HUMMEL NEP. JÁNOS.
HUMMEL NEP. JÁNOS.
A müvészet ezen egyik választottját olvasóinknak bemutatni, kétszeresen vontatva érezzük magunkat; — mert ha lelket s szivet emelő dolog nagy férfiakat tevékenységök pályáján követni: ugy bizonyosan kétszeres érdekü leend ez olly jeleseknél, kiket büszkén vallunk honfiainknak. Pedig Hummel, a nagy zenész magyar volt nem egyedül azért, hogy ő is, e hon határai közt született, hanem mert életének legszebb éveit is itt, egyik legfényesebb nevü magyar család körében tölté; s midőn később mint világhirü müvész zenéjének varázshangjaival az egész müvelt világot elragadá, dicsőségének tetőpontján is mindig kedvesen emlékezett a hazára, melly neki éltet adott. — — —
Hummel Nep. János született nov. 14-én 1778-ban Pozsonyban, hol atyja a Wartbergféle katonai intézetben zenetanár volt.
A világtörténet gyakran mutatja fel ama különös jelenséget, hogy nagy férfiak zsenge éveikben megfoghatlan ellenszenvvel viseltettek azon pálya iránt, mellyen később ollyannyira kitüntek. Ez volt az eset Hummelunknál is. — Atyja őt már 4 éves korában kezdé a hegedűre oktatni, de a lehető legkevesebb sikerrel, mert a kis fiu semmi kedvet sem akart a zenéhez mutatni, sőt eleinte mindig fájdalmasan felsikoltott, valahányszor a hegedű hurjait megszóllamlani hallá. De a szigoru atya kitartása tántorithatatlan volt s nem csak, hogy ez ellenszenv láttára a tanitást félben nem hagyá, hanem inkább egy évvel később fiát énekre zongorára is kezdé tanitani. S ime! most rögtön kezdett a természettől nyert gyönyörű tehetsége fejlődni és mot minden kedvét egyedül a zenében lelé. Ennek s a vele párosult vas szorgalomnak gyümölcse lőn, hogy egy rövid év alatt már mind két hangszeren szép ügyességgel játszott.
De szép virágzásnak indult tanulmányai most rögtön félbe szakadtak, mert a boldog házi béke, mellynek védszárnyai alatt haladott, szerencsétlenül fel lőn dulva. Ezen korban lőn ugyanis a Wartbergféle intézet II. József parancsára eltörülve, s Hummel atyja is állását veszté. Ő tehát fiával Bécsbe költözött, eleinte minden állás s kereset nélkül tengődvén. Később soványon fizetett magán órákból éldegélt, alig lophatván néhány perczet fia oktatására.
De a müvészet geniusza nem hagyhatá sokáig elhagyatva azt, kit olly rendkivüli tehetségekkel áldott meg. S valóban pár havi szenvedéséért gyönyörübb elégtételt kivánnia is alig lehetendett. Bécsben ugyanis ekkor Schikaneder „an der Wien” szinháza volt nem csak a drámai müvészek hanem egyszersmind a fővárosban tartózkodó igen számos zenei nevezetességek gyülpontja. — Ehhez a szinházhoz lőn Jhummel atyja 1785-ben karmesternek szerződtetve s itt veté meg fia is későbbi hirének alapkövét. Mindjárt eleinte az alig hét éves gyermek mindenek figyelmét magára vonta, sőt maga a nagy Mozárt is, ki pedig különben a gyermektanitás iránt nagy ellenszenvvel viseltetett, annyira megkedvelé, hogy atyjától elkérvén egészen magához vevé, s a zene minden nemében személyesen oktatá.
Könnyen elgondolhatni, hogy a szép tehetségü ifju, illy mester vezérlete mellett, milly előmenetelt tehetett. S valóban csak két rövid évig maradhatott kedves mesterénél, és e csekély idő alatt is olly nagyszerü előmenetelt tett, hogy a világ öszes zenemüvészeinél, nem emlékezünk, tán magát az egyetlen Mozartot kivéve, egyre sem, ki illy ifju korban annyi virtuozitást s mellette annyi eredeti önállóságot mutatott volna, mint Hummel.
Atyja, fiának kora ügyességéből anyagi hasznot is kivánván huzni, kedves mesterétől kegyetlenül elszakitá s utazni vitte. Első felléptét Drezdában ünnepelé 1787-ben, hol a kis ismeretlen müvész rendkivüli lelkesedést gerjesztett. Mindenki csak ő róla beszélt s minden hirlap tele volt dicséretekkel, ugy hogy rövid időn egész Némethonban el volt terjedve e ritka müvészi jelenség hire. Ezután a kasszeli udvarnál hallatá magát, s onnan egész Némethont beutazta, később dániát, Svédországot, Angliát s Skócziát. Edinburgban adta sajtó alá első művét, zongorára szerzett változatait, az angol királynénak ajánlva. Ezek mindjárt eleinte olly nagy keletnek örvendettek, hogy még ugyanazon évben Londonban ujra nyomattak.
Londonból 1791-ben Hollandba távozott; innen 1792-ben, 6 évi távollét után, ismét visszatért Bécsbe, hol minden körben mint elismert müvészt fogadák. De e kora tömjenezések el nem tántoriták, a mindenünnen harsogó tapsok el nem kapták; szerényen visszavonult tanulmányait folytatni.
A zeneszerzésben Albrechtsberger volt most mestere, ki e részben a leghelyesebb irányt adta neki. De különösen nagyon előnyősen hatott rá Salieri barátsága, kivel mesterénél ismerkedett meg s ki izlését különösen drámai s aesthetikai szempontból mivelé ki.
Hummel minden diadalai közben sem felejtkezett meg hazájáról, sőt folyvást a leghőbb vágyat táplálta, ismét láthatni a hont, mellyről kora gyermeksége óta csak a leghalványabb fogalmai voltak. Azért a legnagyobb örömmel vette herczeg Eszterházy meghivását kismartoni zenekarába, mellynek élén akkor szintén nagy hazánkfia Haydn József állt. Hummel mindannak daczára, hogy másunnan sokkal előnyösebb feltételekkel kecsegtették, mégis ezt fogadta el; 1803-ban jött Kismartonba, hol azonban Haydn, a felkapott ifju iránt nagyon ellevén fogulva, őt nagyon hidegen fogadá. De ez el nem keserité végkép a lelkes ifjut, sőt ellenkezőleg csak nagyobb munkásságra ösztönzé. Illy körülmények között született első nagy miséje, mellynek hallatára Haydn egészen elragadtatva a nyakába borult s a hideg előljáróból most Hummel legjobb barátja lett.
Hummel önvallomása szerint, ezek voltak legszebb évei, mellyeket Kismartonban Haydn oldalánál töltött. Ekkor volt ő lelkesedve a müvészet iránt, ekkor születtek legtöbb és egyszersmind legszebb művei is. A herczegi kar számára irt számos s valóban nagyszerű templomi s hangverseny szerzeményei; továbbá gyönyörü zongoramüvei mellett folyvást dolgozott a bécsi operaház számár is, hol szép dalművei, különősen „Guise Mathilde” folyvást a legnagyobb tetszésnek örvendettek.
Ezalatt elhatott hire Párisba is, s az ottani nagyszerü conservatorium világhírü igazgatója, a genialis Cherubini, személyesen jött le hozzá, hogy e hirdetett müvészszel megismerkedjék. E rövid ismeretségnek kölcsönösen barátság lőn eredménye, s elválásukkor Cherubini Hummel nagy H-moll synphoniáját vitte magával, melly által a Hummel név Francziaországban is ismeretessé s magasztalttá lett.
Csak 1811-ben hagyá el Kismártont s pár évre ismét Bécsbe vonult, hol magán zen-leczkéket adott. sok, igen tekintélyes zongorajátszó került ki keze alul, s szintén ez iőben készité nagy zongora-iskoláját is, melly még korunkban a legtökélyesebbek közé tartozik.
Ekkor ismerkedett meg a zenevilág óriás tehetségével Beethovennel s ekkor szövődött köztük az az emelkedett viszony, melly csak ihlettebb lelkek sajátja. De a mennyire szerették egymást, később ép olly arányban keletkezett köztök az az elkeseredett harag, melly a két barátot elválasztá egymástól, Beethoven utolsó perczéig. Sokan e meghasonlásból nem a legkedvezőbb következtetést vonják Hummel jellemére, de mi az egészet inkább hajlandók vagyunk Beethoven ismert hevességének tulajdonitani. Annyi bizonyos, hogy soha félelmesebb vetélytársak nem álltak szemközt mint ők. Mert ha véletlen ép ugy nem akarja, hogy az ő tevékenysége Beethovenével összeessék, ugy bizonyosan Hummel lett volna korának leggenialisabb zeneköltője. De ha e részben a babért nagy hazánkfiától elragadták is, de nem ragadhatták el tőle mint zongora-játszótól, mert tagadhatlan, hogy ő nemcsak korában, hanem az eddig élt minden zongorajátszók közt is legnagyobb volt. Különösen kitünt müvészetének nagyszerüsége szabad ábrándozásaiban és rögtönzéseiben, mellyekkel valóban csodákat mivelt. Igy Moszkauban Fieldnél jelentette magát egyizben egy szenvedélyes zene kedvelő kereskedő, ki mint állitá, nem akarta a várost elhagyni, mielőbb Fieldet, a nagy müvészt nem hallotta. Field eléggé szives volt ismeretlen vendégének kivánságát teljesiteni, s ámbár nem tartá őt valami nagy zeneértőnek, mégis egyikét azon szép Capricióinak játszotta, mellyek elismert klassikai becscsel birnak. Az ismeretlen igen köszönte s állitá, hogy ő soha sem hallott annyi szabatossággal s könnyüséggel játszani. Erre Field is felhitta, hogy játszanék ő is valamit, habár még olly csekélyet. Az ismeretlen eleinte vonakodott, de miután látta, hogy Field nem enged, végre megadta magát s ugyanazon themát, mellyet Field abban hagyott, felvette, s olly meglepőleg ábrándozot felette, hogy Field a bámulattól megmerevedve hallgatá. Végre könnyek közt felkiáltott: „Ön Hummel; mert senki Hummelon kivül nem tud igy ábrándozni!”
1816-ban, miután a lipcseieket s berlinieket is meglátogatá, a vürtembergi udvar szolgálatába lépett, s négy évvel ezután a weimariéba, hol korunk nagy zongorakirálya s zintén jeles hazánkfia Liszt Ferncz is tartózkodik. Innét még 1822—25-ig beutazta Olasz-, Orosz- s Francziaországot, mindenütt a legnagyobb diadaléokat aratván.
Visszatérvén Weimárba, már már egészen a nyugalomnak, volt magát szentelendő, midőn nagy vetélytársának Beethovennek betegségi hire ő hozzá is elhatott. Ez, egész Európát megszomoritó hir Hummel lelkületét is mélyen megrázá, s feledvén az elkeseredett haragot, melly őket olly rég elválasztá, sietett, hogy ha még lehetséges, vele utolsó pillanataiban kibéküljön. Midőn Beethoven közeledni látá, nem is engedé szóhoz jutni, hanem azonnal nyujtá neki kiengesztelő jobbját. Hummelé maradt azután a dicsőség ezen nagy embert végső pillanataiban ápolhatni, s szintén ő rendezte nagyszerü temetését is, mellyen egész Bécs sirt. — S most még Lengyelhonba tett egy nagy műutat s azután visszatért Veimarba, hol minden lehető czimekkel, kitüntetésekkel felruházva, sőt ugyszólván elhalmozv, 1837. év oktober 17-én elhunyt.
— — — — — — — — — —
— — — — — — — — — —
Hummel mint zeneszerző, akár gondolatainak eredetiségét és mélységét, akár a kivitel nagyszerüségét véve, a világ legnagyobb zeneszerzői közt méltó helyet foglal el. Ehhez járul meglepő termékenysége. Ő a zenészet vlamennyi nemében nagyszámu müveket hagyott hátra. Nagyszerü templomi és szini szerzeményeket, hangverseny-darabokat, de mindezek mellett mégis zongorára irt szerzeményei birnak legtöbb klassikai becscsel. Nagy Sptett-je tagadhatlanul legszellemdusabb műve.
Végre érdekesnek tartjuk megemlieni roppant nagy vagyonát, mellyet hátrahagyott. A mellett, hogy legkevesbé sem élt fukarul, mégis 375,000 franknyi összegről rendelkezett végrendeletében. Ezenkivül Európa majd minden uralkodói ajándékaiból birt 26 nagy értékü brilliant gyürüt, 34 szelenczét s 114 gyönyörü órát; más apróbb emlékeket ide nem számitva.
P. G.