CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1773–1805.)

Hinné-e valaki, hogy Csokonai Vitéz Mihály arczképe még mindig hiányzik a „Vasárnapi Ujság” képcsarnokából? Sietünk betölteni a hézagot s engedelmet kérünk, ha e nay népszerüségü jelesünk megemlitésénél kissé távolabb kezdjük jellemrajzunkat.

Két tehetségünk van, mellyek okszerü használata által a boldogságot az emberi társaságban legjobban megközelithetjük, egyéni tökéletességünket legtovább vihetjük: az ész és a sziv; miből önként következik, hogy e két tehetség kellő iránybani fejlesztése az irodalomnak, mint a közmivelődés leghatalmasabb előmozditójának, főfő – sőt kizárólagos feladata, annyival is inkább, mivel a köz tanodai pályán – sajnos! – minden figyelem inkább csak az ész kimivelésére levén forditva, a sziv ápolására igen kevés marad, s igy a tanodák e tekintetbeni mulasztását is az irodalomnak kell lehetőleg helyrehozni. Önként értetik már, hogy a kettős czél elérhetésére két különböző ut vezet, s míg az elme kifejtését, ismeretkörünk rendszeres gyarapitását a tudományos irodalom eszközli: a sziv, az erkölcsök nemesitésére a költészet vagyis szépirodalom van hivatva.

Innen első tekintetre könnyü lesz belátni, milly nevezetes szerepet játszik a szépirodalom, s milly nagy és fontos feladat jutott számára egy nép mivelődését, felvilágosodását illetőleg; tán fontosabb mint a tudományos irodalom számára, mert hisz rendszeres vagy rendszertelen ismeretek hiánya senkit sem akadályoz polgári és emberi kötelességei teljesitésében, míg ellenben jó sziv és nemes kedély nélkül a legfényesebb elme, legbővebb tudomány is csupa csengő ércz és pengő czimbalom, s a társadalomnak sokszor valóságos mételyévé válik.


Csokonai Vitéz Mihály.

Ezért a tudomány, melly egyedül képes egy nemzet közéletének a kellő irányt megadni és a virágzását elősegitő eszközöket kijelölni, mnden irodalomnak fő és nélkülözhetlen kelléke ugyan, de más részt a szépirodalom is, mint a tiszta izlés és evel karöltve járó erkölcs iskolája, a nemzeti szellem legerősebb támogatójaul, a haladás legfontosabb emeltyüjeül szolgál, s az ollyan regény- és versiró, ki magasztos hivatásával vissza nem élve, magát puszta időtöltetőnek nem tekinti, s tisztét a papirosvesztegetéssel egyenlővé nem teszi, hanem a szeme előtt lebegő szent czélt felfogni s érette lelkesedni bir: megérdemli, hogy előtte kalapot emeljünk.

Illyen „Isten homlokából kipattant szikra” volt (a költővel beszélve) Csokonai Vitéz, – s nem rajta, hanem egyedül akkori kedvetlen társadalmi és irodalmi viszonyainkon mult, hogy a szikrából világra szóló láng nem támadt. Igy is költőink közt Petőfin kívűl, egy sincs, a ki korára és a tulajdonképeni népre olly nagy és tartós hatást gyakorolt volna. Kisfaludy Sándor muzsája szólalt meg legelőbb igazi magyar hangon, de Csokonai volt első, ki a nép kedélyvilágába öntudatos buzgalommal belemerülve, érzést, nép kedélyvilágába öntudatos buzgalommal belemerülve, érzést, gondolatot onnan meritett. Ez, a művein veres fonalkint áthuzódó honszeretet, s a nyelv és költészeti formák gazdagitása körül tanusitott komoly és sikerdus munkássága számára az irodalomtörténetben mindvégig tiszteletreméltó helyet biztositnak.

Született Debreczenben, 1773. november 17-én, derék középrendü szüléktől. Tanulmányait a reformatusok ottani főiskolájában végezte, hol költői tehetsége már korán kitünt s verses dolgozatai tizenkét éves korában figyelmet gerjesztettek, – mit ő szakadatlan tanulmánynyal igyekezett fenntartani és igazolni. Ezért a kedélyével kevésbé egyező tantárgyakat nem nagy előszeretettel s szorgalommal járta ugyan, de annál örömestebb tanulta azt, a mi lelkével rokon volt: az ó- és ujkori klasszikusokat, sőt az akkor még kevésbé mivelt természettudományokat is. A görög dalköltészet vezércsillagát, anakreont, eredetiben élvezte; azonkivül magáévá tette a latin, franczia, olasz és német nyelvet, sőt az angol és keleti nyelvekben is birt jártassággal. Ekép, bár függetlenségre termett lelke a száraz iskolai rendszerrel megegyezni nem igen birt és sokszor erős összeütközésbe jött: fényes elmetehetsége és dus tanulmánya, számára azok becsülését is megszerezték, a kik formákhoz nem szabódó, s a kedélyölő iskolai korlátokon tulcsapongó szellemét nem szerették. Igy történt, hogy a theologiát elvégezve, ugyancsak a debreczeni kollegiumban a költészeti osztály közkedvességü tanitójává lett. De a rideg iskolai éelt ellen – hol a sziv az ész róvására el van mellőzve – meleg keblében támadt visszahatás a leczkék és templomozás elhanyagolására s fegyelemelleni lépésekre ragadta, – mi által az előljáróság kedvetlenségét vonta magára és hivatalát elvesztette. Élete azontul folytonos viszontagságok és élvben-szenvedésben gazdag hányódások lánczolata volt. – 1795-ben Sáros-Patakon a magyar jogot hallgatta, s bár a tekervényes és sivár törvénytudomány fellengő lelkét lebilincselni nem tudta: az ott talált szives baráti kör, s a szép hegyaljai természet, roncsolt kedélyére jótékony befolyást gyakoroltak. Következő év őszén – midőn már Kazinczyval s az akkori irodalom jobbjaival ismeretségben és levelezésben állott – Pozsonyban találjuk, hol az 1796-ki emlékezetes országgyülési mozgalmakban élénk résztvett, s a nemzeti lelkesedés tolmácsául szegődvén, előfizetés utján „Diétai magyar muzsa” czimü heti folyóiratot inditott meg, de a mellyből pártfogás hiánya miatt csak nehány szám jelenhetett meg, s a költő az év végén Pozsonyt odahagyván, ismét vándorolni indult. Komáromban ismerkedett meg Vajda Juliánával s ez ismeretség szolgált Lillához irt szép költeményei alapjául. Azonban Lillát (ki közel 70 éves korában, ugyancsak Komáromban most ngéy esztendeje halt meg) nőül nyernie nem sikerült, – s a leány, a szegény költőt mellőzvén, kezével vagyonos üzért boldogitott. E körülmény Csokonai érzékeny kedélyére akkor nyomasztó befolyást gyakorolt, de lelkének rugékonysága nemsokára ismét visszatért, bizonyságaul, hogy szenvedélye, nem annyira mély, mint heves volt. De ettől kezdve az azelőtt is kedvelt kalandos élet második természetévé vált, ugy hogy az 1798-ban Csurgón a derék gróf Festetics György által számára alapitott reform. gymnasiumi költészeti tanszéket rövid másfél évnél tovább betölteni képes nem volt, s 1800. tavaszán Somogyot odahagyva, „önérzetével és zsebében két forinttal” visszaindult Debreczenbe. Itt élt azontul anyjánál, a barátságnak és a muzsáknak; időközben Pesten is gyakran megfordulva s müveinek kiadót keresve, de hiában; míg az 1802-ki nagy tüz által anyja nádfedeles háza, kertjével s benne a rózsalugassal és öreg bodzafával – lángok martalékává lett. A folytonos izgalom és éjszakázás egészségét is aláásták, s mint annyi jelesünk, meghalt legszebb korában, 1805. jan. 28-án, 32-ik évében, midőn épen rég tervezett nagy nemzeti hőskölteménye kidolgozásához akart kezdeni, mellyre már több évi tanulmányt forditott. Az életében sokszor félreismert s üldözött költőt szülővárosa kiváló tisztelettel és megilletődéssel kisérte örök nyughelyére.

1818-ban a gróf Festetics György pártfogása mellett tartott keszthelyi Helicon-ünnepen a Georgicon kertjében emlékére élőfát ültettek; 1823-ban Ferenczy István, az első magyar szobrász a debreczeni főiskolai könyvtár számráa márvány mellszobrát faragta; 1836-ban pedig biharmegyei tisztelői, 80 mázsás vasgulát emeltek a gazdag szelleméért s széles ismereteiért társaséletben is közkedvességü lantos sirjára. *) – De a „Csikóbőrös kulacs”, „Parasztdal”, „Szegény Zsuzsi”, „A reménység”-hez irt óda stb. halhatatlan szerzője a nemzet szivében emelt magának el nem muló eleven emléket.

Művei számos kiadásban s legjelesebb összeállitással a toldy Ferencz által szerkesztett „Nemzeti könyvtár”-ban forognak a közönség kezén. Legközelebb Heckenast gyöngykiadásában jelentek meg válogatott költeményei, szintén Toldy Ferencz által kiszemelve.
Zilahy Károly.

A beduin.
Néma síkon jár a beduin,
Szivében ollyan néma kín,

Néma és tán határtalanabb
Mint maga a szörnyü sivatag.

Arcza merő tiszta becsület,
Vajh mi bánthat illy nemes szivet?

Tán, hogy ollyan árva, társtalan,
Illy vadonban igy magába, van?

Kérdik tőle: ember, jóbarát,
Mért sanyargod a rideg hazát?

Mért kerülnöd társas életet,
Szerető családot, tűzhelyet?

Nézd e tiszta szem hogy elborul,
E szelid azcz hogy elkomorul:

„Városokban békót hordanak,
– És a puszta örökké szabad.”

Nemes férfiu, felebarát,
Béketürők nyernek koronát;

Szenvedőkkel tűr a szenvedő,
Csak mulik és fordul az idő.

„Türelem, vigasztaló panasz,
Gyáva lelkek keritője az.

A ki türhet, türjön frank urat,
De csak szolga az és az marad.”

–     Beduin, véged van, fuss! amott
Közelitnek győztes lovagok.

Egész dárdaerdő vesz körül,
Mi haszna vagy bátrabb egyedül.

„Egy lábig kiöltük törzsödet,
Add meg magad, vesd el tőrödet.”

Már e szókra élve nem felel,
Életét olcsón nem adja el.

Nyelve helyett kardja válaszol,
S olvashatni holt vonásiról:

Hogy ha nyerne száz uj életet,
Mind a százszor ekként halna meg.
Vajda János.