frakkokat látunk, nem kaszárnya, mellynek udvarán csupán fehér egyenruhás sorok vonulnak szemeink előtt.
Elhaladva a régi fűvészkert falkeritése mellett, észrevevén, hogy a mi az épületek szépségét illeti, a balsor szerepet cserél a jobbal. Itt már a külváros felé eső részen kezdenek a házak szépek lenni, mig ellenkező oldalon többnyire csak régi ismerőimet találám fel.
Ott állottam, a hol hajdanában a „Rongyos lámpáshoz” czimzett szenyes csapszék gubbaszkodott. Kerestem a sárral befecskendezett falakat, mellyekről egy időben valamellyik diák társam mondá: „épen illyen voltam én másfél esztendős koromban, ha anyám egy kanál szilvaizet adott, hogy ne sirjak, s én bekentem magamat.”
Most egy igen diszes, és egyszerüségében is sokat mutató épületnek homlokfala emelkedett előttem. Az első pillanatban az jutott eszembe: ez tán a nemzeti muzeum! de miután előtte s körülette szépen zöldelő kertet nem láttam, elismerém tévedésemet. Elhagyám a járdát, s az utcza közepére jöttem, hogy onnan nézzek végig az épületen. A felirásból megérthettem, hogy ez az uj Állatgyógyászi intézet. Örömöm határtalan volt, mert ugy gondolkodám: Ha illyen palotában tanulják a lódoktorságot, hány emelettel birhat azon fényes márvány-oszlopokon nyugvó kevély épitvény, mellyben a magyar egyetemi ifjuság, a szenvedő emberiség érdekében az orvostudori koszoru elnyerése után fáradozik! Csalódásomat máskor irom le, de ezóta nagy vigasztalásomra értesülék, hogy az egyetemi orvosi kar számára épen most van tervben egy olly épület, melly a czélnak megfeleljen.
Alig menék nehány lépéssel tovább, s ime a balról előttem elvonuló házak tetői felett egy magasztos izlésben emelkedő s nyolcz korinthiai oszlopon nyugvó homlokcsarnokot pillanték meg előtünni. ezen épület egy roppant telek közepén állott, az utcza felől márvány alapokra rakott vaskerités futott végig, mellyen tul szemet örvendeztető pázsit mosolygott felém: a bokrok és virágok sokasága jelenté, hogy szeretettel ápolt hely az, a hova érek.
A nemzeti muzeum tiszteletet parancsoló, s ünnepélyesen nagyszerü palotája állott előttem!
Valóban önmegtagadásomba került, hogy nem mindjárt rohanva futék előre, s mindjárt érkezésem első napján átvizsgálám az épület csarnokait, és sieték bámulni az itt összehalmozott történeti, művészi és természettani kincsek halmaza felett. Azonban az illyen magamféle élemedett koru legény, mindent rendszeresen, sorjában, annak módja szerint, ugyszólván, taktusban szokott vizsgálata tárgyává tenni. Kiindulásom perczében feltevém magamban, hogy Pestet először kivülről akarom látni és megismerni, hogy annál teljesebb legyen élvezetem, a midőn a sor a belsőnek tanulmányozására kerül. Hiába! én nem tudnám az ebédet még szalonnázott fáczán pecsenyével kezdeni; nálam a szokás szükséggé tette, hogy előbb egy pár kanál levest szörpentsek be.
Körüljárám tehát az épületet. A nyolcz oszlopon nyugvó homlokzat festőileg szép: a háromszög mezejében pompázó szobrok művészkezek alól kerültek ide. Az alakok azonban nem kőből faragva, hanem valami érczvegyületből levén öntve, a festés rajtuk megkopott, s azért ez idő tájban hatásuk a felületesen vizsgáló előtt jobára elvesz. Az épület többi része egyszerü, de az arányok nagysága, kétségtelenül palotai tekintetet kölcsönöznek a czikornyától ment nemes külsőnek. Az épületet művészileg rendezett ékes ligetkert veszi körül: hogy az utczára eső vonalon kivül a vaskerités hiányzik, nem vette el kedvemet. Másutt, gazdagabb országokban sem egy pár év alatt jönek tökéletességre a nagy művek, mellyek századokra alkotvák.
Hogy a muzeumot környező tér épületei, csekély kivétellel szörnyü ellentétek képeznek a középen emelkedő nemzeti intézettel, az baj. De még nagyobb baj volna, a város ezen részén afféle középszerü nagságu régi házak foglalnának helyet, mert ez esetben e szép jövendőt igérő hely tán ötven évig is középszerü állapotában maradna, mig ellenkezőleg az apró házak helyén s az üres telkeken kevesebb költséggel emelkednek a legszebb épületek, amint a jó Isten Pest számára kereskedelmi tekintetben ismét jobb éveket fog ajándékozni.
A muzeum háta mögött a szép és igen czélszerüleg épült lovagló iskola látható. A remekül öntött rézparipa, melly a már teljesen kész épület homlokát diszitendi, jelenleg még az udvaron várja, hogy rendeltetése helyére tétessék. A lovaglóiskola mellett a szintén kész testgyakorló-iskola épült fel. A ház belsejében a vivótermek, az udvaron a gymnastikához szükséges faalkotványok láthatók. Boldog kor, mellyben az ifjuság, a főváros közepén, a testi és lelki nevelés minden eszközeit, nehézség nélkül feltalálhatja.
Még egy pár pillantást veték a muzeum homlokfalára, s aztán megigérve a rövid időn bekövetkező viszonlátást, tovább menék.
Alig hagyám hátra a sötét vörösre festett vasból készült kertkeritést, ime egy igen régi ismerőm tünék szemem elé, azonban ugyancsak megviselt állapotban. Ez az országszerte elhiresült „két pisztoly” czimü vendéglő! Igazán mondja a példabeszéd: a ki nem halad, elmarad. A házat ugyan régi helyén, s régi formájában találtam, hanem az utcza, időközben fél öllel magasabbra emelkedett. Az igy meghunyászkodott tanya most már szégyenleni látszik, hogy elmaradt a kortól, s talán ha tehetné, félrevonulna az utból, mint az elrongyosodott gavallér, ha csinosan öltözött régi társaival találkozik.
Jól emlékezem azon időre, a midőn ha az ember a „szénatérre” jutott, az hitte, Kecskemét valamellyik zugpiaczát látja maga előtt. A kövezet, s a minden irányban szétágazó járdák azonnal barátságosabb külsőt kölcsönzének e kietlen városrésznek. A reformatus egyház hivei épen most bonták le a templom tornyának tetejét, hogy a roncsolt fedélzet helyébe sugár magas, s messzire fénylő tetőt rakjanak; az iskola- és paplak megkapá a második emeletet is. Azontul, mint örömmel vevén észre, a mészáros-utczán, melly különben csakaz ország-ut folytatása volna, a jobb soron a legszebb épületek emelkedtek.
Egy pillantást veték az utczán végig, és szemeim a nyiláson keresztül az ős Gellérthegy szikláinak déli ormait láták a távolból előmeredezni. De csakhamar visszafordulék azon helyre, hol egykor a kecskeméti-kapu állott, s itt tartám fényes bevonulásomat a belváros tömkelegei közé.
Nagy Tamás.