More patrio.
Regényes kóborlások JÓKAI MÓRTÓL.

(Folytatás.)

Tiz éve már, hogy nem jártam az alföldön; egy uj tünemény lepett meg azóta, mint uj nemzetgazdászati acquisitio. A merre csak jártunk, az ut két oldalán egész sürü lombos erdők terülnek mindenfelé; igenis: sürü erdők az ugynevezett szerb tövisből. Néhol mezőt, legelőt, szántóföldet ellepett az; kemény tövisei között a szántó-marha is félve jár, s a kaszások rongyokkal csavargatják be lábaikat előle, mert veszett sebeket ejt az emberen. Még mikor Petőfi megénekelte a pusztát, ez a növény nem volt indigenálva; azóta ez is megtelepült nálunk s nem engedi magát irtani, megy szakadatlanul egyik falutól a másikig, ott is végig megy az utczákon, árkok, piaczok nem szakitják félbe, odafészkeli magát a házak oldalába – ez a szomoru jelképe a nyomoruságnak. Tavaly egy tudós franczia azt irta, hogy Magyarország a Tiszáig oláh; no, ha ezt a sok tüskét látná, majd irhatná, hogy a Dunáig szerb. Én a szerb nemzetet ugyan nagyrabecsülöm, hanem azért bár ne jutott volna tőle Magyarország számára annyi tövis.

Egyébiránt egész Békésvármegye közepéig nagyon kevés hasznát lehet venni az oláh grammatikának, (daczára ama franczia tudós ethnographiai rendelkezésének). Battonyán volt alkalmunk használatba venni az első „ungye mérát?” De ott is megszégyenültünk vele, mert a megszólitott oláh atyafi magyarul felelt rá vissza, hogy merre visz az ut. Hasonló arczpirulás ért bennünket Orosházán, a hol uti-társam a piaczon beszédbe ereszkedett a román lelkészszel, egyről másról tudakozódva tőle oláhul, mire az hasonlóul válaszolt; nehány percz mulva azonban kifutottak a szomszéd házból a lelkész gyermekei s apjukat magyarul szólitk meg; bizonyságaul annak, hogy a derék lelkész otthon ezen a nyelven társalog; mi is igy folytattuk aztán a discursust, s ugy vettük észre, hogy lelkipásztorunk ollyan tiszta irodalmi nyelven beszél, mint akármellyik könyv; akarám mondani még jobban, mert azok sokszor nem ügyelnek a helyesirásra. Igy is kell annak lenni, a velünk lakó román nép szemmel látja, szivvel érzi, hogy sem messze, sem közel nem talál olly nemes rokonságot, mint a magyart, s a hány fokot halad a mivelődésben, annyi lépést közelit a magyarsághoz.

A kinek ez észrevétel nagyon édesnek talált izleni, nehogy elrontsa a gyomrát, mindjárt szolgálok egy kis keserü cseppfélével. Nehány mérfölddel odább már változik a világ; a mint a sikság elmarad, a hegyhátakról a melancholikus tilinkó szava hangzik alá, s a hol ez a tilinkó hangzik, ott nem tudnak többé magyarul. A falvak nevei még a mult századi megyei leltárakban magyarok, most már össze-vissza facsargatva mind oláhosan hangzanak, s nyelvünket csak az uri rend beszéli. Van egy község, mellynek lakosai mind nemes emberek és kálvinisták; neveik tősgyökeres magyar nevek; viseletük debreczeni fajta; de már egy szót sem tudnak magyarul; iró, olvasó-ember nincs közöttük, nemzeti történet, rokonszenves emlék, rég kihalt közülök, csupán abban válnak ki az oláh fajból, hogy szörnyü verekedők, és szeretik a processust. Hogyan támad az illy átváltozás, annak igen egyszerü a magyarázata: Messze földön nem volt hozzájuk közel reformatus lelkész, a ki gyermekeiket keresztelte, halottaikat eltemette volna; pogányul pedig csak nem élhet, nem halhat az ember: ott volt az óhitü pap, annak az igéit voltak kénytelenek bevenni, s lassankint elhagyták miatta a hazai nyelvet. Katholikus községek is jártak igy sokan. A román pópa minden szegény földön megél, talán nem is ollyan tudós mindegyik, mint lelkésztől várnók, de a hegyek közt elszórt nyájnak pásztor kell, s Urunk idejében, ez előtt 1800 esztendővel, nem resteltek a nép pásztorai mezitláb is járni, mint most az oláh papok szegényei; az eredmény pedig az, hogy a magyarság elenyészik ott, a hol a szegénység kezdődik.

Pedig a szegénység nem megénekelni való tárgy, akármit beszéljenek is felőle a poéták. Ez a kevéssel megelégedés nem tesz nemzetet nagygyá. Vagy hát boldogság az, hogy az ember levágja a gerendát az erdőn, négyesével keresztbe rakja, s ott lakik a közepében, mig a szél el nem hordja; megfonja, megszövi durva daróczposztóját, gubának önti; beteszi a Czermura vizébe, ott egy hét alatt megfeketedik, s azontul viseli, mig valahol állja a madzag; összefőzi a tejet a málével, s elél vele holtig; még csizmára sem vágyik; elviseli a bőrt, a hogy foltnak van szabva; – hát még a szellem kivánalmai? hol alusznak azok, ki ébreszti fel őket? Nincsenek itt hires költők, népdalnokok; ki olvasná el, ha irnának valamit? Itt olvasni csak a pap tud. Hanem vannak más lumenei a népnek, melly sötét rengetegeiben mégis fölkeresi a csudás emberfölöttit s elzüllött ábrándjait hozzácsatolja: ezek a jósok. Minden oláh vidéknek megvan a maga hies jósa, a kiről azután bámulatos dolgokat ad tovább a néphagyomány.

Mintegy husz évvel ezelőtt élt Páloson (most Paulis) egy hirhedett varázsló, Juon nevü, kihez messze földről eljárt a föld népe megtudakolni az esőt, vagy jó időt. Jóslatai bámulatosan beteljesültek mindig. Egy héttel előbb megtudta jövendölni az eső közeledtét; még azt is, hogy meddig fog tartani, hosszas eső lesz-e, vagy csak futó zápor? s eső idején ismét megmondá, hogy mikor állapodik meg az idő, mikor tisztul fel az ég? Mind ez csalhatlanul beteljesült rendesen. Hihetetlen volt ez igaz, de ugy volt. El kellett ismerni a legbölcsebb természettudósnak is, hogy a csodálatos ember jóslatai egyetlenegyszer sem szégyenültek meg. Egyszer hosszas szárazság után messze falukból csődültek hozzá a lakosok megunszolni, hogy tudakolózzék már valahol az eső felől; a jós arra utalta őket, hogy várjanak három napig, és imádkozzanak hiven az Istenhez, hogy jelentse ki ő előtte szent akaratját. Harmadnap ismét felgyültek a hivők, s kérdezék, hogy beszélt-e az Istennel a jós? „Beszéltem, felelt az, azt mondá pedig az Ur, hogy mindaddig nem lesz eső a vidéken, mig az óhitü esperest itt a falu alatt levő keresztfára fel nem feszítitek.” A népnek sem kellett több; rohantak rögtön az esperes lakára. Az észrevéve a veszélyt, hirtelen lóra ülteté szolgáját, s futtatá lóhalálában az akkori főbiró Cs…hoz, a szomszéd faluba, az alatt az ellene csődült nép berontott hozzá, s tudtára adá, hogy őt keresztre fogják feszíteni. Okos beszéd, felvilágositás itt mind nem használt; a lelkész csak egy órai haladékot kért az imádkozásra; azt megadták neki. Mikor az órának vége volt, kikisérték a keresztfához; a jós maga vállalkozott arra a tisztségre, hogy a lelkészt felfeszitse; már mind a ketten a keresztfán voltak, midőn Cs… főbiró megérkezett. A derék ur nem tétovázott sokat, odavágtatott a tömeg közé négy lovas hintajával, a kereszt előtt megállt; ő maga derékon kapta a megkötözött lelkészt, hajduja a varázslót, fel mind a kettőt a hintóba, s azzal vágtattak ismét visszafelé. A felbőszült nép egész Aradig kergette őket. A jóst természetesen törvényszék elé álliták; de ő minden vallatásra csak azzal felelt, hogy neki az Isten parancsolta azt, hogy az esperesnek meg kell áldoztatni. Utoljára aztán azt mondták neki, hogy ha az Isten nevét folyvást becsméreli, majd azt kapja, hogy száz botot vernek rá. Ez ugy drastikus szer, s látom égfelé állani az emberbarátok hajaszálait a bottal vallatás emlegetésére; de szeretném látni, hogy mellyikünk maradna philantrop, ha egy gyilkos azzal védi magát, hogy neki az Isten parancsolá a gyilkolást. A fenyegetett jós nevetet e szóra: hiszen az ütés neki nem fáj; az Isten elveszi az ütés sulyát, s megedzi az ő testét, hogy azon sem fegyver, sem pálcza nem fog: tessék bár megpróbálni. Megpróbálták. Ötvenet rávertek a jósra, mi alatt ez folyvást nevetett, s gunyolta a törvényszék tagjait, hogy lám annyit sem ér a botozás, mintha a puszta derest vernék. Az urak már kétségeskedtek, hogy elbocsássák-e, s diadalt adjanak a babonának? A mint azonban még ötöt ráhuztak a varázslóra, ez egyszerre megváltoztatta a hangját, s szép könyörögve mondá: hogy bocsássák el, elég lesz már, inkább csak kivall mindent.

Ekkor aztán nagy töredelmesen elmondá, hogy biz ő az óhitű esperest azért akarta megöletni, mivel az szüntelen arról világositotta fel a népet, hogy a babonában ne higyjen, s az ő csodatételeit mindig természetes okokból iparkodott kimagyarázni: egyet azonban még sem tudott megfejteni: időjóslatai csalhatatlanságát. – Ennek pedig az a titka: az ő nyakgerinczén van egy daganat, melly ollyankor, midőn hosszu szárazság jön, egészen elmulik; tartós esőzés bekövetkezte előtt szertelenül feldagad; ha vihart érez, azt feltüzülése által jelenti meg, s ha hirtelen derült idő jön, akkor egyszerre lelohad. (Negy egyéb, mint egy tökéletesitett tyukszem). Igy lett annyi megfoghatlan csoda a legegyügyübb okra visszavonva.

Másszor ismét egy koldusfiu, kit nyolcz év óta némának ismert minden ember; butyini vásár alkalmával a legnagyobb sokadalom közepett egyszerre csak megszólal s elkezd visiokról beszélni a népnek: hogy az Isten csodát tett ő vele, felszabaditá ajkait a némaság zárja alól, hogy tudassa a néppel, mi okai vannak az ő világi nyomoruságának, s hogyan tegyen róla. Utoljára az is azt hirdeté, hogy agyon kell verni a papot. – A szegény pópa alig birt megmenekülni a babonás nép kegyetlenségei elől; szerencsére a vármegye ismét kéznél volt, a zendülőket szétugraszták, a fiatal profétát pedig elcsipték. – Ekkor kisült, hogy az a pap azelőtt nyolcz évvel azt a fiut megverte; s akkor ez föltevé magában, hogy boszut fog állani rajta, s képes volt nyolcz esztendeig némának tettetni magát, s nyolcz esztendeig járni, kelni és aludni menni azzal a gondolattal, hogy ő a papon boszut álljon egy pár pofoncsapásért. Illyen jó emlékező tehetsége van az oláhnak.

Talácson is él még mai nap is az a jövendőmondó, kihez hajdan még a környékbeli urak és asszonyságok is eljártak jóslatot mondatni. Azt álliták ugyan, hogy csak kiváncsiságból teszik; hanem ez a kiváncsiság egy ismerősünknek életébe került: a jós azt mondá neki, hogy 34 éves korában meg fog halni: az ifju fejébe vette a mondást s aként sietett élni, mint a kinek kevés ideje van már hátra; hiszen ugy is mindegy: 34 éves korában tüdőgyuladást kapott; nem engedte magát gyógyittatni; hisz ugy is mindegy: s csakugyan meg is halt. Ez a jós azt beszélte hogy ő nem egy ember, hanem három ember: egy testvére lakik Afrikában, a másik Ázsiában: minden tiz évben megcserélik a lelkeiket, csak a testük marad egy helyben: a táltosok tüzes szekéren szállitják őket idestova. Ez sokkal furfangosabb volt a többieknél, mert a legtávolabb eső falvakban tudta, a családok titkait, s mikor panaszra jött valaki hozzá, már előre tudta miért jön s gyakran segiteni is tudott rajta. Valószinűleg minden faluban voltak vele összeköttetésben levő kémei; mert a varázsló hivatala szépen jövedelmez s az oláh nagy mester a titoktartásban. Különösen akár merre járt, mindenütt lehetett látni egy veres galléros embert, ki jött-ment a sokadalomban, mindenkitől kérdezősködött s a jóst csak éjszaka látogatta meg; ez volt Onucz segéd. – 49 óta hallgat a Talácsi jós: azt mondja, hogy azok a szellemek, a kik vele összeköttetésben voltak, elpusztultak a vidékről. Onucz sem látható már sehol veres gallérjával. Hja, biz akkor sok szellem eltünt a világról, a ki hus és csont között lakott.

E babonás hajlamot a népben egy ügyes szolgabiró is felhasználta vallatások alkalmával. – Mikor megátalkodott gonosztevő került kezére, ki minden tanubizonysággal szemben tagadott, esküdött, hazudott; akkor azt egy érczfeszület elé állitá s ráparancsolt, hogy tegye arra a kezét, ugy esküdjék: az pedig egy villanyteleppel volt összeköttetésben; mitől a bűnös ollyan ütést kapott a két könyökén keresztül, hogy ijedten vallotta meg a legtitkosabb bűnét is. Máskor, ha illyenre akadt, azt szépen leülteté a villanyszigetre, s mikor az önkénytes vallomás ferdére talált menni, az ujja hegyével odanyult a vallatott orrához, föléhez: „te most mingyárt elvisz az ördög, ha hazudsz.” – Az ember aztán, a mint a szikrákat érezte orra, füle hegyén, minden porczikáján, a hol hozzáértek, kipattogni, azt hitte, már a pokolbeli tűz kezdődik és sietett megszabadulni az eltitkolt igazság árán.

(Folytatása következik.)