Történelmi elbeszélés JÓKAI MÓR-tól.
(Folytatás.)

September másodikán, délután három órakor hat ágyulövés a Gellérthegyen jelenté, hogy az eldöntő ostrom percze jelen van. A várban akkor énekelték a halálba menő hősök szuráját a Koránból. Abdurahman tudta, hogy az ő ősz fejének s a budai félholdnak ez az utolsó napja.

Még egyszer kikülde levéllel egy hirnököt a ngyvezérhez, mellyben szemére veté, hogy a várban levő aszonyok több kárt tesznek az ostromló ellenségben, mint ő az egész ozman hadsereggel; de ezt a követet is utközben elfogták: a nagyvezér nem hallota meg a szemrehányást, segitségre ugy sem jött volna.

A jeladásra a Kis-Svábhegy tűztelepei tizenhat ágyuval kezdék szétrombolni a rést elzáró czölöpzetet, mialatt háromezer ember Spinola vezetése mellett nesztelen, észrevétlenül közeledett a várfalakhoz, a futóárkokban meglapulva.

A mint a tört rés közelébe értek, hirtelen megrohanták azt s tömegestül vetették magukat a védelmezőkre. A török nagyon jól harczolt; egy lábnyomni tért sem engedett át, nemhogy ingyen, de drága vérért sem; mig egy rész a faltörés aljában harczolt, kard-kard ellen, addig a többi égő granátokat s kanóczos lőpor-zsákokat hajigált le az ostromlók legsürübb tömegei közé.

Hasonló dühös ellenállás fogadta a várkastély felől támadó bajorokat; ezeket kétszer verték vissza a várkastélyba, s már halva volt ott a vezér Piccolomini, itt Tattenbach gróf, és Zacco őrnagy, már csüggedni kezde az ostromlók erélye; midőn a harczi zaj közül diadalorditás töri magát keresztül s a vivók a közép körönd romjain látják lobogni a keresztyén zászlót, Magyarhon védasszonya képével. A ki azt a zászlót odatüzte, az volt Petneházy, s a kik ott harczoltak mellette, azok voltak a magyar hajduk, kiket kereszttel és karddal kezében lelkesitett a köztük járó Gábor barát. –

Abdurrahman basa látta a megjósolt ellenséget maga felé közeledni, látta emelkedni mindig közelebb, mindig magasabban azt a zászlót, mellynek először kelle az ő bástyája szélébe furódni. Czéllövészei hiába irányozák feléje tölcséres fegyvereik csővét, a kézijakat, annak az egy embernek ott nem lehet elesni, nem lehet ellenállani. Istennél a kegyelem!

Kétségbeesett dühvel harczolnak spáhik, jancsárok, szarácsiak, hajdukkal, granátosokkal, összekeveredve személyes viadalban, nincs segitség, egyedül az Uristennél.

A lobogtatott zászló egyre közelebb jő, mert Petneházy egyszerre felugrik egy bajtársa vállára s arról átszökve a bástya párkányára, merész kézzel tüzi ki reá a zászlót.

– Verjétek őt le onnan! ordit Abdurrahman, de ha nem szólna is, rohannának reá vitézei. Annak a zászlónak nem szabad ott lobogni; annak, a ki azt odatüzte, nem szabad a napot látni többé.

Petneházy jól tudja védelmezni veszedelmes helyét; kettő három véres fővel bukik le a rátódulók közől, midőn egy fatetejéről, melly a sánczon nőtt, egy kurd vitéz olly ügyesen hajitja felé a pányvát, hogy az a küzdő vitéz nyakára hurkolódik s a következő pillanatban lerántva lábárul, ott függ a fa ágán; legdicsőbb pillanatában győzelmének a leggyalázatosabb halálnak kitéve.

Abdurrahman már örömében ordit; de a magyar vitézt e gonosz perczben sem hagyá el lélekjelenléte; hirtelen megragadá baljával a nyakára hurkolt kötelet, s kardjával ketté szelé azt s ismét talpon állt a földön; abban a perczben értek oda hajdui is s kiszabaditák az ellenség kezéből.*

Abdurrahman ezt látva, széthasitá köntösét s sarkantyuba kapva lovát, elnyargalt a körönd előtti térről; a várkastély felé futtában szemközt találkozik Szilihdárjával, a ki kérdezé tőle, hová fut.

– Istennél a segedelem! felelt neki a basa; a npok beteljesülnek, mi nem vagyunk itt többé urak! eredj vissza, rakj tüzet lakásomban s küldd szét az eunuchokat, hogy gyujtsanak fel sorban minden házat, s a futó tüzárko kanóczait gyujtsák meg. A Tubafa alatt találkozunk.

Az a Tubafa pedig már a paradicsomban van.

Innen vágtatott a bécsi kapu felé, hogy legalább ne Petneházy és az ál Ihánzáde szemeláttára essék el.

A győzelemtéren (török elnevezés!) találkozott a recsinbtár agával és a tüzérparancsnokkal.

Azok a bécsi kapu felől jöttek.

– Vissza! vissza! csak a dicsőség még a miénk, az élet nem többé!

Azzal mind a hárman visszalovagoltak a bécsi kapuig, ott, a hogy a keresztyén vértesek tódultak elő a résen, leugráltak lovaikról, azokat ott leszurták s meztelen karddal kezeikben, gyalog rohantak az ostromlók közé; nehány percz mulv vége volt mind a háromnak, a győztesek Abdurrahman testén keresztül rohntak be a városba.

Már akkor itt átalános volt a futás, petneházy diadalával szétbomlott a török védelmi rend; elől hátul meg voltak támadva; minden utczán szemközt jövő csapatok fogadták a futókat, itt térden állva esdtek kegyelemért, a mit nem kaptak meg; amott kétségbeesetten harczoltak az utolsó emberig s e viadal közepett egyszerre elkezdtek a felgyujtott házak égni, a miknek szobáiban még harczoltak az utolsó pillanatért.

Legtovább tartott a tusa a várkastélyban, ott kétezer férfi, asszony és gyermek, a jncsáragával és a főmuftival egy kerek toronyba elzárkozva, végső kétségbeeséssel védte magát, mellyet a bajorok tulnyomó ereje nem birt leküzdeni. Végre a vezérherczeg, hogy a harcznak végét vesse, kegyelmet adott nekik, s nem engedte őket bántani. A jancsáraga a bajor herczeg lábaihoz borulva, kebléből egy szelenczét vont elő; s neki nyujtá, az tele volt Abdi basa utolsó gyémántjaival, miket a török vezér a harcz előtt dolmányáról letépett, elszórt, s miket az előre látó aga bölcs volt felszedni, hogy életét megváltsa rajtuk.

Az alvezér életét a Zerini ezrednek egyik magyar közvitéze menté meg.

A várba vonult zsidók a végveszély alatt a vizvezető alagutján menekültek le a Dunára, azt remélve, hogy az átalános zavarban ott hirtelen kincseikkel hajókr rakodhatnak s sikerül megmenekülniök. Azonban épen ez vált veszedelmükre, mert ott a kegyetlen tolpatsok kezeibe kerülének, kik őket nőstül gyermekestül nyomoruan lemészárolák s kincseikben prédát ütének. Jobban jártak azok, kik benn a várban maradva, a zsinagógában és egy pinczeboltban elrejtőzének; s a győzelmesek kegyelmébe ajánlák magukat; azoknak élete meghagyatott; mivel hogy németül tudtak beszélni* ezer tallér váltságdijért. Elfogóik brandenburgiak voltak.

Ekkor mutatott a napóra Mátyás király templomának falán ötöt. –

Két óráig tartott a véres szomorujáték.

S annak bizonyságaul, hogy valóban vége van, földrenditő ropogással sült el az Abdi által utczahosszat ásatott futóakna, melly romba dönté, még a mit az ostrom épen hagyott is: Budavára nem volt más, mint egy romhalom, égő üszökkel fedve; és vérrel befestve.

S a ki ezt a megrenditő tragoediát a tétényi halmokról a legnagyobb léleknyugalommal nézte, az a török nagyvezér volt. A török hadsereg láttára esett el az ozman birodalom kulcsvára, büszkesége, Buda.

Petneházy pedig az első volt annak falain a végostrom alatt; s vágytársa az utolsók között volt, kiknek a körtornyos vitézei legtovább ellenálltak.

(Folytatása következik.)