A mandan indiánok Északamerikában.

Amerika felfedezése egy egészen ismeretlen embertörzs ismeretére adott alkalmat, melly a régi világban lakóktól sokban különbözött. E törzs Északamerika számtalan népcsoportjai közől különösen kitünik. Testalkat-, szokások-, életmód-, nyelv-, miveltség- és történetre nézve mind kiválik a többi közől. Ez északamerikai fajt még ma is vörösbőrü-nek nevezik, mivel testbőrének szine ollyan, mint a vörös réz.

Sokat fejtegették a tudósok, hogy e törzs honnét veheti eredetét: egy különös ember-pártól származott-e, avvagy szintén Ádám-Éva maradékai közől szakadt ide valahogy, és az égaljnak volt rá olly nagy átváltoztató befolyása? E tudósok több évet töltöttek e nép földén, ennek nyelvét, szokásait stb. eltanulták és följegyezték. Ideje is volt már, mert e faj közel áll kiveszéséhez. Az előrenyomuló európai civilisatió elől mindinkább kisebb térre szoritkozik, s pár tized mulva talán csak könyvekben lehet már róla olvasni.

Eredete még most sincs felvilágositva. E vörösbőrüek közt legvitézebbek, legszabadabbak, legelromlatlanabbak és legértelmesebbek a mandan indiánok, vagyis mandanok. Midőn Cattlin fölkereste őket, akkor a Missouri folyó nyugoti ága mellett voltak megtelepülve, St. Louis fölött mintegy 1800 angol mérföldnyire, még csak 2000 lelket számláltak, mellyek két faluban laktak, egy felsőben és egy alóban. Rajzunk ez utolsót mutatja, melly is a folyó-parton egy földnyelvre épült.


Egy indián falu.

A kunyhók kupalakuak, hasonlitva a méhköpükhöz, s egymástól olly távolra állnak, hogy köztük járni és lovagolni lehet. Mindegyiknek átmérője alapján 40—60 láb, és egy egész családnak s rokonainak mintegy 20—40 egyénnek ad szállást.

A mandanok igen sokban különböznek a többi indiánoktól. Kevésbbé vérengzők, ritkábban viselnek harczot, de vitézül védik magukat, kivált a körülök lakó kapzsi szomszédok ellen.

Nem is élnek egészen vadászatból, némi földmivelést és baromtenyésztést folytatnak, és falujokat meglehetősen megerősiték.

Dolgosabbak, nemeslelküebbek s hajlandóbbak a civilisatióra, mint a többi indiánok. — Bőrük kisé világosabb, s nem ritkán találni köztük barnahajut és világos szemüt, mig a többi vadak koromfekete szemmel és hajjal birnak. Ez okból Cattlin ugy vélekedik, hogy ezek nem benszülöttek, hanem nyugatról bevándoroltak, s talán utódai azon welseknek, kik a XIV. század elején Madoc herczeg alatt Amerika ismeretlen partjain kiszálltak és ott maradtak. És valóban a Missisipi, Missouri és Ohio folyó mellett több erőditésekre találtak, mellyek a Walesben s Irlandban látható régi sánczokra emlékeztetnek. — Még csónakjaik is különböznek a többi indiánokétól, mert az cseber-, vagy hordóalaku, s hasonlit a welsekéhez. — Cattlin még nyelvükben sokat talált, mi Wales régi lakóira emlékeztet.

A falu szép látványt szolgáltat a szemnek. A kunyhók belsejében csinosság és tisztaság uralkodik, s az idegen ott vendégszeretetre talál. Lófarkkal feldiszitett magas rudak jelelik a főnökök lakát. A faluban nagy élénkség uralkodik. A kunyhók teteje nyughelyül s bőrök s egyéb tárgyak szárogatójául szolgál.

Emlitettük, hogy e faj igen megfogyott. 1838-ban a himlő legnagyobb részét a sirba vitte, a megmaradtakat pedig a vad rikkarik megtámadták s rabszolgaságba hurczolák. Mah-to-tho-pa, utolsó főnökük, népe veszte feletti fájdalmában fejét egy nagy nyersbőrbe burkolá s halálra éhezteté magát.