VII. Szászvárosi oláhok.

A hátszegvidéki oláhság – hova Szászváros környéke is tartozik – a római hagyományokat egész Erdélyben leginkább megtartotta. Pedig itt folyt legtovább a küzdelem Róna hóditásai ellen, hol Sarmigesethusa (most Várhely) az erős Dacia fővárosa romban fekszik, s az utolsó király alatt – ki kincsét kőboltban a Sztrigy alá temette – Tiriscumnál, Veczel mellett 10,000 dák bajnok kőkupákból mérget ivott, mert nem akarta a győztes római diadalszekerét baromkint kisérni a kevély világvárosba. Ámde az erőszak, kezet fogva az idővel, a daczos nemzetnek csak nevét hagyta emlékezetben, s a késő ivadék, a dicső bukást már csaknem elfeledte.

A rómaiak a környéket rakták meg legerősebben várak-, váracsokkal, mert e táj, völgyek s folyók felett elnyuló nagy hegyeivel erre legalkalmasabb; – a magasból aztán könnyü volt a római elemnek a völgybe szétterjedni, s a sok gyógyforrás, melegfürdő sem kis vonzerőt gyakorolt rájok. A Mehádiával egyenlő gyógyerejü kaláni fürdő most már iszap-lepte nagy kő kalánja (mdenczéje), a római kézműipart ma is dicséri.

A hátszegi nép életének s kedélyének legtisztább tükre a Nedejának nevezett piros-pünkösd-ünnepe, melly alkalmasint a régi nejadok-, najadoktól, a források, folyók, kutak lakói- és nemtőitől veszi eredetét, kiket sassal koszoruzott fővel ábrázoltak, a mint hamvvedren nyugosznak s a belőle ömlő vizre tulvilági szépséggel mosolyognak. – Evvel a Hátszegen a tavasz megérkeztének örömét ülik. Ez ünnepet régen a földesurak tartották fenn; most többnyire közköltségen eik. – Összegyül illyenkor legény, leány s az öregek is a vidékből s tilinkó és csimpolya mellett naphosszat zsukálnak (tánczolnak) é isznak; közben a rögtönzéseknek, helyben termő népdaloknak végehossza nincsen:

A telegráf oszlopára,
Oszlopáról sodronyára
Fölteszem az izenetet,
S elhozza a szeretőmet. – Dedejára.

Ezt pedig, összefogózva, mindig eléneklik:

Zöld levél és vendégség
Szivem szerelemtől ég;
Hej Nedeja, Nedeja –
Üres pipa, tarisnya!

Selyemkendő nyakadba’,
Enyémbe juhászbunda;

Ezüst pénz a hajadba’
Szép orczádat csókolja
Hej Nedeja, Nedeja –
Gyerünk be a lugosba!

Erdélynek, fájdalom, korán elhunyt nagytehetségü journalistája, Brúz Lajos (ki egyedül lett volna képes a kis ország elszórt szellemi erőit egy közlöny körül egyesitni és sikerrel felhasználni) sok tanulmányt tett volt a hátszegi népélet és régiségek körül, mellyekből kéziratok is maradtak hátra; sajnos volna, ha kárba mennének.

A hátszegi nép szellemi és physikai tekintetben egyaránt jól termett, dolgos és tehetős; a fáták (lányok) nyaklánczában, a millyen még a Szilágyban és Meszesalján vékony, széles ezüstpénzből áll ki, itt már ollyan Lysimachus-aranyokat kapni, a millyeket huszonöt esztendővel ezelőtt üsttel lelt két oláh egy hunyadmegyei barlangban, – s mégsem tudott a vármegye soha nyomába jőni, kinél feneklett meg. – Sugár barna lányai közt Róma hölgyeire nem egy emlékeztet; marczona legényei a legionariusokat juttatnák eszünkbe, ha különben is eszünkbe nem juttatná minden kő, minden tégladarab. De a szalmás házak földje apró római mozaik-cseréppel (a mit Várhelynél most is véka számra lehet venni) – s számozott téglával van kirkva; küszöb és ajtófél helyett nem egy fejetlen római szoborműre akadhatsz; ijat, kardot, pánczélt, pénzt a szántóföld mindegyre vet fel, s minap is egy ember szekérkötő nagyságu arany-lánczot vágott ki a barázdából, ollyat hogy a vállán vitte haza. – (Értékét 1800 pftra teszik.)

Különben utóbbad sok helyen kezdenek elmagyarosodni; innen születnekaztán az illyen dalok:

Styi tu drage! tiéd voltam,
De már nem vagyok,
Pintu tyine nu ma argye –
Meg sem is halok.
Nincs az erdő bekeritve
Szkloboduj drumu;
Ki lehet belőle menni –
Nuj baj gye rindu.


Hazai népviseletek: VII. Szászvárosi oláhok.

Z–y. K–ly.