Felszólitás Magyarország czigánybandáihoz.

Édes fiaim! Engedjétek meg, hogy én, a magyar zene egy régi kedvelője, a magyarok egykori, tán nem utolsó zongora-játszója, és régibb időkben sokaknak fajotokból bőkezü segitője, egy meleg szót intézzek hozzátok. – Reménylem, kérésem nem lesz foganatlan. Tudni fogjátok ti is azt, mint nagy elődeiteknek, Bihary, Czinka Pannának stb. unokái, hogy a magyar zenének fő hangszere egykor a tárogató volt. Ezen hangszer, minden régi ember egyhangu állitása szerint, legszebb hangszere volt a magyar nótának; hatása olly rendkivüli volt a magyr szivre, melly leirhatatlan. A tárogató kiment a divatból azért, mert fuvása kissé erőtetésbe került; második oka az, hogy Rákóczy idejében, a seregeket a tárogatóval lelkesitették, és e miatt, Heiszter tábornok, e hangszereket mindenütt elégettette, – ezt mondja Gerando is „Erdélyi utazásában;” azonban ez nem látszik igaznak lenni, mert először olly hatalmas vitéz sereg egy tárogatótól bizonyosan meg nem ijedett; másodszor II. Lipót koronázásánál Pozsonyban a tárogatót hatalmasan fujták. Ugyan ez történt, Fux egri érsek beiktatásán is, hol e hangszert a jászok és kunok fujták.

Eleget igyekeztem, fáradtam életemben, e hangszert föléleszteni, de soha reá nem akadtam; hallottam ugyan (mit Egressy Gábor is emlit „Naplójában,” némi homályosan), hogy Szerbiában itt-ott még létezik, e nyomába soha sem akadtam. – Bezzeg nagy volt örömöm, midőn egy hazámfiától hallám, hogy hallotta a tárogatót Nyitrán a gr. Károlyi Lajos főispáni beiktatásán a banderiumnál, és ő is mondotta, hogy hangja rendkivüli hatást tett a hallgatókra; de azóta ismét hallgattak a dologgal, és minden fáradalmam mellett sem tudtam Nyitramegyében e hangszer nyomába jutni.

Már a remény is elhagyni kezdett, midőn minap örömkönyekkel olvastam a Vasárnapi Ujság 40-ik számában e czikket: „A tárogató nevü magyar hangszer Nyitrán.” Köszönet, ezer köszönet a abeküldő urnak és az általa emlitett Ligats-családnak, hogy ha e hangszer az igazi egykori tárogató; de hogy az lesz, szintén meg vagyok győződve.

No fiuk! hát már most, ha igazi becsületérzés, hazafiság, és művészi felemelkedés van kebletekben, – rajta! siessetek Nyitrára, keressétek fel Ligats urat, tanuljátok ki a magyar nép egykori kedvencz hangszerének termsézetét!

Az első közületek, ki a fuvást e hangszeren tökélyre viszi, bizonyosan nagyobb szeretetet fog a hazában nyerni, mint minden hegedülésével. Tanuljátok meg, és lépjetek majd fel, és mutassátok be a magyarnak, régi kedves hangszerét, és egyik drága, de elfelejtett örökségét. – Ha Bihary hires dudása, ki később az Eszterházy gyalogezred bandájánál klarinétos volt, hires dudálásával annyira tetszett, minél inkább lesz ez meg a tárogatóval! Reménylem, fognak akadni jómódu hazámfiai között többen, kik szivesen egyet-kettőt közületek el fognak egy-két hónapra Nyitrára küldeni, Ligats urtól a tárogató fuvását megtanulni. Kérem a csekély áldozatra az illetőket.

A mennyire hallám, Vatzek Károly egykori jászói kanonok urtól (ki rendkivül ügyes volt egykor a hegedűn és pásztorfurulyán), a tárogató leginkább lassu szomoru magyarokban tett leirhatatlan szép hatást a magyar szivre, és a bandáknál is csak néha fuvatott. Czinka Pannának még volt tárogató-fuvója, de már Biharynak nem! Előttem áll most is, a tiszteletre méltó öreg, a szép liliom és hattyu fehér prémontréi öltözetben, ősz hajával, midőn a jászói szép völgyben, a praelatura kerti lugasaiban, mellyet a Szinva kristály folyója csörgedezve elevenit, sokszor beszélt velem Czinka Pannáról, – mondá, hogy lassu magyarokban, sokszor az első részt ő maga huzta, csendes kisérettel, a második részét a magyarnak pedig az egész kar, és e között a diadalmas hangu tárogató! Mondá a fennevezett kanonok ur, hogy a tárogató hangja azonkivül még harczias szellemü verbunkosokhoz igen illett, mi onnan is látszik, hogy e hangszer régenten a táborban nagyon szerepelt és a banderiumokban! Heltai Gáspár és Spangár is krónikájában tesz emlitést a tárogatóról, midőn a dandárokról és táborszemekről van szó.

Leteszem tollamat, abban az édes reményben, hogy hazánk czigányai, kiknek a magyar zenebandákban való működés kenyerök, már csak haszonból is, a dolog után fognak látni. Ha pedig műkedvelőink közől fog e részben valaki zerepelni, akkor örömem kettős lesz. Azon honfitársaimat pedig, kiknek az élet örömei még mosolyognak, kérem hazafi szivvel, segitsék nagylelküen pár forinttal e czélra jobb czigányainkat. Talán az ég megadja nekem még azon örömet, szomoru sorsomban, hogy e hangszer országunk térein, rómáin, hegyein, palotáiban és csárdáiban ismét diszesiteni fogja bandáinkat, a régi magyar ős időket szivünk elé fogja varázsolni, és ez Ázsiából édes eleink által kihozott hangszer, ismét előbbi állását a magyar földön elfoglalja.*Gróf Fáy István, az uralkodó maltai rend vitéze.