Révay Miklós.
(1749–1807.)


RÉVAY MIKLÓS.

Egy férfiról emlékezünk ma, a ki a hazát jobban szerette, mint önmagát; a ki nemes szivének minden dobbanását, láng-keblének egész hevét, magas eszmékben gazdag teljes életét imádott nemzete emelésére szánta és áldozta fel, – ha érte a mostoha sorstól, értetlen és kislelkü kortól gunyt, üldözést s lesujtó nyomort nyert is bár, nem érdemlett pályabérül. S kétszeres okunk és alkalmunk van jelenleg Révayról emlékezni, midőn a magyar nyelv – mellynek ő legelső pillantott be mélyebben szellemébe, legelső állapitotta meg tudományos rendszerét, vezette vissza észszerü elvekre a körüle történt vizsgálódásokat – e nyelv, az ő bölcs utmutatása fonalán, az ő kalauz-fáklyája világánál, irodalmában a virágzásnak mai napság szemlélhető örvendetes fokára jutott, s midőn másodszor a magyar tudományos Akademia nemzeti mivelődésünk ezen fő-fő gyámola s vezér-oszlopa, – mellynek eszméje szintén az ő agyában keletkezett legelőbb, s az ő buzgó fáradozásai által nyert elterjedést – tehát a tudományos Akademia ez év kezdete óta müködésének uj, s nem kevéssé fontos időszakába lépett.

Született Révay Miklós Szent-Miklóson, Torontálmegyében, 1749. február 24-kén. Tanulását a csanádi altanodában kezdte, ahol tizenhat éves korában első – latin – elegiáját is irta: „Csanád romjai fölött”; – onnan Szegedre ment 1773-ban, Molnár János akkor nagyon olvasott: „Jeles épületek” czimü versezete példájára, Catullus, Tibullus, Propertius római költőket utánozva, magyar verseket készitett. Bölcselet Nagy-Károlyban, egyházi tudományokat Nyitrán hallgatott, s ezek végeztével a kegyesrendi (piarista) szerzetbe lépett, s mint illyen, Tatán, Veszprémben algymnasiumot tanitott. – 1777-ben gróf Károlyi Antal költségén Bécsbe ment, rajzot s épitészetet tanulni, mire gyermekségétől fogva kiváló hivatása volt. Következő évben adta ki Nagy-Károlyban első versfüzetét, a „Magyar alagyákat”, melly köz tetszéssel s elismeréssel találkozott; ezt követte a „Magyar helyesirás és kimondás felől kettős tanuság” czimü nyelvtani munkája, melly később létesitett nagyszerü nyelvészeti kutatásainak kezdetét képezi. Aztán a nagyváradi iskolában rajztanitó lett; egy évvel később a bölcselet rendkivüli tanára ugyanott; hol több forditott épitészeti munkát, s a „Szinérváraljai szüret” czimü költeményt bocsátotta közre. – Itt mondta 1780-ban, Mária Terézia halálán azt a hires beszédet, melly a latin egyházi szónoklat példányául szolgál, s Révayt a legkitünőbb egyházi szónokok sorába emeli.

1781-ben hivataláról leköszönvén, Bécsben s Gräczben nevelőképen élt. 1782-ben hű barátja és pártfogója Paintner Mihály ajánlatára (ki akkor hg. Grassalkovichnál nevelő, később rátóti prépost, püspök stb. volt) gróf Viczaynál Looson, Sopronmegyében, nyert nevelői állomást. Ekkorra esnek első mélyebb nyelvészeti tanulmányai is. Onnan Hédervárra költőztek, hol a szerény, de már akkor jóformán ismeretes nevü irót derék pályatársa Rajnis, látogatásával örvendezteté meg. Itt irta a mértékes és rimes versről szóló értekezését ezen czimmel: „Vetekedés a versszerzés két különböző módjáról, a hangmérséklésről s a páros vershangzásról”, melly kéziratban maradt, s Horvát Istvánról a nemzeti Muzeum könyvtárára szállott.

A házi nevelőknek, főleg akkori, alárendelt szerepével megbarátkozni nem tudván, az 1782-dik év végén ismét Bécsbe, s onnan félév mulva Gräczbe ment, hol magán oktatással kereste kenyerét, s kivált Bécsben nem igen jó dolga volt, mert adósságai fejében könyveit kényszerült eladni.

1784-ben Pozsonyban találjuk, hol Paczkóval irja a pozsonyi ujságot, mellynek minden darabjától három forint jutott neki a jövedelem felében, a mi éven által 600 forintot tett. S minő akadályokon kellett Révaynak átvergődni, s milly felhőket kellett még a nemzet szellemi látköréről elseperni, vagy keresztültörni, erre nézve csak azon tény is elegendő adatul szolgálhat, miszerint akkor az egyetlen magyar hirlapnak 200, mondd kétszáz előfizetője volt. De Révay, a helyett, hogy bérét külföldi hirek meddő böngészetével igyekezett volna leszolgálni, e csekély emeltyüt is megkisérlette felhasználni, a még erősen szunyadó közértelem felrázására, s az irodalmi élet elevenitésére, mig megszűkült körülményei s kedvetlen helyi viszonyok innen is távozásra ösztönözték. Ez évben nyujtotta be II. Józsefhez a „magyar tudós társaság iránti plánumát”, de eredmény nélkül. Hanem 1791-ben II. Leopold alatt, midőn „A hazatért magyar korona üdvözlésére” az egész nemzet szivében viszhangzott öröm-ódát irta, tervét ismét felterjesztette az országgyülésre, s Bessenyei György „Magyar társaság iránt való jámbor szándék” czimü röpiratát előszóval látta el, s az eszme érlelése végett a Rendek között osztogatta; azonban, az egyébiránt buzgó méltánylattal fogadott terv, alaptőke hiányában, ekkor is megbukott, s csak negyedfél évtized multán lelt kivitele.

Hanem, hogy az egyszerü barát, kivel a Helytartótanács is közlekedésbe ereszkedett, tekintetét czellája szűk falán tul, s a közjó és nemzeti haladás tág mezejére is röpiteni, s a parlagon kezdeményezni nem átallotta: ez, mint minden uj és szokatlan jelenség, kivált ha czélja fennkölt és nemes, a törpe lelküek csoportjában féltékenykedést, irigységet szitott, melly a szent tüzet rágalommal, szennyes incselgéssel akarta lehűtni. De Révay nem magát szerette, hanem a hazát, s lankadás nélkül ment a megkezdett, bár inséges uton.

Hogy azonban küzdelmes életét a többnyire homályos összefüggési adatoktól telhetőleg, nyomról-nyomra kisérhessük, pár évvel megint vissza kell mennünk. – Pozsonyból tehát, a szellemi és anyagi tekintetben soványul jövedelmező ujságirást félbehagyván, Győrbe vonult, Rajnis barátja- és pályatársához. Itt insége s a sanyaru sorsát is folytonosan keseritő rágalmak és üldözések tetőpontjukat érték el. – Folyamodik ismerőseihez, ajánlják valahova, nevelőnek vagy geometrának, ez utóbbi pályát illetőleg arra támaszkodván, hogy gr. Pálffy Jánosnál is kegyesrendi szerzetes a mérnök. „Segits rajtam, kérlek az élő Istenre!” – irja a végső nyomoruságra jutott ember, Paintnerhez intézett levelében.

Az ezután jövő évben (1786.) Faludynak általa hirdetett kézirataira, főleg a derék győri kanonok Majláth fáradozásai folytán, mintegy ötszáz előfizető kerülvén, helyzete valamivel könnyebbedett. 1787-ben Pozsonyban csakugyan közre is bocsátá Faludy Ferencz „Téli éjszakák”-ját; 1788-ban pedig saját elegyes verseinek nehány ujjal megtoldott második kiadását.

Mint versirónál nem találunk ugyan nála valami saját költői erőt, uj eszmevilágot, – de az igaz érzés, mesterkéletlen egyszerüség (mi az akkori formához tapadt időben s az izlés és nyelv fejletlensége mellett nem kis érdem), a tiszta és világos nyelvezet: kora első lantos költőjévé emelik. Gazdagabb Rajnisnál, melegebb Baróti-Szabó Dávidnál, – pedig őt e téren egyedül Faludy előzte meg. Majd „Költeményes holmi egy nagyságos elmétől” czim alatt Orczy Lőrincz aztán Faludy versei kiadásával gazdagitá irodalmunkat, miben a pozsonyi növendékpapság nyujtott számára buzgó segédkezet. Ez évben nyerte meg a pápától szerzetesi esküje alól föloldoztatását (saecularisatióját) s egyszersmind a győri rajztanodához oktatónak hivatott meg, hol 1794-ig tartózkodott, s időközben Barcsai verseit kiadta. – De a sok boszuságot, rosz tartást megunván, más hivatal után nézett, s a pozsonyi exhortaturáért folyamodott. Azonban ellenségei azon vádaskodásokkal állván elő, hogy „anakreoni verseket ir, orthodoxiával ellenkező eszméket rejt irományaiba, s ezért sem vallása, sem erkölcse nem lehet, s nincsen is – stb. stb.; meg tudták gátolni kineveztetését.

Nem levén hát egyéb élelemforrása, ismét a győri rajztanitóságba fogott, de csak, hogy 1796-ban megint odahagyja. Ekkor Bécsbe ment, hol saecularisatiójának megerősitését nagy bajjal kiezközölvén, egy ürességbe jött esztergomi tanári székért folyamodott, mellyet még ez évben csakugyan meg is nyert. Onnan három év mulva Komáromba tették által, hol elbetegesedvén, hivataláról leköszönt, s az 1800-ik év nyarát Balaton-Füreden töltötte; Füredről Paintnerhez Rátótra, majd Sopronba ment. – Ugyanezen esztendő végén 300 ftnyi nyugdiját is megkapta, mit magán tanitással is pótolgatván, most idejét teljesen tudomáyos buvárkodásainak akart szentelni. E végre 1801-ben Bécsbe költözött, s itt dolgozta (1801 2.) „Prodromus elaboratioris grammaticae hungaricae” („Kitisztázottabb magyar nyelvtan előcsarnoka”) czimü munkáját. 1802-ben barátai közbenjárásának s bokros érdemeinek sikerült végre kivinni Pestre, a magyar nyelv rendes tanárává lett kineveztetését, mi számára gondmentesebb helyzetet, s némi kényelmet biztositott. Ekkor irta „Grammaticá”-ját; „Antiquitates litteratura hungarica” („A magyar irodalom régiségei”) czimü értekezését, mellyben a „Latyatuc feleym”-féle két halotti beszédet mély belátással a nyelv bölcseletébe s nagy jártassággal a rokon nyelvekben fejtegeti, s melly tudományos működésének magvát és sarkkövét, nyelvünk azóta történt haladásának pedig többi müveivel együtt egyik legfőbb alapját képezi. Ezt követi: „Elaboratior grammatica hungarica” („Kitisztázottabb magyar nyelvtan”), I. II., mellyben egészen saját fürkészeten és elvonáson alapuló nyelvtani eszméket hoz napvilágra. Aztán: „Prolusiones” („Előzmények”); „Propositiones” („Tételek”). Végül: félbemaradt irodalomtörténetének első fele, mellyet Horvát István az 1833-ki „Tudományos gyüjtemény”-ben adott át a nyilvánosságnak.

Azonban a nyelvészetünkre deritett uj fény a régihez megcsontosult vaksággal ragaszkodóknál erős visszahatást idézett elő, mellyhez eleinte a jó izlésü Rajnis is csatlakozott, de mellynek képviseléseül, s elkeseredett előharczosául a különben jeles költői tehetségü s szép miveltségü, de a bevett fonák és rendezetlen nyelvtan iránt konok elfogultsággal viseltető Verseghy Ferencz vetette föl magát. Hanem a fontos kérdés, melly irodalmi fejlődésünk fölött évtizedekre vala döntendő, mindazáltal Révay részére határozódott; Rajnis, majd Kazinczy is az általa meglobbantott zászlóhoz hajoltak, – mellynél nyelvünk félszázad óta szakadatlan előmenetellel halad. De az uttörő, ki csüggedés nélkül izzadta át a küzdelemnek nehéz napjait, nagy munkájának örömét nem érte, s rég kinzó aranyere végképen elhatalmazván, meghalt 1807-ben, 57-ik évében: „Elég sokáig éltem – irja barátjának – ha ezeket* hazámnak átnyujtom. Elmegyek, munkálkodásom, minden különös jutalma nélkül.” S elment. És Kazinczy két évtized multán is keseregve kiáltotta, s még mind utána kiáltjuk: „Ki lép ürült nyomodba!”

Hogy tudományos műveit deákul irta, azt nem csupán onnan lehet megmagyarázni, mert akkor még a tudomány nyelveül átalában az volt elfogadva, s eszméi szélesebb elterjedését és méltatását egyedül igy remélheté, de azért is, mert az időben még nyelvünk tüzetesebb tudományos művek irására, elvontabb eszmék kifejezésére alkalmas csakugyan nem volt, s hogy azzá lett és már ma e tekintetben is bármelly európai nyelvvel mérközhetik, azt, mint többször kifejeztük, Révay lángelméjének, s lankadatlan buvárkodásának köszönhetjük.

Arczképét, halálakor a lelkes honleány, Ürményi Anna levétetvén, legbuzgób és legkedvesebb tanitványának Horvát Istvánnak ajándékozta. Ennek másolatát nyujtjuk itt a Vasárnapi Ujság olvasóinak.

Zilahy Károly.

***

A nagy szellem hű visszasugárzásaképen közöljük ezuttal Herepei Ottó, Révay sirján czimü szép költeményét is; hadd lássam egyszersmind a haza millyen oltárnál égeté keble lángját azon ifju, kinek kora elhunytával a gazdag elmetehetségéhez és nagyra törő lelkéhez kapcsolt kilátások ollyan hamar váltak – tört reménynyé.