A magyar Tempevölgy.
Regényes tájleirás JÓKAI MÓRTÓL.

Mit érthetnék mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? mellyik tájrésze hazánknak érdemli meg inkább a Tempevölgy nevét? a hol magasabb szellemek dalolni taniták a költőt; a nem költőt pedig érezni azt, a mit a költő énekelt.

Sok szép tájékát bejártam hazámnak; voltam az alföld végtelen rónáin, álltam a székely havasok csucsain; de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék. Az alföld ugy tetszik nekem, mint egy édesanya, ki nem sokat piperézi magát gyermeke előtt, nem iparkodik kedveért szép lenni; de kalászos mezőinek aranytengerével mutatja, milly hiven szereti, millyen jó anyja volt, s mig rezgő délibábjában tündér meséket mond neki, pacsirta énekben zengi bölcsődalát. – Erdély képe viszont ugy tünt fel előttem, mint egy büszke tündér, ki bámulatra hiv, büvöl és elcsábit; fenyvesek zugása titkos szókat beszél, havasok látása a távol után vonz; valami ugy kényszerit elérhetlenek után sohajtani; és egy fájó érzés neheziti a megválást. – Ah de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton uj bájait tárja fel; mentűl tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog! S még egy mélyebb, még egy jellemzőbb benyomást hagytak lelkemben e külön tájak. A hegytelen alföld, mellyen semmi emlék, vagy rom nem hirdeti multunkat, képzelteti velem a derék köznépet, a mellyet becsülök; az emlékes Erdély minden heverő kőhöz csatolt történeti nevezetességeivel tünteti elém az aristocratiát; a mellyet tisztelek; Erdély a magyar tájak aristocratája; ah de a Balatonkörnyék a táblabiró világ képe, a középosztályé, a mellyet szeretek, a mellyhez tartozom, a mellyről beszélni soha ki nem fogyok. Ha gazda vagyok, a Tiszamellék rónájának adom az első rangot; ha politikus vagyok, Erdélybe leszek szerelmes; de mint költő, a Balaton vidéknek nyujtom a szépség almáját.


Balatonvidéki képek: Palotai várkastély.

Csak az az egy fáj, hogy nem tudom azt ollyan szépnek leirni, mint a millyennek láttam.

A mint Veszprém megyébe érünk, már kezdődnek azok az apró emlékek, mikkel e táj teli van szórva. Nem a márvány irótáblás historia emlékei ezek, hanem a regék, a mondák, az adomák emlékei, miket a nép szeszélye, vagy a költő ihlete alkotott.

Itt az ősvár, mellyet a Corvinok hires ellenfele, Ujlaki Miklós épittetett. Igazán Palota. Hajdan széles árok fogta körül, mellyet friss forrásviz töltött meg s néha friss törökvér. Mikoriban a török szultánnak nemcsak a félhold, hanem a félföld is birtokában volt még, sokat hallották Palota körül a hadi lármát; 1593-ban Sinán basa spahijai lovagoltak be a kastély felvonó hidján s öt esztendeig ültek benne. A népmonda azt beszéli róluk, hogy egy török aga, a mint a fegyverteremben meglátta Ujlaky Lőrincz képét, dárdájával keresztül szurta azt; ez csötörtökön volt, péntekre virradón halva találták ágyában az agát; Ujlaky ölte meg, annak a szelleme fojtá meg éjszaka, a két ujja helye is ott volt még a torkán, mintha két hegyes köröm ásta volna bele magát. És ezentul minden pénteken meghalt egy a török harczosok közől, ugyanazon két körömhelylyel a torkán; pénteken már rendesen volt halott a várban, a miből a magyar köznép azt következteté, hogy az ördög nem bőjtöl. A török had azonban utoljára is megrémült e láthatlan ellenségtől s a nélkül, hogy üzték volna, kitakaradott a várból. A történetiró azt mondja erre, hogy mesebeszéd, a természetbuvár azt, hogy tán vampyr lehetett az öldöklő kisértet, a poeta azt mondja, hogy szép tárgy balladára.

Mulatságosabb az adoma az 1687-ki visszafoglalásáról, a mikor Eszterházy hirtelen körülfogta két ezer lovassal és ezer hajduval a töröktől megszállt várkastélyt, s azzal a hajdunép rögtön elkezdett lövöldözni kerekes ágyukkal a várkeritésre, a törökök meg várpuskákkal s szakálas ágyukkal rájuk vissza. Miután vagy öt hajdu elesett, s nehány török is hasonlóul járt, akkor kijön egy török hirnök a magyarokhoz s azt kérdi tölük: „mit akartok?” – „El akarjuk foglalni a várat.” – „Hát mért nem szóltok? itt a kulcsa; mit rontjátok a keritést?” Igy értették aztán meg egymást. Nevezetes, hogy akkor 67 török harczos volt a várban, aztán volt velük 97 asszony. – A várkastély most is bir még tisztes ódon külsejével; a rondella, melly előtt ez a kedélyes discursus folyt, most is áll még; vörös téglafalai vakolatlanok, de köröskörül benőtte azokat szélesen a repkény, melly egész elevenzöld szőnyeget képez a ritka ablakok körül; belül azonban uj divatu izlés rendezte a boltozatos ősi termeket. – Távolabb az erdők között, sürü mogyorófabokrok közé rejtve látszik valami feketülő rom. Puszta-Palota az, Mátyás király kedvencz vadászkastélya, ott csente el a királyi ebédből a torkos szakácsné a csuka máját, a kérdező királynak furfangosan felelve: „csóri csuka: nincsen mája” mire a király rögtön cadentiát mondott: „palotai pálcza: nincsen száma” s a csukamáj rögtön előkerült.

Mátyás vára összeomlott, Ujlakyé most is áll még.


Balatonvidéki képek: Kinizsi ugratója.

Nem messze inne az ut mellett látszik az a kettős kőfal, melly közt most egy kis malomhajtó patak foly alá; a néphagyomány „Kinizsi ugratójának” nevezi azt, s az a monda róla, hogy az hajdan erős hid volt, s ha a Kikiritó zsilipjeit felhuzva, a tavat lebocsáták a mezőre, csupán a hidon keresztül lehetett Palotának menni. Kinizsi Pált egyszer nagy számu török had szoritá meg e téren, a vezér hirtelen felvonatta a tó zsilipeit s mig bajnokai háta mögött a hidat letörték, azalatt egymaga harczolt az ellennel; tudjuk azt felőle, hogy két kézzel szokott verekedni. Mikor aztán a hid le volt rontva, egy ugrással átszöktetett rajta villám paripáján. Egy török sem csinálta utána ezt az ugrást. Hogy Kinizsi idejében nem járt még itt a nagyságos török, az ugyan bizonyos; de azért nincs az a bölcs, a ki ezt a mondát kibeszélje a nép fejéből s minek is beszélné ki?

(Folytatása következik.)