A csillagos ég.

Az egész előttünk ismert világban változhatlan igazságkép tünik fől, hogy csak a mi holt, a mit t. i. nem a teremtő erő, hanem csak a véltlen hozott egybe, vagy szélesztett el, mondjuk, hogy csak az illy holt test nem bir határozott központtal, terjedelemmel, csak az illyen nem bir bizonyos felső, alsó és job és bal részszel. Ellenben minden test, melly egy belső erő által alakult, melly erő rokon az élethez avagy a villanyos és delejes hatáshoz; mondjuk, hogy minden illyen test, bizonyos központtal, terjedelemmel, meghatározott belsővel, külsővel stb. bir, és e törvény kivétel nélkül mindenütt fennáll, az ásványország jegeczedésétől egész az emberig.

A csillagos égnek általunk leginkább ismert részében, a bolygók rendszerében, szintén van egy szorosan meghatározott központ, az egyes köröknek bihonyos területe, s a bolygók pályakörének felső és alsó része, ugy hogy még a rendetleneknek vált üstökösök is teljesen alávetvék e szabályosságnak.

Az egészséges, fegyvertelen emberi szem által, éjjel az égen megkülönböztethető csillagok számát ötezerre becsülik. Ha az eget szemléljük, azonnal feltünik, hogy az ég némelly tájai igen gazdagon behintvék, nagy, világosan ragyogó csillagokkal, mások ellenben sokkal üresebbek. Leginkább feltünik pedig az égen átnyuló ködalakunak látszó fényes szalag, mellyet tejutnak vagyis Jakab-utjának neveznek. A tejut nem más, mint álló csillagok halmazából alakult s az ég végtelenében kiterülő koszoru vagy gyürű, mellyet mi a földről egész terjedelmében nem s csak részben láthatunk. Herschel a tejutban összecsoportuló csillagok számát 20 millióra tette, az ujabb csillagászok pedig 80 millióra becsülik!

A mint látjuk, a tejut szélessége s fényének ereje nem mindenütt egyenlő, sőt gyürüjének kétötöd része kettős szalaggal birni látszik. A tejutban a csillagok egyes csoportokban vannak összehalmozva, és az nem csillagrétegekből, hanem a csillagos égnek több gyürüalakba rendezett rendszeréből áll. Tehát a tejut több egymásba tett s egymásból roppant távolságra álló csillag gyürükből áll, s minden illy egyes gyürü, mint mondtuk, állócsillagok számtalan csoportjából alakult. E gyürük közől legalább a két belsőt a mi szemeink is megkülönböztetik s hogy e tejut vonala előttünk néhol kettősnek látszik, az onnét van, mivel e két gyürü irányukbani helyzetében nem mindenütt fedi egymást teljesen, vagyis egyik gyürü a másikat nem mindenütt takarja el előlünk.

A tejut egyes gyürüi közt roppant távolságok vannak, mellyekben kevés vagy épen semmi csillag sem áll s igy majdnem teljesen üresek. Az egymásba tett gyürük pedig kifelé épen nem végtelen számban következnek egymásra; mert, a csillagászokként, ha a csillagvilág egyarányban mindenfelé végtelen volna, akkor az éji égboltnak is minden pontja nappali fényben tündökölnék s éjjel napfény világolna, ugy hogy a mi szemeinkre nézve éj és nappal közt semmi különbség nem léteznék.

A tejutnak hozzánk legközelebb eső belső gyürüjén belől is a csillagokat szembeötlőleg azon rendben állni látjuk, millyenben a tejuton levőket lenni szemléltük, és Mädler állitásakint, az álló csillagvilágnak emez, a mi naprendszerünkkel határló tájában a csillagok semmiesetre sem képeznek egy gömbalakuan betöltött tért, hanem inkább a tejutéhoz hasonló gyürükbe látszanak tartozni.

A tejut gyürüinek szintén megvannak északi, déli gönczeik (polus), vagyis felső és alsó részük; de birnak-e azok központtal is?

Valamint az egyes részeiben, ugy a világalkotmány összes egészében is uralkodni kell azon törvénynek, mellyszerint a testek mindig egy központ körül forognak.

Hogy az álló csillagok is változtatják helyüket, s hogy a világürben, mint a bolygók, ezek is mozognak: az már régtől tudatik. A mi napunk, mint a többi napok is, szintén mozog s halad bizonyos irányban, kisérve bolygóitól.

Hol van mind ezen mozgásnak alapja, oka? – Nem lehet az más, mint az átalános suly vonzása, melly a látható világban minden egyes valóságnak (res) fenállását biztositja, s mellyből a feldobott kőnek visszaeső mozgása, valamint a világtestek mozgása is, ered. E közép a mi napunk nem lehet, részint mert erre nézve tömege, a világtestek összes tömegéhez képest, igen parányi, részint mert maga is forog az ismeretlen sulypont körül.

Hol kell hát a sulypontot keresnünk? Lehetne-e azt máshova gondolni, mint a hova az összes csillagvilág főálladékának, a tejut gyürüinek, sulypontja esik? És hol van ez?

Ha azon helyen, hol ez létezik, valamelly nagy világtest állana, melly olly roppant tömeggel birna, miszerint tőle származnék azon vonzat, melly a napok seregét mozgásba hozza: ugy eddig azt a csillagászok bizonyosan megtalálták és fölismerték volna, ha tán nem is kiválóan felötlő nagy fénye miatt, de mindenesetre azon erőnél fogva, mellyet a napok körfutására gyakorol.

Mädler J. H. német csillagász állitásakint, nem is létezik egy illy roppant nagy test, és az egésznek mozgatását nem egyetlen világtestnek hatalmas tömege eszközli, hanem több csillagnak közel összeköttetése az, mellyből végre az erők azon vonzása származik, melly a napokat pályájukon fenn- és mozgásban tartja. Tehát ama keresett sulypontot valamelly, a maga nemében egyetlen csillagcsoport képezi! melly már a régiek figyelmét is kiválóan magára vonta.

E csillagcsoport a fiastyuk (Plejaden), melly hetevény nevet is visel, mivel hét csillagból állni látszik. Ezek közt az Alcyone csillag legnagyobbnak mutatkozik. A fiastyuknak fényködhöz hasonló sajátos fénye onnét ered, mivel az nem csak hétből, hanem egy egész csillaghalmazból áll, mellyet távcsövekkel jól ki lehet venni. E csoportnak közös központtal kell birni, melly ha nem is tán maga az Alcyone, de mindenesetre ennek közelében létezik. Hogy a fiastyuk csillagai nem véletlenségből állanak egymáshoz olly közel, hanem azért, mivel egy természeti egésznek részei: erről alig kétekedik valaki – és a fiastyuk épen mindezen csillagoknak egy egészszé szorosan egyesülése által képezi a csillagrendszer összeségének sulypontját; ez egyesülés által nyeri azon hatalmas erőt, melly őt az összes csillagvilág összetartó kötelékévé, fentartó alapkövévé teszi.

Mädler szerint, a fiastyuk, mint egy zárt egészszé idomult központrendszer körül, egy aránylag csillagszegény tér van, erre egy csillagokkal gazdagon behintett következik s igy megy ez váltakozva kifelé, azon egész közbelső vidéken, melly a fiastyuk és a tejut első gyürüje közt elterül. E közbelső vidéken találtató eme csillagokkal behintett váltakozó téreken már mutatkozik a hajlam a gyürüalaku, összefüggő egészszé egyesülésre, összefüggő gyürüt azonban egyik sem képez. A mi napunk, rendszerével, s igy a mi földünkkel is, együtt e közbelső vidéken foglal helyet és pedig egyikében a csillagszegény téreknek, melly tértől kifelé még több csillagszegény s csillaggazdag tér következik egymásra váltakozva, egész a tejut gyürüjéig. Hogy a tejutnak általunk megkülönböztethető két gyürüjén kivül kifelé van még több gyürüje is, az nem valószinütlen, az azonban, mint fönebb mondtuk, lehetetlen, hogy e gyürük száma végtelen volna.

A mi napunk roppant és tulnyomó nagysága tömegénél és ennek vonzásánál fogva tartja maga körül bolygóit mozgásban; e vonzerő azonban kifelé mindinkább gyengébb lesz, ugy hogy minél távolabb esik valamelly bolygó a naptól, mozgása is annál lassubb. Máskép alakul azonban e viszony az összes csillagvilág rendszerében, mellynek sulypontja a fiastyuk. Itt nem egyetlen test tulnyomó tömege, hanem több testek egyesülése gyakorolja a központon az egészet összetartó vonzerőt, és e vonzerő mindinkább növekszik, minél nagyobb a központot képező csoport kifelé, a körüle álló égitestek száma által; mert ugy kell képzelnünk, hogy az öszes csillagvilág egy egészet alkot; s ez egész a központtól kifelé p. o. 2 millió mérföldre nagyobb, mint 1 millió mérföldre, tehát a 2 millió mérföldnél vonzereje is nagyobb, – melly e szerint kifelé mindig nagyobb és nagyobb lesz, ugy hogy például a tejutra már nem csak a központ vonzereje, hanem azon egész csillagtömegé hat, melly a tejuttól egész a központi fiastyukig áll. És igy kifelé menve minél nagyobb a csillagtömeg, annál nagyobbá lesz vonzereje is.

A világürben a csillagászok számtalan csillaghalmazt, fény- és ködfoltot fedeznek fel, de roppant távolságuk miatt nem lehetvén azokat tisztán kivenni, inkább csak következtetés után, szintén csillagtömegeknek tartják. Hogy e csillaghalmazok mind, a mi, s általunk épen most leirt, csillagrendszerünkhöz tartoznak-e, avagy szintén, a mienkhez hasonló, külön csillagrendszert alkotnak-e? még nem teljesen bizonyos.