Megnyugvás.

Fáradtan az élet terhétől
Gyakran ledűlök s elmerengek;
Forgatom a világ folyását
S vak önzését az embereknek, –
S lelkem, mint üldözött madár,
Nyugpontra sehol nem talál.

Miért nekem e hitvány élet,
Hol küzdelmimnek semmi bére?!
Virasztok a világ javáért:
S oknélkül hull el szivem vére.
Vetek forró szeretetet,
Aratok vad gyülőletet!…

Mig igy borongok, magamon kül,
Gyermekeim előmbe szállnak;
A kis fiu szivemre buvik, –
Fürtim közt jár ujja a lánynak;
S hozzám szólnak ártatlanul,
S szememre édes köny tolul.

Szegények! mintha sejtenék tán
Hogy lelkem innen válni készül, –
Ezért e nagy ragaszkodásuk…
Hisz meghalnának nálam nélkül!
S ártatlan enyelgésökkel
Lefognak, hogy ne menjek el.

Oh, hány nemes sziv égeté fel
Életmécsét a közügyekben,
S árvái szerteszóródának
Mint tört virág a szélveszekben;
Éltök volt örök küzködés,
Haláluk kétségbeesés.

Kétségbestek árváik sorsán!…
E gondolat leszáll velőmig,
S mint villám a felhőt megrázza,
Egész lényemben összerendit.
S mért untam meg az életet:
Vádol a lelkiösmeret.

Gyermekeim lelkembe szólnak, –
Nem hagyhatom hideg szivekre!
Békén türöm a sors csapását,
Az üldözések nem vernek le. –
Ne féljetek, kis gyermekek,
Nem megyek el közöletek!

Medgyes Lajos.