More patrio.
Regényes kóborlások JÓKAI MÓRTÓL.

(Folytatás.)

Abrudbányai lelkes barátaink másnap Vidráig elkisértek bennünket. Topánfalváig szekéren mentünk, ott meg kelle állapodnunk, hogy az utánunk jövő vezetékeket bevárjuk.

Ez tehát az oláh vidék hirhedett középpontja, a hol oláh intelligentia és birtokosság lakik. A mig szekereinknél ácsorogtunk, lejön hozzánk egy oláh nemes ur s szives unszolással kényszerit bennünket házába betérni. Tágas salonjába lépve, a legelső, a mi meglep bennünket – a harmincznégy magyar iró arczképe. Az oláh ur ott igen szivesen megvendégelt bennünket s mi valóban nem bántuk meg, hogy Topánfalván időztünk.

Innen ezután haladéktalanul siettünk a regényes vidrai vizeséshez.

Vidráról tudnunk kell annyit, hogy ez ollyan falu, a mibe délután két órakor megérkezve, négyig mindig befelé mentünk, másnap reggel hetedfélkor kiindultunk belőle, tizenegyig mindig kifelé mentűnk, s csak akkor értük el a végét. Egyegy házcsoport, mérföldnyi távolságban van a másiktól, s azt rendesen egy atyafiaság lakja; hét külön temploma van a falunak, mert ha egybe kellene minden lakosnak járni, a szélsők szombaton indulhatnának el a vasárnapi predikáczióra s hétfőn érnének róla haza.

Itt egy patak mellett láttuk üldögelni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehuzva, zilált haja, barnult arczát segitett még szomorubbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel a sógorához a vizesés mellé. Nem fogadta el a kérdést. Nem akar ő most senkivel beszélni; ő vele sem törődik senki. A mióta ő szegény emberré lett és kopottan jár, azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik többen emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélyből szabaditá meg, a mikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szivekbe látó Isten itél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomoru évek sirját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.

Nem fogok politizálni, de a mit láttam, a miről meggyőződtem, azt elmondanom emberbaráti kötelesség.

Az oláh nép közszellemében nem ellensége semmiféle szomszédjának, legkevésbé a magyarnak; az oláh köznép engedelmes, munkás, kevéssel megelégedő, könnyen barátkozó; a mi rosz, a mi félelmes benne: az a közmiveltség elhanyagolása. Statistikai adatokkal fogok bizonyitani. Zarándmegyének ez előtt tiz évvel megjelent statistikájában, a mit maga Zarándmegye egykori főispánja dolgozott ki, illyen hivatalos adatok olvashatók: „nehány elemi tanodán kivül nagyobb tanoda e megyében nincs, azok közől is csak hat áll több év óta, Nagyhalmágyon egy magyar és egy oláh, Kőrös-Bányán egy katholikus és egy reformatus, mind kettő magyar, Brádon szinte egy magyar, végre Bojczán egy kamarai tanoda, mellyben ez ottani bányászok és más lakosok kedveért németül tanitanak. Tehát még a hat iskola közől is csak egy az oláh; és a mellett van ennek a megyének ötvenegy ezer román ajku lakosa! Ennyi népre jut az összeirás szerint 17 (!) iskolamester, (ennek csak fele oláh), hanem van azután száz öt korcsmáros. Tanult 1846-ban a téli félévben hat tanoda padjain összesen 305 fiu és leány, s találtatott az összeiráskor irni, olvasni tudó ember 1540 magyar és németajku lakosság közt 559; és 51,323 oláhajku között 503 (!). A ki ebből sem érti, hogy mi a baj? annak nem tudom, hol kezdjem a magyarázást?

Százezer abécze és katechismus kell ennek a népnek, meg egy pár száz becsületes iskolamester, nem pedig politikai vezérczikkek és pártszónokok, és akkor lesz belőle derék, becsületes életrevaló nép, melly minden szomszédjával barátságos egyetértésben fog megférni.

A vidrai határban találtuk azt a nevezetes csigadombot, melly egészen özönvizkori csigák kővévált torlatából támadt. A halom körülbelül akkora, mint a Sashegy Budán. Szerteszélylyel a leggyönyörübb példányait találtuk a különváltan heverő ősvilági csigáknak, egy-két fontos példányokban. Az oláhok egész sziklahasábokat vágnak ki a hegyből, házaik oszlopzatául, és határköveknek, s mikor az illyen tömör sziklákat simára faragják, az egymást érő mindenféle alaku és tekervényü csigák: a réteges stromaporák, a kacskaringós buccinum arculatumok, pleurotomariák, exogirák stb. ugy tünnek rajtuk elő, mint valami gyönyörüen kirakott mozaik.

Tovább haladva találjuk Vidra második természeti nevezetességét: a ritka szép vizesést. Az Aranyosba ömlő hegyi patak, a mint a hegyekről alá jön, egy szép árnyékos völgy felett egyszerre tizenöt ölnyi magasból omlik alá; mire leér, már nem viz, hanem porrátört pára, mellyben a nap örök szivárványt képez (tudniillik a mig rásüt). Fenn a magasan és alant sötétzöld fenyők közől nyilik ki a vizomlás képe, mellynél szebb látványt tájfestő nem kivánhat magának. Sajnálom, hogy a rajzok, miket ez érdekes helyekről felvettem, még nem készülhettek el s azokat csak esztendőre fogom a Vasárnapi Ujságban közölhetni.

E patak vizének (tudom biz én a nevét, de ollyan aesthetikátlan, hogy jobbnak találom elhallgatni) az a sajátsága is van, hogy minden belehullott tárgyat rövid idő alatt kővé változtat; látam friss fagalyakat, miket a szél nem rég hajithatott bele, az ágak és levelek, a meddig a vizbe értek, már szép fehér mészkövé voltak válva, a többi megmaradt növényi alkatrésznek. Persze, hogy nem ittunk ebből a vizből, nehogy a jó tepertős pogácsát is kővé találja bennünk változtatni.

E vizesés fölött van egy szük odú, mellyből távolról is hallható zugás tör elő, ha pedig jó mélyen belemegy az ember, ollyan örlést, harsogást hall benne, mintha az ó-budai hajógyár minden gépe idejött volna vendégszerepelni. Ezt a barlangot legelébb tisztelt barátunk Török Gábor fedezte fel: az ittlakók maguk sem tudnak felőle semmit.

A vizomlás szikláját darázskőnek hiják; a számtalan apró lyuk rajta eléggé indokolja a hasonlatot.

E regényes vizomlás tövében áll Janku nagybátyjának háza; nemes Pópe János családi telepe; a hol éjszakára elmaradtunk.

Mielőtt rajzban közölhetném ez érdekes telepet, leirom annak külsejét-belsejét, melly nagyon különbözik a másutt látott ronda oláh lakoktól.

Az itteni épületek mind emeletre vannak készitve: a földszin képezi a pinczét, s ez rendesen kőbül van épitve; az emelet fábul van s az szolgál lakásul; ha pincze nincs alatta, akkor csak kőoszlopokon áll, ugy hogy keresztül lehet látni a ház alatt. – A házak oldalai kivül-belül olly simára vannak gyalulva, eresztékeik olly finomul egymásba róva, mintha a legszebb asztalosmunka volna az egész; semmi sártapasztás, semmi mohhaltömés nem segit az épületet szélmentessé tenni: ollyan az, mint egy csinos katulya, magas zsindelyes födelével, sok oszlopu tornáczaival, rácsos lépcsőzetével s szép tarkára körülfestett ablakaival.

Illyenszerü ház áll ott öt-hat egy csoportban. A három kitünőbb a családfők lakása, mert az öreg Onucz (János) valahány gyermekét kiházasitja, mindeniknek házat épit a magáé mellé, s ott élnek együtt, és mégis különválva; az apróbb házak a cselédség és háziállatok tanyái, raktárak stb.

Belseje is sajátságos ez oláh birtokos nemes lakának. Legkitünőbb sajátsága a feltünő tisztaság. Kemény fapadozata tündöklő simára csiszolva, akár egy nagyvárosi uri lakban, oldalain czifrára faragott rácsozatu polcz fut körül, divatos és ódon tányérokkal, tálakkal, néhol egy sor czin-edénynyel megrakva; a hány tányér, annyi fényes czin-kanál mellette; közönkint egy-egy czifra, széles, piros eszközökkel kivarrt oláh törülköző, a háziasszony saját fonása, szövése, a mik ollyanná tüntetik fel a lak belsejét, mint egy zászlókkal fölékesitett sátor. A szögletben áll egy fehér fából mesterségesen faragott hosszu szekrény, olly alaku, mint az álló faliórák, az a család archivuma.

A szoba mellett van a konyha; annak a kandallója a tűzhely, mig mázos cserép oldala a szobát tartja melegen. Hogy ez a melegség itt mennyire elkel? azt meg lehet itélni abból, hogy erre a házra oktober elejétől kezdve karácsonig a nap soha sem süt; minthogy az előtte fekvő hegyek ormain felül nem emelkedik.

(Folytatása következik.)