Kakas Márton pro domo nostra. II.

Ha nemzeti drámai müvészetünk annyi kivánni való mellett is ébren tudja tartani a közönség érdekeltségét, hová emelkedhetnék még, ha azon kivánni valók mind beteljesülnének!

Hanem itt nem azon kell kezdeni a dolgot, hogy a szinészeket szidjuk, üssük, majd jobbak lesznek; hát min? azon, hogy módot kell nekik nyujtani tehetségeik kifejtésére. Ezt a módot, ezt a lehetséget tagadja meg tőlük a mostani rendszer, s ezért kell nálunk minden tehetségnek elhanyatlani, vagy legalább is az előrehaladás reményéről lemondani.

A kritika azt mondja nekik: legyetek Ristorik, Rachelek, Aldridgeok, Talmák! de én bebizonyitom számtanilag, hogy ez physice lehetetlen.

Nálunk a szinésznek egész ideje csupa ujdonságok betanulásával telik el. Tizenkét tagnak van joga esztendőnkint két jutalom-játékra ollyan ujdonságot hozni szinpadra, a millyen nekik teszik. Jó, vagy nem jó a darab? az nem kérdés, a szinésznek a jutalomjáték fizetés fejében van adva, azt tehát ki kell neki adni: azonfelül legalább tizenhat eredeti darabbal örvendezteti meg őket a drámabiráló-választmány kegyesége; tehát esztendőn át körülbelől negyven ujdonságot kell nekik betanulni. Legközelebb tizennégy nap alatt négy nagy szinmüvet tanultak be, miket elő kellett adni. Lehet-e igy csak azt is kivánni tőlük, hogy jó iskolás diákok legyenek, a kik leczkéjüket megtanulták, nem hogy még Talmákat és Racheleket érjenek utól? – Hát ama classicus hirü szindarabok, hogy szoktak szinpadunkra kerülni? például igy: – ki van tűzve péntekre valami uj franczia polgári dráma, persze jutalomjáték; a szinész és szinésznő szerdán neki ül szerepének, gondolva, hogy három napja van a tanulmányozásra, ez nem sok, de mégis valami, az embernek kevés ugyan arra, hogy szerepének minden árnyalatát kiismerje, magát abba beleélje, annak minden eszméjét vérévé változtassa, belőle egész alakot teremthessen, elébb képzeletében azután próbai gyakorlaton; de mégis – álljunk meg! semmi mégis; hanem szerdán este eszébe jut egy énekesnőnek, hogy ő a másik primadonna mellett mellékszerepet nem játszik, betegnek jelenti magát, a rendőrség zavarba jön, este van, mit adjanak holnap az elmaradó opera helyett? vegyünk elő valami nagy drámát, Leart, Othellot, Bánk bánt, Stuart Máriát, az pótolja a hézagot. Már most képzelhetni annak a müvésznek a mulatságát, a kinek szerdán este megizenik, hogy vágja az ágy alá a pénteki uj darabot, vegye elő szaporán ezt meg amazt a classicus szerepet, s legyen holnap Lear, Othello, Cleopatra, mikor épen Bábel lovaggal, vagy az amiensi majorosnéval van tele a feje! Jó szerencse, ha baj nélkül elmegy a darab. Én valóban igen sokszor legjobban bámulom előadások alatt szinészeink csodálatos lélekjelenlétét, s valami specialis gondviselést képzelek szinházunk fölött, melly őrködik, hogy a magyar drámának e megalázott hézagpótló helyzetében, minden botrány nélkül lefolynak az előadások; s illyenkor annyira örülök annak, a mi meg nem történt, hogy eszembe sem jut, hogy ugyanezen előadások annyi fényes tehetség mellett, minő nálunk van, talán még diadalmas sikert is nyerhettek volna. Hát még, a midőn a szinész az első olvasópróbán átlátja, hogy most ollyan darabot tanul be, a mi egyetlenegy előadásnál többet nem fog megérni; de hiába, elő kell adni, mert jutalomjátékul van választva, vagy pedig ollyan irónak a müve, a kinek nagy szája van; illyenkor aztán a szinész a helyett, hogy müvészi emelkedettséghez jutna, keservesen robotoló napszámossá válik, a kinek örül a lelke, mikor vége az ángáriának, s haza futhat az „ur dolgáról.”

Hátra volna, hogy akkor készüljön nagyobbszerü tanulmányokra, mikor szabadság ideje van. Igen, bizony, de a szabadságidő neki megint fizetés fejében van adva, azt neki realizálni kell, az arra való, hogy bejárja Tolnát Baranyát, s pótolhassa Tolnával Baranyával azt, a mit itthon nem kap, s ebből megint az a baj származik, hogy a társaság nincsen együtt soha.

Ime itt van a durva anyag behatása a szellemre.

Minthogy a drámai szinészt készpénz helyett jutalomjátékok és vidéki vendégszereplések utalványaival fizetjük, demoralizáljuk az egész intézetet; megkötjük saját kezeinket, tizenkétféle akaratnak engedünk befolyást a mürendezésre, és sohasem birjuk teljes mértékben azt, a mi sajátunk.

Oh, a gróf Ráday előtti igazgatók nagyon könnyen segitettek ezen a bajon: elvették a szinészektől egyszerüen a jutalomjátékokat, s nem adtak nekik értük semmi kárpótlást: mondtak nekik ilyen vigasztaló szavakat: „ha az ur kanczellista volna, még kevesebb fizetése volna; – az asszonynak van férje, annak uy is kell az asszonyt tartani, hát megélhet könnyen; – kinek nem tetszik a szegődés, elmehet, lesz más;” – a legokosabbakat azzal ijesztgették, hogy ha meg nem elégesznek, az egész dráma el fog innen üzetni Debreczenbe. Ez volt azon időszak, mellyben legjobb régi kedvencz szinészeink kidültek. Jól választottam a szót; legnagyobb részét azoknak, kik a szinpadról nagyon ifjan kerültek a sirba, vagy a mankóra, a terhesült munka és életszükség söpörte el szemeink elől; legtöbb most is küzd adósságaival, a mikbe akkor verte magát; egy párt képessé tett az ittmaradásra az, hogy családja keresményével pótolta hiányait.

Gróf Ráday legalább olyan emberséges ember volt, hogy visszaadta nekik a kisajátitott birtokot, s most merjük azt hinni, hogy épen ő lesz annak legkevésbé ellene, hogy e terhes urbériség a szinháznál meg legyen váltva; a hogy meg volt váltva épen az ő kellemes emlékezetü igazgatósága alatt 1847-ben; a mikor nem volt küzdelme az igazgatónak ennyi jutalomjátékkal és vendégeskedéssel, és a mikor minden tekintetben legfényesebb korszakát élte a pesti nemzeti szinház. Ez a korszak gróf Ráday befolyása alatt tölt be; annak kulcsai most is az ő kezében vannak, mi nem kivánunk lehetetlenséget, a midőn azt kérjük, hogy használja azokat, s állitsa a szinházi viszonyokat arra a lábra, a mellyen korábbi igazgatása alatt voltak; nekünk nem igazgató-csere, hanem rendszer-változás kell.

Két szóval kifejezzük a mostani rosz és a sürgetett jobb rendszer neveit:

Az első rendszer neve: „költséges gazdálkodás.” Ez a rosz.

A másodiké: „gazdálkodva költés.” Ez a jó.

Az elv ollyan világos, hogy magyarázni sem kell.