A szarvas.
(Vadászati és természetrajzi szempontból.)

Nézzétek ama gyönyörü állatot ágasbogas szarvaival, könnyüséget, gyorsaságot, erőt és kellemet egyesitő testalkatával!


A szarvas télen. – (Lásd a szöveget 42. oldalon.)

S erdeink ezen királyi lakója mindig ritkábbá válik – vadjaink sorából e fejedelmi állat mindinkább kivész!

Ámbár szép hazánkban – irja báró Orczy Béla, kinek érdekes vadászati rajzából veszszük e becses adatokat –* még roppant kiterjedésü erdők állanak, mellyekben a nemes szarvas vad biztos menhelyet és bő táplálékot találhatna; mégis sokkal gyérebb számmal láthatjuk már azt most, mintsem ennyi kedvezmény mellett várhatnók. Bátran elmondhatjuk, hogy ennek oka nem a természet mostohaságában, de a legtöbb helyen gyakorlott gondatlan tilalmazásban, ragadszó állatok nem eléggé erélyes kiirtásában, szóval mindazon föltételek hiányában keresendő, mellyek nélkül egy vadastér szabályos fenntartása lehetlen. Csak ott, hol az erdő tulajdonosa igazi vadászjellemtől áthatva, rendezett erdészszemélyzettel szabályszerüleg teljesitteti mind ezen föltételek életbeléptetését: lehet állandó szarvasok gyarapodására számitni.

Legjelesebb e tekintetben Eszterházy herczegnek ozorai és tamási erdeje, (Tolnamegyében) hol a roppant kiterjedés, a tápláló anyagok bősége és a helyszinnek kedvező minősége következtében a szarvasok olly számmal találhatók, mint egyes uradalomban sehol sem. A malaczkai, detrekői, stomfai, vöröskői, szomolányi, korláthkői, levárdi, vitenczi uradalmak Pozsony- és Nyitra megyékben, mellyekhez a Fehér-Kárpátoknak nevezett hegylánczolat és a Búr fenyves erdő tartozik, a legszebb vadas térek közé sorozhatók, mert ezeknek regényes erdeiben és sziklái között mindenféle vad állandóan és nagy számmal tartózkodik. Ezen örvendeztető állapotot ez uradalmak tulajdonosainak és vadászat-haszonbérlőinek, ugymint Pálffy és Windischgrätz herczegeknek, Pálffy, Kollonitz, Apponyi, Chotek Rudolf grófoknak kőszönhetni, kik szomszédi dicséretes egyetértéssel gondos tilalmazást tartván fenn, e vadastért olly gyönyörü állapotra emelték, hogy méltán példakép szolgálhatnak. A fehér- és veszprémmegyei u. n. Vérteshegyek és Bakony erdei szintén számos szarvast rejtenek; ezen vidékekben legtöbb szarvas tartózkodik Eszterházy grófok csákvári, tatai, rédei, Lamberg grófnak és rokonának csákberényi és moóri, Sándor grófnak bajnai erdeiben; valamint kisebb mennyiségben az ezekkel határos erdőkben is. Vannak még egyes vidékek hazánkban, hol szarvasok állandóan tartózkodnak, ugymint Sina bárónak gödöllői uradalmában, hol ujabb időben a vad igen gondosan tilalmaztatik; nem különben Schőnborn grófnak munkácsi uradalmában is.

De az eddig elősorolt vidékeken kivül, állandó szarvasvadat másutt hiában keresünk, s a mi még ollykor látható is, vagy a szomszéd rendes vadastérből vándorol ki, vagy csak egyes földönfutó, majd itt majd ott tartózkodó kóbor vad, melly aztán minden szabály és illedelem ellen, a him szarvas télen, a szarvas tehén nyáron lövetik le.

Ha tehát az eddig elősorolt rendezett vadastéreket, a hazánkban fennálló roppant kiterjedésü erdőket összehasonlitjuk: tapasztalni fogjuk, hogy a szarvas vadnak tenyésztésére minden kellékkel ellátott térségnek kilencz tizedében e gyönyörü vad többé már nem létezik; ez pedig nem egyébnek, mint a közbirtokosok és szomszédok közti kölcsönös irigykedésnek, szabályosan ki nem képzett s haszontalan erdész-személyzet alkalmazásának, szóval mindenben csak a vadászjellem hiányának tulajdonitandó.

A szarvas-vadászatra nézve sokféle szokás és szabály létezik, mint ezt a föld, helyszin és egyéb körülmények föltételezik. Régente kopófalkával vették üzőbe, lóháton követvén a hanggal hajtó kopókat, mig ezek a kifáradt vadat megállitván, ez vagy dsidával szuratott le; vagy pedig a vadásztársulat fő ura a szarvast a kopófalka közepette lőtte le. E vadászat nálunk már rég nincs gyakorlatban.

Más vidéken nagy sereg hajtókkal, sokszor több napig tartó hajtás által és több vadászkerületből egyszere egy közép erdőrészbe szorittatott össze csoportosan a vad s magas hálókkal kerittetvén körül, a vadász társaság e téren helyet foglalt s a beszoritott vad ezrei addig hajtattak a lövészek során fel s alá, mig a lövetni kivánt mennyiség elejtve nem lön.

Még e században is tartatott illy világhirü vadászat Eszterházy herczeg ozorai uradalmában, hol 24 lövész két nap alatt 1200 szarvast ejtett el.

Hajtókkal és kopókkal többnyire ott vadászszák a szarvasokat, hol ezek nem rendesen tartózkodnak s csak a szomszéd vadastérből vándorkép jönnek és mennek; illy körülmények közt, hol t. i. a vad rendes tartózkodását vagy járatát az erdész nem lesheti ki, lesben tehát vagy lesjáratban sikerre nem számithatni, a kopókkal való hajtás igazolva lehetne, – de rendes és állandó vaddal ellátott vadastérben föltétlenül kárhoztatom azt.

* * *

De valamennyi szarvasvadászati mód közt illy rendes vaddal ellátott erdőkben legszebb, legérdekesebb és legszabályosabb a lesjárat, midőn a lövész, ha ismeri a hely szinét, magánosan is jár, ellenkező esetre pedig helybeli erdész kiséretében keresi fel a szarvast s azt lövésre megközelithetni igyekszik; ezt azonban csak ugy teheti, ha annak három éles érzékét, t. i. látását, hallását és főkép szaglását elkerülheti. Ügyeljen tehát mindenekelőtt a szél irányára, időre és helyre; ruházatára nézve a fel nem tünő szineket válaszsza, lépése legyen csendes és gyors, testmozgása biztos és nem ingadozó, akarata minden körülmény közt sebes; elhatározásra képes; teljesitse mindezt szorgalmasan, kerülje a szórakozottságot és ok nélküli csevegést – és fáradozásait siker fogja koronázni.

* * *

Egy olly vadastéren, hol az őrizet gondos, vadorok, ragadozó állatok és téli zordonság a vad számában rendesen nem tesznek kárt: a szarvasoknak egy tizedrészét évenként el lehet lőni, és e mellett a vad száma gyarapodni fog; kikötve azonban, hogy a vadászat a szabályszerü időn tul ne gyakoroltassék.

Himszarvasokra julius havában elkezdhető a vadászat, mert ekkor szarvaikat már tökéletesen megujitották, ebben és a következő hóban leghizottabb állapotban vannak, szinök most piros vagy deres, testök telt vagy gömbölyü, mozgásuk lomha és unatkozott, nappal a legsürűbb erdőrészekben hevernek, hogy a nap hősége, valamint a férgek s legyek üldözései ellen oltalmat nyerhessenek, táplálékukat éjjel keresvén fel; e végett is csak későn napnyugat után emelkednek fel pihenő helyükről és lassan vonulnak ki az erdő nyilásokra, vágásokra vagy rétekre. Itt viradtig maradnak, mire ismét menhelyüket keresik fel s egész napon át nyugosznak. – – Ezen időszakban a szarvasok többnyire csoportosan járnak, egy két erős és szintannyi gyenge együtt. A szarvastehenek pedig mig borjaik nagyon gyengék, majd mindig magánosan tartózkodnak, később pedig falkába gyülnek össze, de a két nem még szorosan elválva él.

September első napjaiban kezdődik a szarvasoknál az üzekedés ideje, és ezen évszakban emelkedik legnagyobb fokra a lesjárat érdeke. – – A him szarvas e hó kezdetén eddigi társait elhagyván, előbb kevesebb, később nagyobb számu szarvasteheneket csődit magához, és ezeknek társaságában jár és kel estétől regelig vágásokba vagy erdőrétekre, és részint, hogy őket jelenlétéről tudósitsa, részint indulatosságból, szerelemféltésből vagy gyengébb szarvasok eldöfése és elüzése alkalmával, vagy kihivás kedveért is hangoztatja azon szép és mély csalogatót, melly a lesjáratnak most olly rendkivüli gyönyört kölcsönöz.

Testszine és alakja megváltozik, szőrének pirossága elvész s ez barnás deres, hamuszinnel vegyül; nyaka, mellyet most durva, sötét és hosszu szőr fed, az erőtetett hangozás által szerfelett megdagad; a gyérebben keresett táplálék miatt teste megfogy; előrehajtott fővel és nyakkal, hátraeresztett szarvakkal és vér-elfutott szemekkel, folytonos hangozás mellett dühöng most erdőn és sziklán végig.

Illyenkor komoly küzdelmek fordulnak elő az erős szarvasok között, és ki illyeneknek szemtanuja volt, borzadással emlékszik reá vissza, midőn a viaskodó állatok szarvaikat egymásba öklelvén, életre halálra küzdenek az elsőbbségért s majd az egyik, majd a másik rész nyer előnyt, ellenfelét feldöntvén vagy elugrasztván. De a legyőzött fél egykét kisérletre nem hagyja még el a tornát, felugrik ismét vagy megfordul, ellenfelének kihivását ismét elfogadja, szarvaik összecsattognak s néha egész éjen át foly a viadal, melly végre a küzdők egyikének elüzetésével végződik s a győztes, ellenfelének falkáját a magaéhoz csatolván, diadalát büszkén hangoztatva jár tovább. Az elüzött szarvas pedig szomoruan kél odább, mig boszuját más gyengébb szarvas elüzésével töltheti. Ezen harczoknak sokszor véres a kimenetök, sőt arra is van több példa, hogy mindkét levente a csatamezőn halva maradt.

A déli órákban elhagyja néha falkáját a szarvas és befekszik valamelly sáros forrásba, hogy szörnyü felindulása ellen enyhet szerezhessen, majd felugrik, szarvaival a sarat turja, ismét bezuhan s ha már beleunt ebbe is, fölkel, körüllevő fák törzsein a sarat szőréről lefeni és a sürüségbe vonul. Este felé ismét felkeresi falkáját, mellyet közelitéséről csalogatójának hangoztatása által tudósit, vagy pedig uj társakat csal magához.

A mennyivel könnyelmüebbek most a szarvasok és biztosságukra kevésbé ügyelők, mint az előbbi két hóban, annyival vigyázóbbak és féltékenyebbek a szarvastehenek s kettőztetve kell a vadásznak figyelni, ha éberségöket elaltatni s a himszarvast falkája körül megközeliteni akarja.

* * *

A szarvasokat september végével nem szabályszerü többé lőni, a szarvastehenekre pedig novemberben kezdődik és január 6-án végződik a vadászat.

* * *

Természetrajzi szempontból jegyezzük még meg a következőt: A szarvasbikának fejét agancs disziti (igy nevezik az ágasbogas szarvakat). Szőre nyáron vörhenyesbarna, télen vörhenyesszürke, szügyén, czombjain s oldalán világosabb szinü, vénségére megfeketül, vannak azonban fejér, ezüstfejér s tarka szinváltozatai is. Testének hossza 6–7, magassága 4 lábnyi, farka rövid, csak 10 hüvelyknyi, sulya 3–4 mázsa. A szarvastehén kisebb a bikánál, nyaka vékonyabb s agancsa sincs, azért sutának hivják.

A szarvas leginkább kedveli a sürü mocsáros erdőt, mellynek közelében tisztásokat, réteket, szántóföldeket talál, hol csapatonkint legörömestebb tanyáz. Este üget a legelőre, hajnalban takarodik vissza, s egész napon át tanyáján heverve kérődzik. A sót örömest nyalja, füvel, lombbal, sarjjal él, tavaszszal igen szereti a gyenge vetést látogatni, mellyben sok kárt is tesz, s télen kéreggel, rügygyel, mohval, bogyóval és makkal is beéri. Télen át nagy hóban és hidegben sem hagyja el a rengeteget, farügygyel és galylyal él. Midőn lefekszik kérődzni, felette vigyázva választja meg helyét, s hogy nyomáról föl ne találhassák, előbbi nyomán egy darabig visszafelé megy, aztán nagy oldalszökéssel kiugrik csapásából s igy folytatja utját, s csak akkor fekszik le, midőn utjában e csinyt már többször ismételte. Mig nedvdus takarmányt talál, a vizet nem igen kivánja; de a forró nyári napokon s párzása idején, a mikor egyébiránt keveset eszik – a fris forrást, patakot fölkeresi.

A párzás ideje septemberben kezdődik s hat hétig tart, melly idő alatt a him elhagyva legelőjét, a csapatban tartózkodó sutákat felkeresi, közülök a gyengébb himeket mind elüzi, mi közben sokszor elszánt élethalál harcz fejlődik ki. A győztes csapatját folytonosan kiséri, nyaka földuzzad, este s reggel erősen bömböl, a suták ellenben csak halkan bégnek. Párzásra bizonyos helyet választanak, hol éjenkint rendesen megjelennek. A párzás ideje után a him ismét elhagyja a suták csapatát, s vagy a himek közé áll, vagy magánosan kóborol.

A párzott tehén eddig szoptatott borját elrugja s mintegy 40 heti terhesség után, rendesen tavasz utolján, a sürü bozótban egy, néha két borjut ellik.

A borju nehány nap mulva megerősődve, anyjával a csapatot követi, szőre három hónapig sárga, fehér foltokkal tarkázva. Az üsző három év mulva jut érett korra. A bikaborjunak első évben hegyes agancsa nől s csaposnak hivják, másodfüben agancsa kétágu, ekkor villás a neve; heted nyolczad füig is növekedik s élte mintegy 30 évre terjed.

A him agancsát évenkint elveti, a korosabb februárban, a fiatalabb tavaszszal. Az elvetést kevés vérfolyás követi s öt nap mulva már az uj sarjadék látszik, melly egy hó alatt egy lábnyira nyulván, többfelé ágazik. Az agancs sarjadzása korában puha porcz vagy kocsonyaféle anyagból áll s bőrrel van bevonva, mintegy három hó mulva megkeményül, bőre lehámlik. Szine a lehámlás után fehér, aztán sárga, később barna.

Az egyéves bikaborju agancsa nyárs idomu, a másodfünek mindegyik agancsán két, a harmadfünek három, a negyedfünek 8–10, az ötödfünek 10–12, a hatodfünek 12–14 s igy tovább minden évben több ág nől s később az állat korát ez ágak szerint nem igen lehet meghatározni. Ez ágak száma néha 24-re is rug, sőt találtak már szarvast, mellynek egyegy agancsa 4 lábnyi hosszu, 66 águ volt s 30 fontot nyomott.

A szarvas gyorsfutásu, éles hallásu és szaglásu, de látása középszerü. Fogságban könnyen megszelidül, de mivel bizonyos időszakban igen ingerlékeny, a himet erejétől fosztják meg, mellynek aztán ha ez időben még nem volt agancsa, nem is nől az ki soha, ha pedig volt, azt többé el nem veti, s ágai sem szaporodnak. A szarvas könnyen szelidülésének több példáját emlitik. Heliogabalus romai császár gyakran vonatá kocsiját szarvasok által; II Auguszt lengyel király 8 szarvast fogatott hintajába; a történeti hagyomány vitatja, hogy Bakács Tamás esztergomi érsek Romába 6 szeliditett szarvason tartotta bemenetelét. Eszterházy herczegről is tudjuk, hogy két szelid szarvason kocsizott gyakorta.

A szarvast leginkább husa és bőre végett vadászszák, husa az évszak, életkor és ivar szerint különböző; bőrét kikészitve ágyteritőnek csizmának, nadrágnak, keztyünek, szörösen pedig szücs munkákra használják, szörét tömésre alkalmazzák. Agancsait vagy az esztergályos dolgozza fel, vagy csarnokokba gyüjtik, mint a gödöllői vadászlakban is látható.