(Folytatás.)
Abrudbányai lelkes barátaink másnap Vidráig elkisértek bennünket. Topánfalváig szekéren mentünk, ott meg kelle állapodnunk, hogy az utánunk jövő vezetékeket bevárjuk.
Ez tehát az oláh vidék hirhedett középpontja, a hol oláh intelligentia és birtokosság lakik. A mig szekereinknél ácsorogtunk, lejön hozzánk egy oláh nemes ur s szives unszolással kényszerit bennünket házába betérni. Tágas salonjába lépve, a legelső, a mi meglep bennünket – a harmincznégy magyar iró arczképe. Az oláh ur ott igen szivesen megvendégelt bennünket s mi valóban nem bántuk meg, hogy Topánfalván időztünk.
Innen ezután haladéktalanul siettünk a regényes vidrai vizeséshez.
Vidráról tudnunk kell annyit, hogy ez ollyan falu, a mibe délután két órakor megérkezve, négyig mindig befelé mentünk, másnap reggel hetedfélkor kiindultunk belőle, tizenegyig mindig kifelé mentűnk, s csak akkor értük el a végét. Egyegy házcsoport, mérföldnyi távolságban van a másiktól, s azt rendesen egy atyafiaság lakja; hét külön temploma van a falunak, mert ha egybe kellene minden lakosnak járni, a szélsők szombaton indulhatnának el a vasárnapi predikáczióra s hétfőn érnének róla haza.
Itt egy patak mellett láttuk üldögelni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehuzva, zilált haja, barnult arczát segitett még szomorubbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel a sógorához a vizesés mellé. Nem fogadta el a kérdést. Nem akar ő most senkivel beszélni; ő vele sem törődik senki. A mióta ő szegény emberré lett és kopottan jár, azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik többen emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélyből szabaditá meg, a mikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szivekbe látó Isten itél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomoru évek sirját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.
Nem fogok politizálni, de a mit láttam, a miről meggyőződtem, azt elmondanom emberbaráti kötelesség.
Az oláh nép közszellemében nem ellensége semmiféle szomszédjának, legkevésbé a magyarnak; az oláh köznép engedelmes, munkás, kevéssel megelégedő, könnyen barátkozó; a mi rosz, a mi félelmes benne: az a közmiveltség elhanyagolása. Statistikai adatokkal fogok bizonyitani. Zarándmegyének ez előtt tiz évvel megjelent statistikájában, a mit maga Zarándmegye egykori főispánja dolgozott ki, illyen hivatalos adatok olvashatók: „nehány elemi tanodán kivül nagyobb tanoda e megyében nincs, azok közől is csak hat áll több év óta, Nagyhalmágyon egy magyar és egy oláh, Kőrös-Bányán egy katholikus és egy reformatus, mind kettő magyar, Brádon szinte egy magyar, végre Bojczán egy kamarai tanoda, mellyben ez ottani bányászok és más lakosok kedveért németül tanitanak. Tehát még a hat iskola közől is csak egy az oláh; és a mellett van ennek a megyének ötvenegy ezer román ajku lakosa! Ennyi népre jut az összeirás szerint 17 (!) iskolamester, (ennek csak fele oláh), hanem van azután száz öt korcsmáros. Tanult 1846-ban a téli félévben hat tanoda padjain összesen 305 fiu és leány, s találtatott az összeiráskor irni, olvasni tudó ember 1540 magyar és németajku lakosság közt 559; és 51,323 oláhajku között 503 (!). A ki ebből sem érti, hogy mi a baj? annak nem tudom, hol kezdjem a magyarázást?
Százezer abécze és katechismus kell ennek a népnek, meg egy pár száz becsületes iskolamester, nem pedig politikai vezérczikkek és pártszónokok, és akkor lesz belőle derék, becsületes életrevaló nép, melly minden szomszédjával barátságos egyetértésben fog megférni.
A vidrai határban találtuk azt a nevezetes csigadombot, melly egészen özönvizkori csigák kővévált torlatából támadt. A halom körülbelül akkora, mint a Sashegy Budán. Szerteszélylyel a leggyönyörübb példányait találtuk a különváltan heverő ősvilági csigáknak, egy-két fontos példányokban. Az oláhok egész sziklahasábokat vágnak ki a hegyből, házaik oszlopzatául, és határköveknek, s mikor az illyen tömör sziklákat simára faragják, az egymást érő mindenféle alaku és tekervényü csigák: a réteges stromaporák, a kacskaringós buccinum arculatumok, pleurotomariák, exogirák stb. ugy tünnek rajtuk elő, mint valami gyönyörüen kirakott mozaik.
Tovább haladva találjuk Vidra második természeti nevezetességét: a ritka szép vizesést. Az Aranyosba ömlő hegyi patak, a mint a hegyekről alá jön, egy szép árnyékos völgy felett egyszerre tizenöt ölnyi magasból omlik alá; mire leér, már nem viz, hanem porrátört pára, mellyben a nap örök szivárványt képez (tudniillik a mig rásüt). Fenn a magasan és alant sötétzöld fenyők közől nyilik ki a vizomlás képe, mellynél szebb látványt tájfestő nem kivánhat magának. Sajnálom, hogy a rajzok, miket ez érdekes helyekről felvettem, még nem készülhettek el s azokat csak esztendőre fogom a Vasárnapi Ujságban közölhetni.
E patak vizének (tudom biz én a nevét, de ollyan aesthetikátlan, hogy jobbnak találom elhallgatni) az a sajátsága is van, hogy minden belehullott tárgyat rövid idő alatt kővé változtat; látam friss fagalyakat, miket a szél nem rég hajithatott bele, az ágak és levelek, a meddig a vizbe értek, már szép fehér mészkövé voltak válva, a többi megmaradt növényi alkatrésznek. Persze, hogy nem ittunk ebből a vizből, nehogy a jó tepertős pogácsát is kővé találja bennünk változtatni.
E vizesés fölött van egy szük odú, mellyből távolról is hallható zugás tör elő, ha pedig jó mélyen belemegy az ember, ollyan örlést, harsogást hall benne, mintha az ó-budai hajógyár minden gépe idejött volna vendégszerepelni. Ezt a barlangot legelébb tisztelt barátunk Török Gábor fedezte fel: az ittlakók maguk sem tudnak felőle semmit.
A vizomlás szikláját darázskőnek hiják; a számtalan apró lyuk rajta eléggé indokolja a hasonlatot.
E regényes vizomlás tövében áll Janku nagybátyjának háza; nemes Pópe János családi telepe; a hol éjszakára elmaradtunk.
Mielőtt rajzban közölhetném ez érdekes telepet, leirom annak külsejét-belsejét, melly nagyon különbözik a másutt látott ronda oláh lakoktól.
Az itteni épületek mind emeletre vannak készitve: a földszin képezi a pinczét, s ez rendesen kőbül van épitve; az emelet fábul van s az szolgál lakásul; ha pincze nincs alatta, akkor csak kőoszlopokon áll, ugy hogy keresztül lehet látni a ház alatt. – A házak oldalai kivül-belül olly simára vannak gyalulva, eresztékeik olly finomul egymásba róva, mintha a legszebb asztalosmunka volna az egész; semmi sártapasztás, semmi mohhaltömés nem segit az épületet szélmentessé tenni: ollyan az, mint egy csinos katulya, magas zsindelyes födelével, sok oszlopu tornáczaival, rácsos lépcsőzetével s szép tarkára körülfestett ablakaival.
Illyenszerü ház áll ott öt-hat egy csoportban. A három kitünőbb a családfők lakása, mert az öreg Onucz (János) valahány gyermekét kiházasitja, mindeniknek házat épit a magáé mellé, s ott élnek együtt, és mégis különválva; az apróbb házak a cselédség és háziállatok tanyái, raktárak stb.
Belseje is sajátságos ez oláh birtokos nemes lakának. Legkitünőbb sajátsága a feltünő tisztaság. Kemény fapadozata tündöklő simára csiszolva, akár egy nagyvárosi uri lakban, oldalain czifrára faragott rácsozatu polcz fut körül, divatos és ódon tányérokkal, tálakkal, néhol egy sor czin-edénynyel megrakva; a hány tányér, annyi fényes czin-kanál mellette; közönkint egy-egy czifra, széles, piros eszközökkel kivarrt oláh törülköző, a háziasszony saját fonása, szövése, a mik ollyanná tüntetik fel a lak belsejét, mint egy zászlókkal fölékesitett sátor. A szögletben áll egy fehér fából mesterségesen faragott hosszu szekrény, olly alaku, mint az álló faliórák, az a család archivuma.
A szoba mellett van a konyha; annak a kandallója a tűzhely, mig mázos cserép oldala a szobát tartja melegen. Hogy ez a melegség itt mennyire elkel? azt meg lehet itélni abból, hogy erre a házra oktober elejétől kezdve karácsonig a nap soha sem süt; minthogy az előtte fekvő hegyek ormain felül nem emelkedik.
(Folytatása következik.)