Lavottának van emlékköve.

Mád (Zemplén), jan. 18.

A mult évi Vasárnapi Ujság 51-ik számában, az „Irodalom és müvészet” czimü rovatban, Lavotta János, hires magyar zeneköltő életéről olvastam egy rövidke rajzot*, melly, mivel hiányos, ezennel azok számára, kik a nagy magyar müvész iránt kegyelettel éreznek, s az igazságot mindenekfelett szeretik, kipótolní ezennel van szerencsém.

E napokban Tályáról, a hozzánk szomszéd mezővárosból, utaztam haza sógorommal B–y P–lal egy előttem feledhetlen házi-mulatságból. Gyalog utunk a fákkal beültetett tályai herczegi ligetsétányon keresztül a temető mellett vezetett. Emlitett sógorom e szavakat intézé hozzám: „Nézd, pajtás, a hajdani derék magyar zeneköltő emlékkövét, még áll; örül a lelkem, hogy ünnepélyes temetésekor én is vihettem hideg tetemeit.” Meglepetve tekinték sógoromra, „Hiszen, én azt hittem; hogy a másik temetőben porlik, és pedig mínden emlékjel nélkül, mint ezt a legközelebbi Vasárnapi Ujság is igazolni látszik.” E szavak után a ropogós gyér havon, itt-ott fennálló száraz avar között siettünk az emlékezetszentelte helyhez. Leemelt kalappal állottam meg az örök álmát alvó egykori magyar müvész sírhalma fölött, s hazafiui kötelességemnek tartom, az olvasóvilággal az igazság érdekében tudatni, a mi itt következik. Ugyanis a behorpadt sír felett emelt négyszög talapzaton áll egy törött tetejü, másfél ölnyi magas faragott kő-gula (pyramis), s rajta ez olvasható északi oldalon: „A magyar muzsika egyik kedvelője által emeltetett Szatmárból 1831-ik esztendőben.” Nyugoti oldalon: „Nemes Lavotta János, hires magyar hangmüvész és nemzeti nóták szerzője porai felett.” Ugyan itt a gúla alatt álló talapzaton, nagyobb betükkel: „A hangmüvészet mesterségének megtiszteltetése.” Déli oldalon. „Ki megholt 1820-ik esztendőben, életének 50-ik esztendejében.” Ismét a gúla alatti négyszög talapzaton legnagyobb betükkel: „Itt nyugszik a maga idejének Orfeussa.

Ennyi az egész, mi az emlékkőbe vésve van. Továbbá az elhunyt müvész felől még ennyit tudhattam meg. Ő Tályán, a gyógyszertár közepén levő ágyban hunyt el az akkori gyógyszerész, mint jó embere karjai között, s hű ápolása alatt. Azonban magam is jól emlékszem reá, hogy ez előtt 23 évvel, egy uri háznál bizonyos özvegy Mezeynénél Tályán, az örök álmát alvó nagy müvész drága kedves hangszere, az ugynevezett Straduarius hegedűje ott függött a falon, még a korabeli rajtalevő pár vastagabb hurral porlepetten, némán, használatlanul. Hahogy megszerezhető lenne, szép ereklyét birhatna benne kedves gazdag muzeumunk, mert minden illyes ritka, nevezetes darabot ohajtanék a nemzet kincsei között tudni.

Ezen helyreigazitó kiegészitéssel tartoztam a nagy müvész hamvai iránt kegyelettel viseltető nagy közönségnek, mivel a boldogultnak magam is egy igénytelen bár, de hő keblü tisztelője vagyok. – Ki volt végre Szatmárból a nagy müvészt még hamvaiban is tisztelő derék hazafi? Ez iránt Szatmármegyéből értesülést venni nem volna nehéz dolog; – Nem hiányoznak ott most sem a müvészetet kedvelő barátok, kik ezt tudatni, azt hiszem, el sem mulasztandják; mert szép és boldogitó az emlékezet, és tisztelni valók mindazon gazdag keblek, kik a müvészet iránti kegyeletes tiszteletet lelkökben ápolják.*

Szabó Gábor.