Irínyi József.
(1822–1859.)


IRÍNYI JÓZSEF.

Ki hitte volna, midőn alig egy éve id. Irínyi Jánosnak, a jeles és értelmes magyar gazdának arczképét közöltük, hogy ma már nagyreményü fiának, az élete virágjában elhunyt Irínyi Józsefnek fogjuk megülni emlékezetét? Midőn a 36 éves férfiunak febr. 20-án történt, köz meglepést okozó, rögtöni halálát jelentettük, e lapok egyik munkatársa szivből jött, szivhez szoló szavakkal tolmácsolá a fájdalmat, mellyet e veszteség felett mindazok érezének, kik az elhunytat személyesen ismerék, kik irodalmi s publicistikai pályáját figyelemmel kisérék. A mi feladatunk, most, e rövidre szabott, de törekvésekben, tényekben nem szegény életnek – nem érintve a fátyollal boritott viszontagságos éveket – egyes mozzanatait egymás mellé állitani, hogy legyen égész a kép, mellyet meg akarunk őrizni emlékünkben.

Irínyi József nyilvános szereplése két részre osztható: az 1848 előtti s utáni szakra. Amabban átalában az irodalom, emebben leginkább a prot. egyházi ügyek vették igénybe munkásságát; mindkettőben a folytonos önképzés és tanulmányozás fényes jelei félreismerhetlenek.

Született Irínyi Albison, Biharmegyében, 1822. évben. Atyja azon kitünő, értelmes gazdatiszt, kinek, mint emlitők, lapunk m. évi 13. számában szintén közlöttük életirását. Felsőbb iskoláit a nagyváradi akademiában s a debreczeni kollegiumban végezé; az utóbbi helyen hallgatá a jogtudományt s az 1843-i országgyülés alkalmával az akkori szokás szerint szintén Pozsonyba költözött Királyi Tábla előtt tette le az ügyvédi vizsgálatot s esküt, diplomáját azonban, mint az akkori időben igen számosan, nem vette soha igénybe. Irói hajlama már igen korán jelentkezett s tanuló korából valók még első szépirodalmi kisérletei, mellyeknek nehányai napvilágot is láttak. Midőn 1840 táján joggyakorlat végett Pestre jött Biharból, határozottan irodalmi hajlamait kezdé követni. Itt az irodalom több előkelőivel, különösen a nagytekintéyü „Athenaeum” czimü folyóirat szerkesztőivel (Bajza, Toldy, Vörösmarty) megismerkedvén, több czikket irt, mellyek figyelmet ébresztének a bátran és reményt gerjesztőleg feltünt uj név iránt.

1842 tavaszán külföldre utazott. Bejárta Németország egy részét s Francziaországon átkelvén, Londont is meglátogatta; legtöbb időt töltött azonban Párisban. Az eleven, mozgalmas franczia nép leginkább vala öszhangzó akkori pezsgő vérmérsékletével, s igen otthonosnak találta magát közötte. Elsajátitá annak társadalmi szokásait, tanulmányozta politikai tanait, intézményeit. Igy történt, hogy midőn egy év mulva Párisból ismét visszatért, itthonn a franczia mintáu központositási renszernek lett egyik legbuzgóbb apostola. E szellemben van irva utleirása, melly illy czim alatt (censurai akadályok miatt csak 4 év mulva) jelent meg: „Német-, franczia- s angolországi utijegyzetek.” Nyomatott Hálában 1846. A munka csak külföldön láthatott napvilágot s egyebek között arról is nevezetes, hogy előszó gyanánt egy nyilt levél van benne intézve gr. Apponyi György akkori magyar kanczellárhoz, mellyben panaszt emelt a könyvvizsgálat ellen a sajtószabadság érdekében. E férfias és illedelmes modoru felszólalás azok részéről is tetszést vont maga után, kik különben a munkát, politikai elvei miatt, nem szerették.

Legjellemzőbb vala Irínyi „Uti jegyzeteiben” a politikai államszerkezet megváltoztatására czélzó központositási rendszer iránti előszeretete, melly a munkán veres fonalkint vonult át. Ez irányban és szellemben működött ő még később is, midőn 1845-ben a központositási elvnek hódolt „Pesti Hirlapnak” rendes dolgozótársa lett. E tan egyrészben ellentétben állott a hazánkban addig uralkodott politikai nézetekkel, más részben pedig, a kor kivánalmai szerint csupán módositani akará ezeket; s a mint egy felől ellenkezésre talált, szintugy akadtak értelmes bajnokai, buzgó méltánylói is. Az idők mozgalmai hozták magukkal, hogy sok egyébbel az e tárgy feletti vita is megszünt, s elég legyen itt róla emlékezni, mint egyszerüen históriai tényről, melly haszon és tanulság nélkül szintén nem enyészett el. – A „Pesti Hirlapnak,” mellynek külföldi rovatát addig nálunk alig tapasztalt ügyességgel és jártassággal kezelé, 1848 közepeig maradt dolgozótársa Irínyi. Ez idő alatt számos kisebb, mindig feltünt és mohón olvasott, dolgozatot irt a hazai lapokba. Kellemesen, mulattatóleg, világos előadással tudott irni mindig; voltak tárgyak, mellyekhez különös előszerettel és tanulmánynyal nyult; de leginkább szerette az elmés ötleteket, az ellentéteket, a franczia röpirodalom e szikrázó fegyvereit. – Ezt lehet nevezni Irínyi irodalmi működése fiatal szakának.

Az utóbbi szakasz higgadt, komoly férfiut talált benne, kin az élet és tanulmány hatása erős nyomokban kezde nyilatkozni. Forditott s irt ő nehány évvel ezelőtt egy-egy regényt („Tamás bátya kunyhója,” „Kulcs Tamás bátyához.” „Béla”, „Dicső napok,”) de ezek inkább csak hasznos időtöltésnek tekinthetők, mellyek átmenetül szolgáltak komolyabb tanulmányokra; őt az ujabb időben egy eszme foglalkodtatta csaknem kizárólag s ez a protestantismus ügye volt. – E részbeni meggyőződését a „Protestans Egyházi és Iskolai Lap” mult évi folyamában „Dunatiszai” álnév alatt irt czikkei elég világosan tanusitották. „A politikai hányattatások eredménytelensége – irja róla a nevezett lap – azon erős meggyőződésre vezeté, hogy társadalmunk alapos regeneratiója csak valláserkölcsi ujjászületés alapján eszközölhető, ennek pedig első föltéteül tekinté a szabad egyházat. Ezen eszme volt utolsó éveinek vezércsillaga, melly irányt adott minden törekvéseinek. Ennek köszönheti ujabb egyházi irodalmunk Irínyi tllából folyt két legjelesebb müvét, alapos tanulmányozása érett gyümölcseit: „Az 179 0/1 : 26. törvényczikk keletkezésének történetét;” és a „Zsinati előkészületekről” irt röpiratot. Az első mű német forditásban is megjelent, és a külföldi tudós világ kitünő tetszéssel fogadta, sőt több protestans fejedelem külön levelekben is kijelentette neki méltánylását.”

S ime e fiatal férfi, kinek erőteljes alakja százados életet igért, e nagyratörő szellem, évekre kiszámitott munkásság erős kezdeményével – mint Jókai olly találólag mondá e lapokban – egyszerre csak kiesik sorainkból, – mint a csatában lelőtt harczos; még szemeink előtt a tegnapi mosolygó tekintet, még emlékünkben hangzik a félbeszakitott szó; és ott állunk koporsója körül és hallgatjuk, hogy döng rajta a hideg hant ...