Tinódi Sebestyén.

Nem vész el a nép, melly szent hagyományként
Az ősi lantnak intő szózatát
Kegygyel megőrzi, s hű marad magához.
     Toldy.


TINÓDI SEBESTYÉN.

Most telt be három százada, hogy az utolsó magyar dalia troubadour) élni megszünt és lantja zengeni. A jelenkornak hálaérzet-parancsolta kötelessége, meghozni az ősi dalnoknak az emlékezet adóját, s tiszteletül felmutatni őt jeleseink diszcsarnokában. Midőn ezt teszszük, s elmondjuk, mi volt Tinódi ősapáink viharos korában: előzményül ide irányuló némi eszméket kell rövidre vont sorokban fölemlitenünk.

Magyar őseink is, valamint egyéb ázsiai faj, a zene és énekkedvelő népek közé tartoztak. Ünnepélyek, lakomák alkalmával, táborban s az áldozatoknál, valamint a társasélet ezer örömeiben, síp és hegedü, czitera és ének nem hiányzottak soha. A bajnokok hőstetteit énekekben éltették a dalnokok, illyekkel éleszték a hadfiak harczi tüzét, s ütközet kezdésekor az egész hadtest utánok énekelt. Még a családi gyász is énekkel járt; az elhunytak dicséretét gyászdalok foglalták magukban. – Ezen ősmagyar énekvilágban legnagyobb szerepet a történeti énekek játszottak, mellyek a harczias magyarnak nevezetesb, vagy a szivet inkább megkapó élet-eseményeit tárgyalták, s eleinte a nemzeti történetirás helyét pótolták. Ezen dalolási szellem végig leng nemcsak az Árpádvezérek korán, de királyaink országlási idején is, miként ezt, ha értekezést akarnánk irni, időszakonként világosan kimutathatnók. A történeti énekek illy sokáig fentartatása egy saját dalnoki kar nélkül nem gondolható. Hogy illyen az egész középkorban is volt, melly a királyok és főurak udvarainak kiegészitő részét tette, biztos tudósitásokból tanuljuk. Mindezt mellőzve, az egy Hunyadi Mátyást említjük ki, ki mikor királyszékébe ült is, kedvelte a magyar költészetet. Asztalánál, tekintet nélkül idegen tudósokra vagy nejére is, magyar verseket énekeli tete. Mi dalnokait illeti, felőlök az olasz volturnoi püspök, Péter, irja, Budáról 1483. IV. Sixtus pápához, hogy jobbakat soha nem látott. Ide vonatkozólag érdekes, a mindennapi királyi asztaltárs, Galeoti, szavait hallanunk. – „Mátyás asztalánál mindig vitatkoznak, vagy kedves és tisztességes dologról van szó, vagy ének mondatik. Vannak ott zenészek és lantosok, kik a hősök tetteit hazai nyelven eldalolják asztal felett.” – Ugyancsak Galeoti hagyá emlékezetben, hogy a váczi püspök, Bátori, szintén magyar dalokat énekeltete házában, hangszerek kisérete mellett. E hangszeek alatt huros eszközöket kell értenünk, mit a későbbi magyar irók hegedőnek (lant, v. hárfaféle) neveztek; ettől különbözött a ma Európa-szerte használatban levő lengyel hegedü, mint a melly vonóval játszatik. – Mit nem adnánk csak egyetlen dalért, melly ezer vagy csak nehány száz év előtt zenghetett atyáink ajakán! Nem a legmélyebb egyesülés volna-e, ha dalolhatnók, mit ők? Talán érzenénk mindent, mit ők érzettenek! Ebben fekszik régi zenénk nyomozása és tanulmányozásának fontossága, főleg ha még hozzátudjuk, mit Gerando, a müvelt franczia utazó, valóban élőtapasztalásból meritett, midőn igy ir: Nevezetes, hogy Magyarországban a nagy gondolatok, a nép mély érzelmei, nem költészet, hanem nemzeti zenében vannak kinyomva, megszentelve. „Igy hiszszük magunk is, – teszi hozzá a széptan mély buvára, Erdélyi János, – mert elégszer látunk példát, miszerint a magyar ember megelégszik begondolni érzelmeit, szavait a zenébe; de látjuk azt is, hogy zenére figyeltében bizonyos hátramadt gondolataival társalkodik. Ezért olly kifejező a magyar ember arcza azon ünnepélyes pillanatban, mikor szomoru nótájára figyelmez. Mik lehetnek pedig eme gondolatok? nem szólaltak-e meg soha is költészetben? vagy a magyar ember gondolatai nem voltak-e mindig szabadok, eléggé ártatlanok kimondatni?

Annyi való, hogy a zene és költészet közől, ha külső hatalom és mostoha körülmény el akará nyomni az egyiket, az nem a zene volt; s talán innen lehet kimagyarázni, hogy a nemzeti érzelmek a zenében maradtak fel inkább, mint a költészetben.” Ezen széptani alapnézet kellő méltánylásból nyer fontosságot a mélyelmü magyar zenebuvár, Szénfy Gusztáv, eléggé nem magasztalható törekvése, ki Tinódi hangjegyei s átalában a magyar népdalvilág felett folytatott tanulmányai által akarja a magyar zene s általa a nemzeti érzelmek jellegét kifejtve meghatározni. Érdekelve kell tehát lennie a magyar zenekedvelő közönségnek azon felhivás által, mellyben Tinódi Sebestyéntől, zongorakisérettel ellátott tizenkét dalt, s függelékül a rég olly epedve várt „Tinódi-induló”-t igéri a nemzetnek. Midőn igy a XVI. század utolsó magyar daliája, ki dalnok és vitéz volt egyszersmind, ősi lantjával három század mulva ujra megjelenik nemzete dalköreiben, az időszaki sajtó sem mulaszthatja el, hogy egy pár lapot ne szenteljen emlékezetének.

Irodalmunk történetében a XVI. század a történeti költészet virágzásának kora. Irodalmunk kincstárnokának, a fáradhatlan Toldynak, ezen korra visszaszolgáló gyüjteménye, sok névtelenek irásain kívűl, száznyolcz nevezett költőt foglal magában, kik közöl az irodalomtörténet irói előtt sok még csak neve után sem ismertetik. Ezeknek egyik kitünő személyisége Tinódi, kinek sokat jelentő arczképével, s kisded köretbe foglalt életrajzával találkozik itt a t. olvalsó.

Tinódi Sebestyén, vagy – mint helyenként maga nevezi magát, – Lantos Sebestyén deák, Sebök deák, a XVI. századnak sok tekintetben legnevezetesb dalnoka, nemes de elszegényedett szüléktől származott, kik nevüket családi birtokuktól, Fejérvármegye Tinód nevü népes pusztájától vették, hol e család végső ivadéka, Tinódi István, szegénységben tengve, 1854. februárban halt meg. Egykoru emlékek valamint ifjusága, ugy kiképeztetéséről mélyen hallgatnak. Azonban, hogy legalább gymnasiumi oktatást nyert, mind Török Bálint mellett viselt deáksága, mind munkái tanusitják. Korának harczias szelleme a csatatérrel utalta. Először Szigetvárban látjuk Török Bálint udvarában; ennek később, mint Buda parancsnokának, Szolimán fogságába jutása s Törökné halála után, vándorbottal s lantjával bejárva a hazát, önkészitett énekeit szintén önkészitett dallamok (hangjegyek) szerint, lantkiséret mellett, az urak udvaraiban énekelte. Igy látjuk őt Daruvárott, Verbőczi Imre tolnai főispánnál, majd Nagyszombatban, sőt Erdélyben is, névszerint Bonyhán (Küküllőmegyében) Bethlen Farkasnál; utóbb Kassán települt meg, hol szigoru körülmények, s majdnem folytonos betegeskedés közt öt évet töltvén, szorgalmasan folytatta az irogatást. Megszaprodott munkáival, minthogy azon időben Magyarországban nyomda nem volt, azok kiadása végett, de kétségkivül az erdélyi legujabb eseméyneknek helyszinén megirhatása végett is, 1553-ban Kolozsvárra költözött, hol egyéb kisebb munkáin kívűl, „Erdélyi historiá”-ját versben mint a többit, megirván, ezt némelly más dolgozataival együtt „Chronica, Tinódi Sebestyén szerzése. Kolozsvárott. 1554.” czimmel két könyvben közrebocsátotta a Hoffgrefnél, 4-rét; s Ferdinánd királynak ajánlotta, kiről mondja „Sok malaszttal szeret engem, hogy különb-különb fejedelmeknek, császároknak, királyoknak, herczegeknek hadokat, viadalmokat, rhytmus szerint, magyar nyelven énekben szép nótákkal énekelni tudom.” Milly magas figyelemmel volt Ferdinánd Tinódi történeti énekei iránt, onnan tünik ki, hogy az Egervár viadaláról való éneket, udvari történetirója, Zsámboki által deákra fordittatta volt. Ez évben megszünnek Tinódi munkásságának bizonyos jelei. Annyi áll, hogy ő munkái kiadása után, Erdélyt elhagyta, s Nádasdi Tamás szolgálatába állván, életének utolsó éveit ennél töltötte, hol sanyaru de feddhetetlen életét nem sokára be is fejezte. Halála idejét nem tudjuk, de azt igen, hogy özvegye 1559. májusában egy Pozsgai György nevü nemesnél volt ismét férjnél, ki Kassán kereskedést üzött. Gyermekei közől az egy Sándornak maradt fenn emlékezete, ki Békesi Gáspár szolgálatában állván, ez által 1575-ben Antalfi Imrével Konstantinápolyba küldetett követül, hogy Amuratot Bátori István ellen ura részére megnyerje. De a szultán kiadván a követeket Bátorinak, fejök vétetett, s ezzel a Tinódi név rövid kelet után ismét kitöröltetett évkönyveinkből.

Munkáit az ihletett lantosnak itt nem részletezzük. Becses szakmunkák érdekesen tárgyalják azokat. (Olv. Toldy: A magyar költészet története. I. köt. Pest. 1854. 8-r. 160–171. ll. – A magyar nyelv és irod. kézikönyve a mohácsi vésztől a legujabb időig. I. köt. Pest. 1855. 8-r. 66. l.) Mindazok három osztályba soroztatnak. I. Történeti költemények, tizennyolcz darab. – II. Bibliai költemények, két darab. – III. Tan- és feddő-énekek, három darab. – Elveszett munkái közt volt egy török császárkrónika, s mint néhai t. Jankowich vélekedett, az 1556-iki Sziget ostroma.

Tinódi nem csak a legtermékenyebb volt XVI. századbeli dalnokaink között, hanem mint rimes krónikák irója a legfontosabb is, és korának eseményeire egyik legtekintélyesebb kutfő, mellyből egykoru s ujabb történetirók bizton meritettek. Nincs is történetirónk, ki nagyobb pontossággal, igazságszeretettel és részrehajlatlansággal közlené fáradságos gonddal és utánjárással szemtanuktól szerzett és értelmesen összefüggesztett adatait. Azért nála nem annyira valódi költészetet, mint történeti-elbeszéléseket kell keresnünk, mellyek a historiai hűség mérfokát mindenütt megütik, miként ezt Tinódi maga is nyiltan kijelenti: „Igazmondó, jámbor vitézekről értekeztem; sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem irtam.” Másik érdekébresztő oldalát teszik Tinódinak az önkészitett hangjegyekbe foglalt zenehangok, a bú ezen olvadékony, epedő s mélyen megható dallamai, mellyekkel a történetek száraz elbeszéléseit élő szóval adta elé, ezeknek köszönhette Tinódi országos hirét, s ezek, mint Farkas Andráséi mellett (1538.) legrégibb magyar nyomtatott kóták által érdemli, hogy őt, mint az utolsó magyar dalnokot, becses és jó emlékezetben tartsuk. – De jelleme iránt is tartozunk tisztelettel: mert becsületes hazafi volt, ki a legvadabb pártosság korában minden pártokon felül tudott állani; ki szegénysége által sem alacsonyulva le nem hizelkedett senkinek, sőt a főurak féktelenségét, önző eltompultságát, viszálkodó felekezetességét tartózkodás nélkül korholta, a haza veszélyeztetett jövőjét szemük elé állitotta, s a sanyargatott nép ügyét, a hol lehetett, ótalma alá vette.

Illy nemes lélek megérdemli, hogy míg él magyar, áll Buda emlékezete el ne enyészszék.

Vass József.