Az uj haza.

Munkács felett az ormon Álmos hadnépe áll.
Ragyogva ing kezében öldöklő kopjaszál,
Kelet fuvalma lebben füvön, falombokon,
Miként ha igy susogna: Isten hozott rokon!

Oh milly nagyon örülnek az őszhaju apák,
Hogy a régen óhajtott hont megtalálhaták,
Meghalniok gyönyör lesz, ha siri hantokul,
Föléjök a magyar föld göröngye domborul. –

Nagyapja mellett a kis gyermek repesve jár,
Mint télutó haván az első tavasz-sugár;
Szép tarka vadvirágot szed és elandalog,
Míg két szemén az ősznek futó könycsepp ragyog.

A gyermek föltekint rá mosolyogva édesen,
És kérdi, hogy miért sir ollyan keservesen:
Nem sirok én – az ősz mond – bohó kis gyermekem,
Mi harmat a virágnak, az most a köny nekem!

Nézz arra messze, látod? azon a nagy helyen
Minden virág között a legszebb virág terem:
Ott a hazád ezentul, ott légy fiam vitéz,
S igaz magyar, hazádért élet-halálra kész; …

Az ormi légkörön most nyög és harsogva kel,
Kürtjét, a hgyományost, zönditi meg Lehel;
A hang szilaj rivalma üvöltve bugja át
Bölcsői dal gyanánt a legkedvesebb hazát.

Míg nyögve harsog a kürt föllegverő szava,
Mint szélben a ködoszlop, meging az őszapa,
Ajkán törött szavának rezgése légbe hal,
Mint tar mező ölén a végső pacsirta-dal. –

A gyermek nézi-nézi folyvást a nagy helyet,
Hol még, – ha Isten adja – magyar vitéz lehet;
S a mily szépen virulók a táj virágai,
Ollyan dicsők lelkének ártatlan álmai.

Mint égi csillag, a melly ragyogva mennybe néz,
Ugy áll Karpát oromján az ifju szép vitéz;
Az uj hazának földén első mi lenne más:
Mint egy kimondhatatlan édes szivdobbanás.

Olly bájos-ékes a táj, mező, kerekhalom,
Hol zöld vetést legyintget enyelgő fuvalom;
Majd elmosódó tájkép int csábosan alább,
Mit játszva fel- s leringat a lenge délibáb.

Az ifju látja képét a szép országnak, és
Az égmagaslat emelt lelkének olly kevés;
Tévedt szemsugarával, melly messze elhatol:
A felmerült Tiszának csilláma összefoly.

A lányka is talált hont, a szive is dobog,
Szemének égi lángja ragyogva ling-lobog;
Susogva zeng fohásza szűz ajka biborán:
”Hogy a magyart az Isten vezesse a csatán!”

A lányka hő fohásza meg is halgattatott,
Reá az Isten egy pár könycseppet hullatott:
S kelet felől szivárvány-köriv karolta át
Mosolygó kék egével a legdicsőbb hazát. –

Kovács Gyula.