More patrio.
Regényes kóborlások JÓKAI MÓRTÓL.

(Folytatás.)

Megnézted-e jól, szives olvasó, az elébbeni képet? Ez Abrudbányának a piacza. Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformatusoké; a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitarius atyafiaké. A város többi része is illyen: minden három épület közől kettő még rom.

Leverő, szomoru, elcsüggesztő látvány az utazónak Abrudbánya képe, egy nagy nyitva maradt sir az, mellyet még nem volt idó behantolni; – hanem! – hanem azután a népe! annak lehet keresni párját. Itt a romba dült falak közt most is lelkes nép lakik, ki hitéhez, nemzetéhez, becsületéhez hű maradt, kiről példát vehetne magának sok nagy gazdag magyar város, mellynek boldog népe a maga jólétében szája széléig uszván, ott is hajol, a hol nem görbitik, s nem tudja, hogy mit tesz a közügyekért áldozni? Az abrudbányaiak ezt megtanulták nagyon.

Alig szálltunk le lovainkról, rögtön baráti kéz nyult felénk minden oldalról: attól a percztől fogva a közönség gondviselése alatt álltunk.

Nem laknak itten nagyurak, de ollyan emberek, kikben gazdag a sziv. A papok, a bánya-birtokosok, kamarai hivatalnokok, bányatisztek, ezek képezik a város értelmiségét, kikhez ragaszkodva simul a kézmüves osztály, s kik osztálykülönbség nélkül társalognak egymással. A nagy tűz nagyon összeolvasztotta őket, most már el nem válhatunk többé.

Ugy rendelkezének velünk szives házi gazdáink, hogy hétfőn Abrudon maradunk délig, hol a hetivásáron sok hirhedett celebritást fogunk látni, délben megtekintjük Verespatakot, a római régiségeket és a Csetátyét, kedden felmegyünk a Detonátára; ma estére pedig? ma estére elmegyünk a szinházba.

Micsoda? Abrudbányán szinház? Szinház bizony. Oh ezekben a leégett erdélyi városokban mindenütt találni szinészt és minden háznál hirlapot. Bács társasága volt ott, egy tágas terem volt a szinház, zártszékek, páholyok benne: „Peleskei notáriust” adták, tele volt a terem nézőkkel, és én nekem soha, de soha életemben, ollyan jól nem esett szindarabot látnom, mint ezt a „Peleskei notáriust” Abrudbányán, ebben a tengertől elszakasztott kis szigetben. (Sok oláh ur és asszony is volt a közönség közt.)

Szinház után egyikénél uj barátainknak töltöttük az estét.

Egy pár adomát feljegyeztem amaz elmult nehéz napok emlékeiből; a mik nem fájnak ollyan nagyon az emlegetés által. Egyik barátunk beszélé, hogy mikor már Abrudbánya égett, ő tizennyolczad magával volt elrejtőzve egy hű oláhnak a padlásán a gabona közé. Egyszer egy fiatal nő is odavetődik közéjük, csecsemő gyermekével: a gyermek sirt, nem lehetett elhallgattatni; a többiek rimánkodtak, hogy csitítsa el, mert mindnyájukat el fogja árulni; végre, hogy a fiut nem lehetett elcsillapitani, fogta egy férfi, elvette az anyától, s az elbeszélő szeme láttára kicsavarta a nyakát, s azzal beledugta a buzába. Mikor aztán másnap a padlást el kellett hagyniok, a szegény anya nem akarta ott hagyni holt gyermekét, kivette a buza-halomból, s ime a gyermek még akkor is élt, – még most is él, ember lett belőle: föl sem vette azt az első halált.

Egy menekülő kereskedő nejének eszébe jut, hogy az üveges szekrényben egy csészében ott feledett nagy mennyiségü por aranyat; hirtelen visszatér érte szobájába, s látja is az üvegen keresztül, hogy ott az arany, de nem találja a szekrény kulcsát. Illyen formán otthagyja az aranyat; minthogy nem férhet hozzá. Az az egy nem jutott eszébe, hogy az üveget be is lehetne törni az arany kedveért.

Van itt egy hires erdőpásztor, maga is valóságos szironyos ruhában járó oláh, oda künn van a háza az erdőben. Ez arról nevezetes, hogy mint magán bányabirtokos apródonkint annyi aranyat gyüjtött össze, egészen becsületes uton, hogy ezt nem is ugy pénzszámra, hanem mázsaszámra szokta becsülni. Van neki másfél mázsa aranya. Tehát azokban a homályos időkben, mikor már kezdett keveredni a világ, a mi erdőpásztorunk elgondolá magában, hogy az ő tősgyökeres oláh eredete aligha lesz ő neki elég tűzkármentesités az ellen, hogy egy szép éjszaka ismeretlen fejében ki ne lyukaszsza az oldalát egy valaki, a ki épen alkalmasnak érzi a hátát arra, hogy másfél mázsa aranyat el birjon rajta vinni. Ő tehát egy este, családostól együtt, minden hosszas bucsuzgatás nélkül eltünt a háztól. Jól is tette, hogy megszökött, mert folyvást lesték éjjel-nappal, hogy mit csinál? S a mint eltünt hazulról, ráütöttek a házára, s keresték az ott hagyott pénzt. Képzelhető, hogy másfél mázsa arany nem ollyan csekélység, hogy azt valaki a tüszőjébe tegye s odább álljon vele; azt tehát otthon kellett neki hagyni. Ősszekerestek ott mindent, felásták padlóját, udvarát, háza környékét, de csak egy szemernyit meg nem találtak abból. Mit csinált vele vajjon, hogy láthatlanná tegye? Azt tette, hogy apródonkint a királyi aranybeváltó-hivatalban minden aranyát beváltotta aranyporra, akkor ezt a sok aranyort összekeverte az udvarán levő sárga agyaggal; s azzal ott hagyta szépen. A kutatók rajta jártak, beletapostak, keresztül botlottak rajta, még sem tudtak rátalálni.

Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémeseményekkel s Isten csodáival, a mik azokból kiszabaditák: most már hozzá vannak szokva emlékeihez, most már azt is megszokták, hogy utczán, piaczon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről, meg amarról emlékezetesek előttük s egymásnak köszönnek és azt mondják: „No rok bun,” hanem a ki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. Megjegyzem, hogy egész Abrudbányán nem láttam egy öreg embert, vagy öreg asszonyt.

Másnap az abrudbányai hetivásárt tekintők meg. Itt szoktak rendesen összegyülni az oláhvilág celebritásai, Bálint, a kitüntetett esperes, egy patriarchalis mosolygó képü arcz, ki már messziről köszön jó ismerőinek; a jeles Borkesz testvérpár, a kik közől az egyik most is viseli Vasváry pecsétnyomógyűrüjét emlékül, a másik pedig arról nevezetes, hogy a kálvinista templomnak ő szerezte ezt a mostani regényes kinézést; különben előkelő kocsis emberek mind a ketten; az utóbbi vitt bennünket később saját lovain Vidrára (már nem tudom, hogy saját lovai voltak-e?) igen nyájas, tréfás emberek. – Ide jár fel Vidráról Jánk Ábrám is, a havasok egykori királya; igen megviselt állapotban; apja mindenéből kitagadta, a legnagyobb szegénységre jutott, ugy jár kel, egyik házról a másikra, s nem tudja, hogy mihez lásson? – Itt látjuk meg a hires Husztekucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális itczével a piaczon. Minden visszatért a normális állapotba.

Megnéztük az aranybeváltó hivatalt is. Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle faju és osztályu ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, a mit összeszedtek; elegans delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros oláhok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyürt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vizből kifogott sárarany; azt fizetik mind aranynyal, ezüsttel. Ez az abrudbányai ipar. A hogy más ember gabonát szerez a földből, ugy keresik ők abból elő az aranyat s azt viszik piaczra. Ez a hivatal egy év alatt hat mázsa aranyat s harmadfél mázsa ezüstöt vált be, pedig még K.-Fehérvárott is váltanak be egy részt, a beváltott aranyat gömbölyü mintákba öntik s ugy küldik a pénzverdébe. Egy ollyan kis ágyu golyó 10–12 ezer pftot képvisel, hanem igy az öregével nem lövöldöznek. Fontja az aranynak igy 444 ftba számitódik.

Dél felé Verespatakra mentünk át, hol a bánya-igazgató szivességéből az ottani nagyszerü érczzuzót tekintők meg; melly, ha emlékezetem nem csal, nagyobb a selmeczbányainál; ez már 1849. óta épült s összeköttetésben áll egy roppant vizvezetővel s egy merész kivitelü vasuttal, melly mintegy százhatvan ölnyire 20 foku meredeken halad fel, s félmérföldnyi vonalban a bányába vezet. Ez egész mű egy magyar fiu, Juhó Ferencz mérnök munkája. E kis lovas vasuton haladva alattunk látjuk a verespataki magány ércztörők egész sorozatát. Itt tömérdek a magánbánya miveltető, annak mind van saját kallója a patak mentében; egyik szebb, a másik rongyosabb, némellyiknek vagy vize nincs, vagy aranya, az nyugszik, a többi nagy gondolkodva hullatja egyenkint kopogó kallóit, a völgy egyik felét századok óta felhordott kőhányások fedik, másik oldalát, a kamarai bányákat, környező szép bükkerdő takarja.

Az abrudi és verespataki aranybányák kétségtelenül legrégibbek Európában. A rómaiak kezdték még azokat mivelni, kiknek nem volt ugyan lőporuk hozzá, de volt rabszolgájuk; az elhagyott aknákban most is látni az égetés nyomait; mert ők elébb megtűzesitették a követ, azután eczetet öntöttek rá, ugy porhanyitották Sok régen ismert római emléken kivül, minők a muzeumban látható viasztáblák, ujabban egy befalazott emberalakot leltek egy illy bányában s mellette egy női hajfonadékot, az emberalak egészen épnek látszott, hanem a legelső érintésre porrá omlott, a hajfonadék azonban most is meg van. Szinte másutt egy viasztáblát leltek, mellyből az derült ki, hogy egy római katona megalkudott a másikkal bizonyos összeg pénzben, hogy egy oláh asszonyt megszerez a számára, azonban nem azt a nőt szerezte meg neki, a kit az kivánt, s a megcsalt vevő nem akart fizetni. A propraetor tehát erre hozta azt a ceratica tabellán olvasható itéletet, hogy a vevő csakugyan tartozik lefizetni a kialkudott dijt.

Nehány római régiséget le is rajzoltam, a mik bizonyos Gritta ur keritésébe és kapuja fölé vannak befalazva (ez is hires nevezetes férfi) mindenféle otromba oroszlánok s ábrázatjukban megkopott emberarczok: csupán az egyik sphynx mutat müvészi fogalmakra, az egyik emléken e betük olvashatók:

PIA. HONO.
NIS. VERZO.
NIS. K. ANSO
VIX. ANN
AV
RIS.

A többi lekopott. Én bizony nem töröm magamat a találgatásával, ugy sem szeretem a rébuszokat. Azt gyanitom, hogy a megboldogult nagyon szerethette a bort, mert egy roppant nagy kancsó, szőlőfürtökkel ékesitve, van az epitaphiuma fölé faragva. A másik kövön ez az ákumbákum áll:

MILTAE. IETATIS
DONA. AEO
VIX. OMNIS

XXXX DATA
SUB PRIMIS.
CONNC.

Ebből annyit értek, hogy jámbor katona volt a meghalt. A középső emlék azzal a venyige fonadékkal és két öklelő bakkecskével, illyen felvilágositást ád:

DNI CAI © AVRL
VIATORI
AN. D. © XVI
ET KAI. TEREN.
DO. © B. M. P.

(Folytatás következik.)