EGY MEDVE KARJAI KÖZT.

Mult őszszel egy észák-amerikai katonatiszt szabadságot kapott, hogy egyszer polgárilag is mulathasson. Épen vénasszonyok nyara volt, ama szép szaka az évnek, midőn a napok mintegy sajnálni látszanak, hogy olly rövidekké lesznek, s minden erejöket összeszedik, hogy a nyár melegét még egyszer rövid időre visszaidézhessék. A fák levelei még nem hullottak, de ama bus tarkaságot ölték magukra, melly lehullásukat meg szokta elázni. Némelly fajta bokrokon vidor szinű bogyók függtek, szebbek, kedvesebbek a tavasz virágainál. A természet vad virágai a legkellemesb illatvegyülékkel gyönyörködteték a Huron-tó szigetlakóit. A tiszt barátaival a szigetek közt átevezett a szabad viztükörre. A kifeszitett vitorlák hintázva vitték a hajót két ottani vadász vezetése alatt a vadbivalyok és medvék átellenben sátétlő rengetege felé. Az éjt a parton alvással és főzéssel töltötték, nappal pedig apró vadászati kirándulásokat tettek, mig végre sajátképeni czéljukat, a távol rengetegetel nem érték. Itt a sajkát minden fényüzési czikkel együtt hátrahagyták, s magukat a legnélkülözhetlenebb tárgyakkal ellátva megkezdék kalandos vadászatukat az ösrengeteg sürű vadonjában. – Végre elértek a „FeIső-tó” kezdetéhez, hol egy börkereskedő sajkájába ültek, melly épen a tó alsó végére vala indulandó. A lefelé utazás több napig tartott. Éjjelre a sajka a parthoz lőn kötve; a jó kedvü vadászok pedig pattogó tűz körül vigan sütkéreztek; s a fűszeres nyársonsülttel gondnélkül elégiték ki étvágyukat. Jóllakás után végig nyujtóztak a puszta hideg földön, az éj zordon levegője ellen csupán egy közönséges pokrócz védvén testüket; de ez álom egészségükre vált és mély volt, a szó valódi értelmében.

Egy reggel csak azon veszi magát észre a mi tisztünk, hogy szokatlanul melege van, s erősen be van takarva. A szélvész rettenetesen orditott, százados fákat tört ketté derékben, s dühösen söpörte utjában az éjjel esett havat, itt ott egész halmokat alkotván belőle.

A tiszt fölébredvén, nagynehezen kibontakozott a hólepel alól, s széttekintett maga körül. A sajka és társai eltüntek. Csuopán egy elszakadt kötél maradt ott, mellyet a szél ide s tova kapkodott. Társai a sajkában aludtak, mit a dühöngő hullámok tovasodortak. Tisztünk egyedül, elhagyatva látta magát a hóval fedett vadonban, eleség és vezető nélkül, száz emg száz mérföldnyire minden civilisaitótól. E rettentő helyzetben csak azon remény vigasztalta még némileg, hogy a sajka visszatérend érte. A lemenő nap még ott találta őt, ki várt és őrködött éhség és aggodalmak közt. Később hatalmas tüzet csinált, melly a nap melegét s világát vala némileg pótolandó. A láthatáron magasan felfellövelő északifény még ébren találta. Borzasztó éjet virasztott át. Napvirradtakor még hozzá hűn maradt barátjaival u. m. puskája, kése és baltájával utnak indult kelet felé azon reményben, hogy ezen irányban végre eljuthat gyarmatába. Szerencséjére utközben még egy tomahawkra (kunyhóra) akadt, melly egy halmon a hótól szabadon maradt.


Egy medve karjai közt.

Igy haladt ő előre hóboritotta földeken és pusztaságokon, a tavat folyvást szem előtt tartván, nehogy a helyesnek vélt irányt elveszitse. Utjában borzasztó hózivatarral kellett küzdenie. Szerencséje, hogy lehullt száraz ágat bőven talált, hogy belőlük tüzet rakjon, dermedt tagjait fölmelegiteni. A vidék jó izü szárnyasoknak sem volt hijában, mellyeknek füszeres husával étvágyát kielégitheté. Végre egy gyalogfenyü sürű bokrában éjjelre némi ki menhelyet talált. De a hó itt is egészen ellepte őt reggelig. Nem kis kinjába került, mig reggel a váratlan takarót lerázhatta magáról. Tagjai mind meg voltak merevedve. Lábát hiába unszolta menésre, nem akart az mozdulni, mint a rosz ló. Ismét visszaesett a hóba. Mindkét lába el volt fagyva. Most tehát nagy buzgalommal nekiesett a munkának, fagyos lábait hóval erősen megdörzsölte, aztán nyulbőrrel bekötözte. Az ekkép fölszerelt gyalog-equipage végre nagy kénytelen kelletlen megindult, támogatva egyik felől puska, másik felől bot által. Tisztünk tehát körülbelől négy lábon ment.

Igy vánczorgott tova majd egész nap, míg utoljára teljesen kimerülve a hóba lerogyott. A mit még tehetett, annyiból állt, hogy nagy nyomoruságosan elmászott egy nem messze levő sürű bokorig, hol aztán tüzet rakott. Boldognak érezte magát, hogy itt egy barlanféle üregre akadt, melly egészen száraz volt, a nyilása előtt álló sürű bokor nem engedvén a havat oda bejutni.

A barlangban – igy beszéli el a tiszt önmaga – kellemes mérsékelt lég volt, ugy hogy föltettem magamban nehány napot ott tölteni, mig kissé  helyrejövök. Mialatt uj lakásom előtt tüzet gyujték, s egy nyulnak, mit megsütendő voltam, lenyuzásához készülék, – hirtelen valami tompa morgás üté emg fülemet, anélkül, hogy tudtam volna honnan s melyl irányból jő az. Még a körülem levő csend is megijedni látszott tőle. Mialatt magam körül nem minden asggály nélkül széttekinték, hogy fölfedezzem a morgás tulajdonképi forrását, a félelmes hang, egész testem borzadására, ismétlődött. Hasztalan kísértém meg a dolognak nyomára jőni, mitsem bírtam fölfedezni; végre is bágyadtan és elfáradva, legjobbnak találtam odakukorodni a tűz mellé, s gyönyörködve nézegettem a nyulat, melyl két pálczára téve, mindjobban elveszté természetes szinét a tűz lángjánál. Ez azonban nem sokáig tartott. Egy mély, iszonyatos morgás zugott elő barlangomból. Én villámkint szöktem fel ülésemből, s hátratekintve, egy óriási medvét pillanték meg, melly itt grizzly néven ismeretes s az északamerikai erdők legrettentőbb vadállatja. Vadul méregette rám irtózatos nagy szemeit, s dühösen csikorgatta fogait éhségében, mintha azt akarta volna mondani: „szétszablak!” Mielőtt fegyveremet fölhuzhattam ovlna, két lábra fölemelkedett, rám rohant, első lábaival átölelt, s ugy összeszorított, hogy minden csontom ropogott belé. Kezeimet természetesen nem is mozdithattam.

A halálnak e nemét borzasztónak találtam, habár kétségbeejtő barangolásom alatt minden lehető szerencsétlenségre készen tartám magamat. Bár tökéletesen kimerülve, most mégis ugy éreztem, hogy erőm ujra visszatért. A veszély, mellyben forogtam, uj lelket önte belém. Nagy bajjal sikerült egyik karomat az eleven présből kiszabadítnom, hogy vegyveremet elővehessem. De a medvének egy mozdulata meghiusitá szándékomat. Puskám kezemből a földre esett s elsült. A dühös vadállat erre iszonyu oridtás közt még szorosabban átkarolt, ugy hogy körmei ruhámon keresztül testembe hatottak. De a perczben sikerült, késemet övemből kiragadnom, s azt olly mélyen döftem a medvébe, a mennyire csak karom nem egészen szabadon léte megengedte. E döfés helyzetemet természetesen még roszabbá tette. A medve földhöz vágta magát, a nélkül, hogy rajtam csak legkisebbet is tágitott volna, s mialatt a hóban henteregtünk, kinjában iszonyu dühvel tépte, szaggatta ruhámat, mi szerencsémre elég vastag volt. A medvének e rögtöni dühkitörését halálos lankadtság és tompa nyögés követte, mit csak alig hallottam meg, mert előbbi menydörgő orditása fejem körül, csaknem siketté tett. Ekkor már nagy részt elvesztém eszméletemet, s fájdalmamat csak gyengén éreztem. Minden érzésem tompa közönyösségbe ment át, s csupán egy kivánságom volt: hogy vajha már meghaltam volna!

E halálos félálomból egy erős durranás riasztott fel, melly mint később tapasztalám, a medve fejét találta. Éreztem, láttam, mint rogyott össze a lövés alatt. Eszméletemet tökéletesen levesztém, de a hideg és szomj tépő kinjai csakhamar fölébresztének. Első tekintetem egy fiatal vadászra esett, ki fölém hajolva, nagy buzgalommal hóval dörzsölé tagjaimat. Ő távolból látta tüzemet, s hallotta fegyverem durranását, oda sietett tehát hozzám, hogy megmentsen a borzasztó haláltól, melly segedelme nélkül okvetlen bekövetkezendő vala.

Ezen irgalmas samarita az egész éjt mellettem tölté; bekötözte tátongó sebeimet, melegen betakart, s minden lehetségest elkövetett megmentésemre. Reggel felé eltávozott, számomra további segélyt hozandó falujából, melly oda nem messze esett. Nemsokára társakkal tért vissza, s engem „testvérüket” a faluba vittek, hol egész télen át gondosan ápoltak és valódi testvéri bánásmódban részesitettek. Erdei füveikkel csakhamar, még pedig tökéletesen begyógyiták sebeimet, s minden februárban alkalmam nyilt, társaimhoz visszamehetni, olly udvariasan, annyi benső szivélyességgel vettek tőlem bucsut, hogy önzéstelen vendégszeretetökre, minőt a művelt népeknél még testvérek közt is ritkán találhatni, mindenkor örömmel s a legnagyobb hálával fogok visszaemlékezni.

Visszatértemet a városban nem a legnagyobb örömmel fogadták. Társaim, kik alattam álltak, elé lőnek léptetve, minthogy engem rég halottnak tartottak, s most, midőn mintegy föltámadva ismét előkerültem, csak azon rangban kellett szolgálatomat folytatnom, mellyben szabadsággal távoztam. Az a derék kolléga úr, ki rangomat, állásomat, sőt még szobámat is elfoglalva, helyembe lépett, gyülölte a medvét, hogy erősebben össze nem szoritott, gyülölte a könyörületes vadászt, hogy életemet megmentette, gyülölt engem, hogy halottaimból feltámadni bátorkodtam. Hanem azért mégsem éreztem magam képesnek olly nagylelküségre, hogy rögtön visszainduljak a vadonba, egy medvét keresendő, melly az ő kedveért lelkemet, csupa iránta való jóakaratból, kiszoritsa.