Első rész.
Pozsonytól Szakolczáig fölfelé.
(Folytatás.)
II.


Fehérhegységi utiképek: Stompfai várkastélya.

Stomfa, királyi vára és megyéje a XIII. századb. Várkastélya; urai. Pálffyak. Ősök képcsarnoka. Jelmez- és történelmi tanulmányok a képcsarnokban. hősök nemzedéke a végeken. A nők házi krónikája. Ősanyák regéi. A család nemtője. Az elsülyedt kincs. Családaink virágzásának egyik fokmérője. Egy rajnai levéltár kincsei. Franczia szinház és magyar hippodrom. Magyar épitészeti izlés. A hazai ipar egykor és most; zsidó tenyészet és kereskedés. Borostyánkővára romjai, története és hajdani kinézése. Egy vár belső szerkezete. A névtelen várrom. Hol a történet hallgat, szól a rege. Monda az óriásleányról. Rézhámorvölgy. Barlangok. Természettudósok és történetbuvárok.

Már nehány lépésnyire Mászttól a vele majdnem összefüggő Stomfa mezővárost érjük. Régi telep ez is. Okirataink már 1241-ben, mint királyi várat emlitik, mellynek külön megyéje (comitatus) volt. — Idővel a Szentgyörgyi grófok birták; ezek kihaltával kis időn át különféle családokat uralt; mig a XVII. század eleje óta a gróf Pálffyak tartós birtokába jutott. Régi királyi várát, melly egy ideig államfogház is volt, Pálffy Pál nádor épittette ujra a XVII. században. Hogy korában tekintélyes ugynevezett vizvár lehetett, vizsánczai és négyszögére alkalmazott erős tornyai maig tanusitják. A hány ellenség erre járt — pedig hogy sokszor járt, az ország szélén Bécs felé fekvése mutatja — mindannyi megküzdött vele. — Honunk háborus krónikái épen ugy emlitik már a cseh Ottokár elleni magyar hadakban, mint a török tatár dulásokban Bethlen, Rákóczy és Tököli felkelésében. Még a legutóbbi negyven nyolczadiki viszontagságokat is megérezte; ámbár ekkor mind a két hadnak már inkább csak megszállásul, mintsem erősségül szolgált, miután már ugyis rég kivetközte volt harczias kinézését, és későbbi urai szépitései által nagyszrű park közepett egyszerü kastélylyá alakult, fényes termeket és kényelmes lakokat előtárva belsejében. (Lásd a képet.)

Ott láthatod egyik teremében a hires Pálffy család ősei képcsarnokát is, kezdve Héderváry Konth Páltól, Istvánnak a pártos kemény vitéznek fiától, kinek vitéz tetteit s erős lelkét, mint a krónika mondja, a nemzet hegedősei századokon át dalaikban zengék. Unokája II. Pál volt az első, ki atyja iránti tiszteletből-e, vagy a Konth névnek, mint lázadók és fölségsértők nevének megbélyegzése miatt, vagy a mi legvalóbbszinű, az akkori népies szokásnál fogva, atyja Pál nevéről Pálffynak neveztetett. Igy származott a család Pálffy neve. De sokáig még a Konth nevet is váltva vagy együtt is használták, valamint a Konth-czimert folyvást viselték; mignem az Erdődy Bakácsokkal házasodás által nagyobb gazdaságra és hatalomra emelkedtek ismét; s a Pálffy nevet is vitéz viselői még hiresebbé tevék.

Szemléljük azonban egymás után a hatalmas ősök teljes sorát. Legelől harczias kemény arczéllel, erős üstökbe csavarodott, vagy bozontos hosszu hajjal és szakállal, egyszerű ősszabásu zekékben, buzogánynyal kézben, vagy pánczélos, sisakos jelmezekben láthatók; majd sajátságos átmenetben látjuk őket, mint változnak az utóbbi századba sima arczu, ahporos, parókás, czopfos udvaronczokká; mig az ujabb korban ismét festői szebbnél szebb, drágábbnál drágább régi alaku magyar öltönyök diszitik tagjaikat.

De ez s amaz öltözet alatt köztök egyiránt a hősök s államférfiak szakadatlan sorát találjuk. A vitéz Konthokon tul ott áll a Mohácsnál elvérzett Pálffy Lőrincz; Miklós a győri hős, korában a régi magyar vitézségnek és lovagiasságnak legfényesb képviselője, kinek nevét hazánk története méltán csak legnagyobb hősei, a Hunyadyak és Zrinyiek mellett emlitheti; István, a rettenthetetlen koronaőr; Pál, Miklós, János, három nádor majdnem egymás után, kik családjukban közel egy századig megtarták az ország nádori székét. Közülök János a szatmári békekötés által történetünk egy uj korszakát létesité; négy tábornagy mellett végre két püspök: Tamás a nyitrai, mint szilárd államférfi,a buzgó Ferdinánd, csanádi és egri, mint a szelid tudományok barátja s a nagyszombati egyetem egyikujon alkotója tündöklik. Alig is van az országnak czime, hivatala vagy kitüntetése, mellynek diszjelét egy vagy más közülök nem viselné.

Mégis a vitézi pálya volt leginkább sajátuk; de mellyet többnyire államhivatalokkal együtt viseltek, mint ez hazánk közéletében egykor elválaszthatlan volt. Hadi pályájukat azonban nemcsak a hadsereg minden szinü és szabásu egyenruhái és fegyvernemei jelelik. — A harcztéren elesettek száma a mult század végeig a családnak mintegy két harmadát teszi. Gyakran egész család az atya gyermekeivel, vagy valamennyi testvér a hadmezőn vérzett el. Miklósnak a győri hősnek, például atyja és két testvére elesett, a harmadik török fogságba jutott, és hogy őt, ki összesen huszonhat ütközetben győzött a törökön és tizenhat várat vett be egymás után, hasonló sors nem érte, bizonyára nem rajta mutl. — Miklós nádornak ismét mind a négy fia, négy külön csatában esett el; s ő maga is Belgrádnál lábán megsebesitve, teljes életén át béna maradt. Testvére János nádor három fia közől kettő halt el a harczmezőn. s igy tovább, mennél meszszebb visszamegyünk, annál több. Ugy, hogy a család ezen jellemző hősi erénye nemzetünknél közmondássá lőn: „Csak jó katona a Pálffy” mond Dugonics gyüjteményében egyik közmondásunk.

Sokszor gondolám, hogy talán csak azért is szállták meg hős családaink egykor hazájok széleit, mint a Zrinyiek, Frangepánok, Erdődyek, Keglevichek a Horvát-, Dalmát- és Török-határt; a Pálffyak Pozsony határait, fölebb a Czoborok a Morva széleket, a Szápolyayak, Thurzók, Csákyak stb. Szepest, Árvát, Liptót stb. hogy annál gyakoribb alkalmuk legyen az ellennel sikra szállani. Nyilván a régi határőrgrófi, nálunk báni és vajdai intézmény, mintegy családi hagyománynyá lőn, s az ivadék vérébe ment át. — De mit használna az ősők borongó dicsősége multján, mit képeiken andalogni, ha hogy a jelen sivár, puszta, a jövő pedig reménytelen volna, mint annyi előkelő nemzetségünk mai családi állapota, fájdalom, tanusitja. Nem igy itt! E nemben a szellemdus férfiak s a fejledező tettvágyó ifjak reménydus nemzedéke virit még, mint e kastély lakói tanusitják.

Saját érdeket kölcsönöznek illy régi családi képcsarnokoknak a nők, az ősanyák arczképei, mellyek máshol, épen a régibb családi képtárakban csak ritkábban jőnek elő. Ha a férfiak komoly, rideg, hadedzett vonásain megfárad a szem, és kedélyünk szinte megzsibbadt a folytonos véres had, országos bonyodalmak emlékénél, mellyekmindegyikét itt egy-egy szereplő hőse jelöli; szinte jól esik közbe közbe megnyugodni ezen szende, szemérmes hölgyek házias szigoru erkölcsü nők, méltóságosan nyugodt anyák képein. A Pálffyak képcsarnoka ezek emlékét is dusan föltartotta. az ország elsőházainak leányait találjuk nejeik közt: Vingarti Geréb, Derssffy, Báthory, Kinizsy, Bánffy, Erdődi, Révay családok hölgyeit; kik közé a XVII. század óta a dús Fuggernőktől kezdve, a külföld első rangu aristokratiájának herczegi és grófi leányai nevei vegyülnek. Kellemdus alakjukat, a régiebbeknél az olly festői magyar öltözékben, fátyolosan, fodros főkötővel, a későbbieknél a feszes spanyol öltönyben, csipkés gallérosan, gyakran első rendű müvészek ecsetelék vászonra. Egy kettő, például hires festő hazánkfia, Kupetzky eddig ismeretlen s általunk felfödőzött remekmüve. — Mig azonban a férfiak emlékét és tetteit a történet fönnen hirdeti, a nőkről legfölebb csak a házi, családi krónika szól, vagy egy-egy hagyomány és rege mindaz, a mi felőlök fönmaradt. Illy kegyeletes vonásokat ősanyáikról a Pálffyak családi emlékei is bőven tudnak. Nevezetes hagyomány a család egyik törzsanyjától: Derssfy Zsófiáról, hogy a család minden tagjának rendesen meg szokott jelenni álmában, valahányszor valamely veszély fenegeti, mintegy előre intve őt. Igy látják őt a ház hűtlen szolgái is éjjelente kisérteni, kiknek fenyegetőzik, őket kisértetesen üldözi s ijeszti ha roszat forralnak uraik ellen. Az egész ház hallja illyenkor suhogó szellemies körüljárását, majd lármás dobogó lépteit; s nem egyik természetesen megborzadva látni vélte már az ősanya kisérteties, leplezett, homályos szürke alakját.

Illyenkor azután ugy találják, hogy arcza másnap reggel sokkal halaványabb, kifejezése búsabbá lesz a képtárban függő képén, mellyen ős nemzeti jelmezében, sürü fehér gyöngyfüzérrel, a sajátos magyar főkötövel tekint le halvány nemes arcza, nagy életteljes fekete szemei bús kifejezésével. A róla és megjelenéseiről szóló számos rege egyike, szolgált gr. Majláth János, az Irisben megjelent, ismeretes beszélyének alaptárgyaul: mint jelent meg a ház mostani szellemdus herczeg asszonyának álmában, utalva őt azon helyre, hol a család átkos kincse elsülyedve létezik. az ott intézett ásatás által egy régi damask élű tőr került elő, ketté törött élén három vércsepphez hasonló rozsdafoltot mutatva. Tovább a márvány szikla sem engedte az ásatást. Ha azonban még a család kincséről is szólni akarnánk, ugy nyilván a házi krónikának a dús Erdődi Bakócz Juditról s a kincses Fugger Máriáról szóló fejezeteit kellene elbeszélnünk. De erre most utunkban rá nem érünk. — A képtár mellett mindjárt a jól rendezett nagy könyvtár áll. Helyesen! hogy az ősök példáján buzdulva, azonnal okuljunk is. A több ezerre menő könyvkészlet nem szenved hiányt a hazai régibb történelmi kutfők s a magyar nemzeti irodalom főbb müveiben sem. E részben ujabban is gyarapodik; nem mint legtöbb főuri házaink hasonló könyvtárai, mellyek megfoghatlanul épen a mai élénkebb irodalmi mozgalom korában, rég elérve netovábbjukat, már sem nem mozganak sem nem élnek; mint egy feledett szomoru sirboltban, sűrü porlepel alatt szendereg kastélyuk ugy nevezett könyvtára. Legbeszélőbb tanusága nyilván annak, hogy már ők is elérték netovábbjukat, s nekik is ütött az óra, mellyen a korcsosodás lefelé vivő utja kezdődik. Nekem egy illy főuri házban a könyvtár mindenkor a család virágzásának érzékeny fokmérője.

A levéltár diszét és becsét ellenben itt a külföldi eredeti régi hártya-okmányok olly érdekes és dús tömege képezi, melly hazánkban párját nem leli. A sajátlagi Pálffy családi levéltár az öregebb herczegi és majoratusi ágat illetvén; itt a hires gróf Daunok, a Pálffyak ezen ágába olvadt családi emlékei tartatnak. A collini gyözelméről hires gr. Daun tábornagy férfi ivadék nélkül kihalt ágának ősei, már a XII. században Luxenburgi marasalok, és Rajna melléki hatalmas vasallok voltak. S ezen időtől fogva száz meg száz érdekesbnél érdekesb pagamen-tekercs hirdeti házok hatalmát, gyarapodását, hübéri visszonyaikat, családi összeköttetéseiket s a félvilágra szóló tetteiket: mert idővel spanyol grandok, olasz herczegek és magyar indigenák is lőnek. Nincs is családja hazánknak, mellynek levéltára nem csak régiségre és gazdagságra — mert ebben jóval maga után hagyja valamennyit — de még jól, épen és szépen, a legkisebb pecsét-részletig föntartott példányai rendezettségére nézve is vele versenyezhetne. Fájdalom, hogy a magyar történetbuvár épen csak külső formai okulást nyerhet belőlük, tárgyuk távol esvén hazánk történetétől. Igy is azonban, ha nem csurog legalább csepeg, egy és más mellékes körülményt a Rajna mellékéről is fölvilágositva hazánkban; de az előbbi nyereség sem csekély a tárgyismerőre nézve; első tekintetre szembeötlők itt a hazai és külföldi okirati különbségek, kezdve a hártya nemétől, egész a betük és pecsétnyomat s metszet eltérő alakjáig s anyagáig; melly eltérése azután persze nem mindig a kedves mienk előnyére ütnek ki. Hát még tekintve azt, hogy ott már a XIII. század óta majdnem folyvást anya nyelvén szól, amugy száz meg száz számra, a rajnai okirat; mig nálunk ki látott csak XV. századi magyarul szóló hártya-okiratot is!? —

A kastély számtalan termei és szobái egyik végén szép kápolna áll, az ó-német iskola festvényei nem egy remek szent képével; másfelől, hogy misem hianyozzék, a tágas, nagy, egykori szinházépület, minőt, mint tudjuk, a mult században egy elegans magyar nagyuri ház sem nélkülözhetett, oltárán természetesen francziául áldozva Thaliának. Oltára azonban itt is rég elpusztult, temploma hippodrommá, vagy egyszerün magyarul mondva, lovardává változott. Guny-e csupán, vagy hogy erkölcsi leczke is, mi az ilyesekben nem csak rejlik, de ugyancsak világosan szól. Ugylátszik mind a kettő. Hiában, az idegen divatnövény még nagyuri lakjainkban is, ezen minden idegennek honos tüzhelyén, csak tengéletet élt és soha sem tudott virágzásra kapni. Mint a modoros parókás, czopfos mult századi viseletet levedlettük, nemzeti ruhánk ünnepies viseletéhez visszatérve; ugy az idegen szinházak is a természetesebb lovagi gyakorlatoknak engedtek már eddig is helyet. Vagy hogy csak csupán külmáz és divatkór megint ez is: ezek a mindenféle sportok, versenyek, agarászatok, steeplechase-k, vagy hogy is hiják mind őket?

Stomfa nevezetessége tetemes plebániai egyháza is, hármas hajójával és magas tornyával. Az utóbbi kidomborodó kupjaival s erkélyeivel valóságos magyar épitészeti izlésben alakittatott. Hogyan? tehát volna már csakugyan eredeti magyar épitészeti izlés is? kérdi talán a kegyes olvasó. Mi ugyan nem tehetünk róla; de igy jellemzi legalább egyike aműtörténet mai első tekintélyeinek: Eitelberger tanár, hazánkbani archaeologiai kirándulása leirásában, alföldi rónánk egyházai ezen sajátságos kuposan kidüdörödő erkélyes magas toronytetőit, mint a magyar műépitészet eredeti s okozatos alkotmányát. Mindenesetre találóbban van mondva legalább, mint midőn egykor V—t I—e Budapesti Viszhangban az Ybl által épitett kaplonyi egyházat ismertetve, a derék müvészre erőnek erejével ráfogta, hogy ez által egy eredeti uj magyar épitészeti izlésnek lőn megalapitója; bizonyára Ybl mester saját maga legnagyobb csudálkozására, ki ilyesmiről még csak nem is álmodott, midőn egyszerűn, de valódi virtuositással igyekezett emlitett müvében az ugynevezett középkori átmeneti izlést (transennal styl, t. i. a románból a gótba) utánozni. Hivalkodó ábrándozás nyilván ez is, uj, még pedig uj magyar épitészeti izlésről szólani, midőn még a mütörténet abéczéjét sem ismerjük. Eddig valóban, ha csak ezen toronytetőinket vagy a csallóközi kenyérsütő kemenczéket (lásd a mult évi Vas. Ujságban) s talán még magyar falvaink sátoralaku házait nem tartjuk eredetileg kifejtett nemzeti épitészeti formáinknak inkább, mintsem müvészetünknek, máskép csakugyan nincs mit kereskednünk épitészetiizlésünkkel.

De hagyjuk ezt most. Folytassuk utunkat Stomfa élénk főutczáján keresztül, mellyet a méhkas előtt zsibongó méhekhez hasonlón, boltjaik előtt tolongó zsidók még élenkebbé tesznek, naponként egész rajokat bocsátva ki innét a körül fekvő falukba. Előttem az okmány, mellynek engedelmével alig kétszáz év előtt, az első hét zsidó itt megtelepedett, s azóta fajuk valódi jákóbi áldásával szaporodva, a népség nem csak tetemes de pénzesebb felét is képezik.

Hagyjuk el azonban rövid időre a poros országutat is. Mindjárt a parkból kies ösvény vezet a kellemes völgybe, s a mindinkább magasodó vadon hegység közé. Hajdan ezer elrejlett völgyek, valamint Stomfa is, igen élénk iparállomások voltak. A vidék viszhangzott kallói folytonos morajától, mellyeket a sebes esésű hegyi patak forgaott. Mondják, hogy Stomfa sajátlag eredeti német és szláv nevét: Stampfen, Stupava, szinte ezen malmok, gyárak csapóműhelyek kallóitól vette volna. Máskép szólnak az okiratok, mellyek már a XIII. században, midőn még a helynek valószinűleg sem gyárai sem kallói nem voltak, nevét már is magyarosan hangoztatják. Az iparosok ide is ugylátszik a török dulás idejében fészkelték magukat, mint hazánk felsőbb biztosabb részébe. A völgyben nehány malmon kivül, még nem rég papirosgyár is virágzott, és maig is teng egy rézhámor, meg lőpormalom; az ipar többi ágai azonban nagyobbára megszüntek, helyébe a zsidók bizonytalanabb kereskedése lépett.

(Folytatása következik.)