I. A Ljetavai vár.

Áldott hazánk mindennel bővelkedő róna alföldjével ellentétben áll a hegyes s erdős felföld; annyi folyóval s panorámai tájak özönével az anyatermészettől megáldva: a mennyivel tán a világhirü Helvetia sem dicsekedhetik; – s a tömérdek hegy s nyulánk kőszikla ormain napjainkig fennálló történelmi emlékek, a rengetegekben szétszórva élő, szegény bár, de hangyaszorgalmu népnek eldődei hajdani nagyságát s dicsőségét hirdetik. – Főkép Trencsén megye bővelkedik illy emlékekkel. Ezek egyike a Ljetavai vár.

Zsólnától délnek félhold alaku hegylánczolat huzódik, mellynek közepén, mintegy a természet által védve, emelkedik egy domboru, körülbelül 1000 lábnyi magas hegycsucs, tetején büszke várral koronázva. A vár romladozó falai visszahelyezik a szemlélő lelkét azon sötét korszakba: midőn csak az tartatott nagynak, kinek vas karja halált osztogatott. – A vár körül zöld bársonynak tetsző zamatos legelők, alatta kigyózó völgyben a földből bőven kiszökellő források, a terebélyes bükkök, s sudár fenyvek, itt ott nyulánk kősziklákkal keverve, mellyek magaslatain s repedéseiben a pásztor bus furulyáján, vagy az annyira kedvelt méla hangu dudáján hallatja dalait – a vár alatt nem megvetendő patakká alakuló csermelyek, mellyek kristályvizei vigan hajtják a völgy siri csendét megzavaró, s elevenitő malom kerekét, – a népes falvak lakóit gyakoribb érintkezésbe hozó vöröstornyu ljetavati templom a tájnak idyllicus képet kölcsönöznek, s azt paradicsommá varázsolják.

Ljetava hegye már azon időkben nevezetes volt, midőn még a szlávok (quádok s markomannok neve alatt) nagyhirüek valának a nemzetek sorában. E hegy szent vala a szlávok előtt. – Mesterkézzel faragott, fából összeillesztett, kivül s belül különféle élénk szinekkel kifestett, szláv isteneket ábrázoló boznicza (fatemplom) állt egykor e hegyen. A boznicza közepén álló aranyozott kocsiba két hó fehér galamb s annyi hattyu vala fogva, benne mezitlen nő állt, bájoló arczától egész térdig lecsüggött dus haja, homlokán szép fehér haja arany koronával, s körüle rózsa s myrtus koszoruval volt összefüzve. Szivéből tűzsugarakat lövelt. Jobb kézben három arany almát, balban pedig földgömböt tartott. Hátánál három kisebb s egymásnak almát nyujtó leány milostki (vagyis grácziák) állottak. – Ezen istennőnek neve: Lada, Dzeva, Djevicza, Siva, Krasna pani vagyis Venus, a tiszta szerelem istennője. A templomhoz közeleső erdőben egy csermelynél papnői laktak, kik az év legmelegebb szakában hajadonok s szerelmesnők énekeitől kisérve, mézes italt, érett kalászokat, s illatos virágokat áldoztak istennőjöknek, s a hajadonok s aszszonyoknak Láda virágait bűszerekül szeretőik hidegülése ellen osztogatták.

Most ennek nyoma sincs s az ezerév előtti ljetavai bozniczáról csak itt ott akadunk némi nyomra a történet lapjainak holt betüi között; helyébe egy góth izlésü kath. templom lépett. – Minthogy pedig Ljetavát kezdetétől a végzet hires események szinhelyéül választá, nehogy az események láncza megszakittassék: e templomot is nevezetes eseménynyel kellett megdicsőiteni a végzetnek. Mainapig látható a sekrestye ajtaja felett egy, deszkára olajfestékkel festett, s a művészet gyermekkorára emlékeztető kép, melly a tatárok által Ljetaván elkövetett öldöklést ábrázolja. A nép szájában élő szóhagyomány e képről, ez:

Az 1241. szerencsétlen sajói csata után Dsengisz khán mongoljai szegény hazánkat mindenhol pusztitották. Egy illy tatárcsapat a ljetavai völgybe is eljutott. A veszedelem hallatára futott mindenki a ki csak futhatott Ljetaváról az erdőkbe, azok rengetegeiben keresve mendéket; csak a vének s bénák maradtak vissza, s velük 80 éves plébánosuk is. E szegények a tatárok közeledtével erősen épitett templomukba rejtőztek, s annak ajtait eltorlaszolták. A faluból fölemelkedő füstgomlyok hirdeték már az ellenség jelenlétét. Az üres házakban senkitsem találva, végre a templomhoz jöttek a tatárok s annak kinyitását megkisérlették. A bentlevők kétségbeeső zokogása kihallatszott, mi a tatárokat egy perczre visszatartóztatta kezdett munkájoktól. Az ősz pap maga s hivei hasznára akarván forditani e szünetet, egy keskeny ablakon jegyek által iparkodott könyörületre birni az ostromlókat. A tatárok hamis királyi levelekkel ellátva a haza barátinak adák ki magukat, s a bentlevőknek élet, vagyon s szabadságuk biztositását igérvén, azokat elzárt menhelyük kinyitására birták reá. A mint megnyilt az ajtó, azonnal mindent a mi fényes volt, elraboltak, s látván, hogy az elrejtett nyomorultak rabságra nem valók s hasznavehetlenek, először eltökélték őket leöldösni, de kissé megindulva sorsukon, azoknak, kik hitüket megtagadnák, életők meghagyását igérték. Az ősz pap, bár legiszonyuabban sanyargatták, Eleazar vén zsidópap példájaként eltökélé inkáb feláldozni életét, mintsem a Megváltójának tett esküt hűtelenül megszegni, s hiveit is a kinok hősies elviselésére bátoritá. A felbőszült tatárok a templomtól nem messze levő meredek kősziklához hurczolták e nyomorultakat, s a kőszikla alatti térre hegyes karókat verve azokra letaszigálni kezdék a reszkető öregeket. Már kimultak egynehányan, a hegyes karókon borzasztó halált lelve. Az ősz pap a megrémült s hitökben ingadozni kezdő hiveit hősi halálra bátoritá, s térdepelve maga s hivei részére erőért könyörge a Mindenhatóhoz. Boszankodva ragadják meg egyszerre a plébánost s Istent gunyolva mondják: „meglátjuk most, vajjon eljövend-e segitségedre Istened!” s letaszitják a tátongó mellységbe. De ime! az ősz pap eltünt egyszerre a kősziklában. Megdöbbentek e látáson, s ijedés szállotta meg kebleiket, s a még életben levő öreg rabjaikat magukra hagyva futásnak eredtek. – Az őszhőst esése közben egy kősziklából kinyuló bokor föntartá, s a szikla repedésébe rejté. Egy ideig érzéketlenül s nehezen megsérülve feküdt kinos helyzetében az ősz pap, de nem sokára összefutottak hivei, s veszedelméből kiszabaditák. Háládatos utódjaik ezen szomoru történet emlékezetére egy napot szenteltek több századon át; az idők vas foga azonban ezen emléket is kitörlé unokáik kebleiből. De él még emléke leirt s templomukban maiglan éreklyegyanánt megőrzött régi képben, s a nép ezen káromlásában: „hogy száz karóra huzzanak a tatárok.”

E véres évek lefolyta, s a tatárok Ázsiába visszahuzódása után 1246. évben IV. Incze pápa apostoli levelében felszólitá a magyar püspököket, hogy Béla királylyal vizsgálják meg a biztos helyeket, s azokon várakat épitsenek menhelyül a tatárok ujabb beütései ellen. De ezen felszólitás Ljetaván csak egy század elteltével, midőn a tatárok megint mozogni kezdettek, teljesitetett. 1360-ban N. Lajos király alatt épült várak között a ljetavai vár is foglal helyet. Egy meredek kősziklára, hova csak a madár szállhatott, óriási bástyák s erős falak emeltettek. –


Vágvölgyi képek: I. A Ljetavai vár.

A felépült várat N. Lajos gróf Bebek István országbirónak azon föltéttel ajándékozá: hogy abban a felség alattvalói védelmére őrséget tartson. Bebek családja nem sokáig tartott, a férfiág kimult, s birtokai a női ág által Bebekkel rokonságban levő családokra szállottak. A halhatatlan Hunyady Mátyás vezére Zápolya Imre, (neje, Bebek Orsolya által rokonságban levén Bebek családjával) midőn 1479 a sziléziai csatározásról babérkoszoruzva hazatérne, e várral tiszteltetett meg szeretett királyától. Zápolya István (Imre öcscse) volt utódja e várban, ki gazdagsága s II-ik Ulászló gyengesége által febátoritva korona után vágyódott. Terve kivitelére szükségesnek tartá, némelly uralkodó családdal szorosabb összeköttetésbe lépni; s ezt leánya Borbála, Zsigmond lengyel királylyal egybekelése, s igy leányának a jagellói trónra emeltetése által foganatositá. Terve kivitelében segité őt szedleczi Kosztka Miklós, egy előkelő lengyel nemes; szolgalatját azután megháláni akarván (tán mint előre magok közt megalkudtak), ugyanazon napon, a mellyen Borbála fejére tétetett a korona, Ljetavát, a hozzá tartozó uradalmakkal örökre Kosztkának ajándékozta. – Erős párthivre talált Kosztka fiában Zápolya János, Erdély fejedelme, ki is Thuri Márton I-ső Ferdinand hadvezére ellen, tettleg bizonyitá be barátságát, azt Ljetava ostromlásától elűzvén. – Kosztka egyetlen leányát, Borbálát, a 11-ik században Lengyelhonból Ausztriába, innét a 13 száz. Morvába kiköltözött, s 1396 Szepes megyében Bethlenfalván letelepedett Thurs lengyel grófi család ivadéka, az 1534-től 1556-ig volt nyitrai püspök s aztán protestanssá lett gr. Thurzó Ferencz vevé nőül, ki is Borbálával az árvai, ljetavai s sztrecsnói várakat s uradalmakat örökölte. A nép szájában s Thurzóról több monda kering. Egy ez is: „Thurzó, Borbála halála után a szulyói s hricsói várak urnője Lahar özvegye szivét hóditá meg magának. De midőn az özvegy, korossága miatt, a még eléggé fürge Thurzóval házasságra lépni nem akart, de azért Thurzót mint fiát szerette, s váraiban halála utáni örökösévé is tevé: Thurzó sokalván már az özvegy halála utáni várakozást, azt tulajdon várában Hricsón tömlöczbe záratta, s onnan ki sem bocsájtá, még bujában meg nem halt, holta után azonnal elfoglalván birtokait. Másodszori házasságra Zrinyi Katalinnal, a szigetvári hős leányával lépett, kivel a hires Györgyöt az ország egykori nádorát nemzé. Thurzó György gr. Forgách Imre mostoha atyjától Erneszt herczeg udvarában Gráczban neveltetett, s olly nagy tehetségeket árult el, hogy korában a fővezérek legjelesbikjei közé soroztatott, s a törökök ellen vivott több csatákban u. m. Párkány, Székesfehérvár s Pestnél babérokat aratott. De az országlásban is nagy jártasságot tanusitott, miért is királyától az árvai főispánsággal, tokaji uradalommal, s 1608-ban nádorsággal tiszteltetett meg. E nagy jellemü férfi igen sokat tőn a prot. hitfelekezet felvirágoztatására; ő gyüjtötte egybe a magyar protestánsokat két izben 1609–1610-én Zsolnán zsinatra, s ott rendbe hozá egyházukat. Gazdagságról, s vendégszeretetről volt hires; midőn 7-ik leányát, Annát, gróf Szunyogh Jánoshoz adá nőül, az ország egyetemes nemességét nádori körlevél által hivá meg az árvai várba lakadalomra. A lakadalom, igy szól a körlevél egy évig tart, s a ki jön, szivesen fogadtatik. Meghalt 1616. Bicscsén. Utódja lőn egyetlen fia Thurzó Imre, ki már 17 éves korában a vittembergai egyetemnél Magnificus Rectorrá választatott, 1615-én visszatérvén hazájába, nem sokára meghalt. – Imrének 1621-én történt halálával, megszünt a trencsini Thurzók ága is, (a szepesi Thurzó ág 15 évvel tovább tartván, s még 1622. Thurzó Szaniszló ország nádora volt, várai s uradalmai György 7 leányára s igy női ágra szállottak, s azok most is együttlegesen igazgatják jószágaikat.

A várat egy századdal ezelőtt még várnagyok lakták. De midőn a vár fenntartására, a sokféle családra osztott tulajdonosak mitsem akarnának költeni; a fent leirt képet, templomi ruhákat s székeket a ljetavai templomba, egyéb használhatót pedig tulajdonosaikhoz átszállitván, az egykor hires falakat az elemek pusztitásainak hagyták. – A vár romladozó falain mai napig is csinos festések láthatók, mellyek a vár egykori pompájáról: a vár pinczéjében egy kősziklába vágott de már behányt egykor nagyon mély kut, melly a régi erőről, s a mesterség fáradhatlanságáról tanuskodnak.

(Kutfők: Hist. gen. Slvae Pappanek. Sonklár’s Reiseskizzen, Mednyánszky, Oroltatrancski 1846. – Plebaniai levéltár, s szóhagyomány.)

(Folytatása következik.)