V. Bosnyák Zsófia siremléke Teplicska mellett.

De van Teplicskának más nevezetessége is, mellyhez utazók s ájtatos hivek nagy számmal tódulnak, s ez b. Vesselényi Ferenczné született Bosnyák Zsófia két századon át épségben fenntartott, s a vidék népénél szent hirben álló tetemei. A történet s az élő szóhagyomány ekép nyilatkoznak ezen nevezetességről:

A nagyemlékü Pázmán Péter érsek által a kath. egyházba megtéritett, harczi vitézségű báró Vesselényi Ferencz a Ferdinándok idejében Sztrecsnón lakott. – Mint vitéz harczfi több babért aratott, s az országban magasabb polczokat foglalt el. Szerencséjében nagy előmozditója volt a törökök elleni csatákból hires, s a hazában tisztelt Bosnyák Tamás füleki parancsnok, kinél Vesselényi mint kedvelt harczfi, gyakrabban megfordult. Az ősz s próbált vitéznek két házasságból fimagzata nem volt, de volt az elsőből három áldott leánya. Mi természetesb, mint hogy Vesselényi szemei gyakori itt mulatása közben a szelid Zsófia, az ősz vitéz második leánya szemeivel találkoztak? – s mivel külsőleg szép, tettekben erős, vivott csatákban szerencsés s az országban fényes jövendőt igérő volt a fiatal levente, mi hathatott vakitóbban egy leányai szerencséjéről s családja hiréről szorgoskodó atyára, Vesselényi fénykörénél, kivel leányai egyikét boldogitani szerette volna? – De Zsófia sem volt idegen a szép Ferencztől. Boldognak érzé magát annak körében, s a két szerelmes boldogsága akkor hágott főfokra, midőn egymásnak örök hűséget esküvének az oltárnál. A két házas első évi boldogságát semmi meg nem zavará, sőt paradicsommá változott sztrecsnói magányuk, midőn az ég egy, s nemsokára második magzattal áldá meg tiszta szerelmüket. Az ég is örülni látszott e nemes pár boldogságán, s alattvalóik derült arczán olvasható volt szeretett urok s urnőjök szerencséjében való osztozásuk. De ez nem tartott igy sokáig.

A mint hazánkat Rákóczy seregei, s a török fellegek beboriták: akkor Zsófia egén is szerelme csillaga fényét veszteni kezdé! A gyengéd nő nem volt képes visszatartani a hazáért buzgó s babérok után sóvárgó Vesselényit. Zokogva nyomta férje ajkára az angyali nő a bucsucsókot, görcsös vonaglással ölelék kezei pánczélos derekát, s az utolsó kézszoritásnál ketté szakadni gondolá férje életét féltő szivét. – Gyászolva tölté férje távolléte alatt örökkévalóságnak tetsző magános életét a sztrecsnói fellegvárban, mellynek kapui csak a sinlődők és segedelmet keresők előtt nyiltak meg.


Vágvölgyi képek: V. Bosnyák Zsófia siremléke.

Sokáig türelmetlen s szorongatott szivvel pillanta magas erkélyéről a turóczi s varini völgyekbe, ezerszer felsóhajtván: oh bár jönne már! S midőn a messze távolban órákig hasztalanul merengének szemei: dobogó szivvel s könyes szemekkel sietett a Vág tulpartján egy szirtre épitett B. sz. Mária kápolnájába, hol segitséget s keserveikben enyhitést keresének az ide zarándokolt nép ezrei, idejött ő is vigasztalást keresni s férje életeért a Szűz képénél könyörögni.

Örömtelt kebelle, és sugárzó arczczal ölelé végre a harczról hazatérő s epedve várt szeretett férjét. – Most érzé egész lánggal égni keblében a szerelmet, most óhajtá szorongatott keblét kitárni imádottja előtt. De a véres harczokból hazatért imádottja szivét, szerelmével nem volt többé képes boldogitani s felderiteni, – egy sötét szellem lebegett Vesselényi körül, szórakozási vágy, szeszély s elégedetlenség dult bensejében, melly egyszerű s ártatlan neje köréböl menekülést s távozást parancsola. – Hasztalanul iparkodott az elrémült nő ezen változás okát kitudakolni, hasztalanul nyomozá társalgási modorát, s ártatlan szivének minden mozdulatát, melylyel tán megsérthette volna férjét. – Sehol sem kapott választ. Ez mind talány volt előtte, mellynek megoldása lehetetlen vala. – Tán a harczok vad moraja, vagy az ellenség éles vasa hidegité meg szivét? – Férje egykori lázas szerelmét elhamvadva látta.

Egyszer késő éjszakán egy lovas erős kopogására kinyitják a vár őrei a kaput, átvesznek egy urnőjökhez szóló levelet, mellyben Zsófia, nővére által arról értesittetik, miről már az egész világ tudott, csak a gyanakodást nem ismerő Zsófia nem, t. i. „hogy Vesselényit Murány hősnője a szép Széchy Mária szerelme lebilincselte, ugy hogy a prot. egyházbai visszatéréséről s Zsófiátóli elválásáról gondolkodik.” Villámkint sujtá szivét a fájdalom, most látott meg mindent, a mit eddig a homály fátyola fölödtt, most le volt leplezve előtte férjének hidegsége; – a vér fejébe tódult, szemei még egyszer meredten olvasták a szerencsétlen betüket, sőt a nagy terhet el nem birva öntudatlanul a földre rogyott. – Jótékonyság lett volna reája, ha szemei örökre bezárva maradnak, mert az ébredés Zsófiának csak örök fájdalom, s folytonos halál volt. – Ez erényes nő, ki talán azért tartózkodott e földön, mert nélküle ezer nyomorultnak és szerencsétlennek el kellett volna vesznie, ezentul semmi gyönyört, semmi örömöt nem érze többé e földön. – Álmából felébredve zokogva panaszlá el keservét, – egy templom, egy kápolna s egy szegény sem kerülte ki alamizsnáját, csak hogy elvesztett férjét Isten segitségével visszanyerhesse.

Már régóta szokta a Vágon tuli sziklakápolnát látogatni, s ott imádkozni. Egy őszi napon este itt végzett ájtatosságáról hazatérve, merengve állapodtak meg szemei a lehanyatló nap pirosló sugárain, ezer gondolat árja ostromlá szivét, mig a fájdalom álomra csuká szempilláit. Álmában védszelleme vigasztalást hozott sebhedt szivére. – Térdepelni látá magát a b. sz. M. szobra előtt. – Mennyei fény árasztá annak arczát, sajnálva látta a b. szűzet magára tekinteni, kinek minden pillantásával egy mázsa terhet érze szivéről legördülni, – füleit angyali ének hatotta meg. – Most felnyitá szemeit, s álomnak találta az egészet, magát pedig sötét szobájában. – De sem az éj sötétsége, sem a süvöltő szél, sem a zápoerső vissza nem tarthatá Zsófiát, rögtön felöltözködött mezitláb, bottal s kereszttel kezében sietett a Vágon tuli sziklakápolnába, hol minden kinnak, – mert arról nem kételkedett, – vége leend. – Ijedve nyita fel a nehéz kaput urnője parancsára az őr. – Egy pislogó mécs gyenge világossága vezeté őt a hegyes kősziklák közti ösvényen. – Semmibe sem vevé lábai vérzését, mellyet a hegyes kövek okoztak. Sietve jön a kápolnába, hol édes önfeledettségben térdepelve, s forró imában eláradva a feljövő nap hajnala meglepé, intve őt a visszatérésre. Mindenhol, csak a kápolnában nem, keresé urnőjét aggodalmasan várnépe, – s a mint aggódó szolgáival találkozott, s futkozásuk okát azoktól megtudá, egy mosoly elevenité fel arczát, mellyet alattvalói már évek óta nem láttak ajkain. – Most sajátságos örömérzettől elárasztva, napi munkájához fogott. Még feleutját nem végzé a nap, – a vár kapuja leeresztetik, s a várnép örömzajongva kiált: „Urunk jön, – urunk van itt!” – S a vár udvarába bevonul egy naptól barnitott huszársereg; élén tajtékzó büszke paripán lépdel a vár ura. Arcza komoly, de nem sötét; nem olly a millyen volt, midőn elment a várból.

Benső elismerés és megbánás vezeték őt nejéhez, meghozták a békét és szerelmet állhatatlan szivébe. És a mint szerető Zsófiáját, keblére szoritá, örömijedve érzé Zsófia férje szivének hangos dobogását, érzé, hogy nem a hideg harczfi és várparancsnok, a ki őt elhagyá, hanem a forrón szerető s a gyöngéd férj jött vissza.

E napot Zsófia minden évben megünneplé. Ugyanazon egyszerű ruhában, ugyanazon olvasóval és bottal kezében, mellyet az emlitett éjszakán magával vitt, s talpatlan czipőben, hálaimát rebegve zarándokolt a kőszirti kápolnába, hol a szegények és szükölködők százai e napon Zsófiára várakoztak, kiknek ő gazdag alamizsnát osztogata. A Zsófia szivén ejtett seb behegedt ugyan, hanem életét megrövidité. Zsófia kevés hónap multával meghalt, 1644 év april 28-án s a sztrecsnói vár sirboltjába letétettek holt tetemei. Tököli zavaraiban a vár, az átalelleni b. szűz kápolnájával együtt összeromboltatott, s a sirbolt is beomlott. – De a nép előtt szent volt Zsófia emléke s tetemeit a várromok közől kiszabaditani legnagyobb óhajtása. A nép kivánságára hajlott a buzgó teplicskai ur, gróf Lövemburg, és Zsófia tetemeit a sztrecsnói romokban fölkeresni meghagyá. – Ennek hallatára összefutottak a vidék vénei s gyermekei, s nagy fáradság után a kövek közt s mészben találták meg végre ép testét, 1698-ban 54 évvel halála után. Öröm s mély tiszteletkifejezésektől kisérve vitetett át Teplicskára, hol a templom melletti lorettói kápolnában tétetett le, s minthogy sértetlen s ép maradt, az ájtatos gróf, a nyitrai püspök engedelmével a nép szemlélésére tevé ki.

Egy fakoporsóban, mellyet gr. Illésházy csináltatott, fekszik ép teste, mint képünkön látható, – a koporsón e fölirás olvasható: „In signum perpetui amicabilis amoris fieri curavit Excellmus Suprem. Comes Cottus Trenchin et Lipt. Joannes Illésházy 1797.” Koporsóját a templomőr mindenkinek megnyitja. Zsófia holt teste egészen fekete, – bal kezén kis ujj hiányzik, – száján valamellyik tiszteletlen kiváncsi bottal kis lyukat ütött, a test minden évben uj fekete ruhába öltöztetik át, mert azt a test körüli nedvesség, (s mint némellyek állitják, a test izzadása) nagyon rongálja. Koporsójában egy b. Szűzet ábrázoló kis ezüst képecske van, mellyet Zsófia nagyon tisztelt, s tulajdona volt. A koporsó fölött, mint képünkön látni, – függ Zsófia mellképe magyar házi ruhában, kis fejkötőbe öltözve; e közt s a holt tetem között mai napig is hasonlatosságot lehet tapasztalni. – A képen ezen latin felirás van: „Haec effigies est Dnae Sophiae Bosnyák condam L. B. Francisci Vesselényi consortis, quae in arce Sztrechen anno 1644 die 28. aprilis pie defuncta est, arce vero diruta corpus huc in cryptam Ecclesiae delatum anno 1698, et quia incorruptum videtur ex indultu Excllmi D. Eppi Nitriensis, per me Com. Joan. Jacobum a Lövemburg qua Haereditarium pro aedificatione Catholicae fidei in conspectum hominum hic subtus positum est anno 1729.” A nép mint egy szentet tiszteli Zsófiát s holt teteméhez nagy számmal járulnak azon erős meggyőződésben, hogy ezen erényes nő közbenjárására által szorongattatásaikban kihallgatja az Isten.

(Vége következik.)