Gróf Széchenyi István.
(Született 1791. september 21-én.)

Nem először találkozunk e lapokban e férfiu arczvonásaival, s bizonyosan nem is utolszor. Emlékezünk reá gyakran és örömest; szivesen vele kezdjük és végezzük dolgainkat! Minél távolabbra esik tőlünk az ő kora és hatása, annál közelebbről kell vele megismerkednünk.

A mit ez a nagy ember érezett és gondolt, mind az igaznak bizonyult be. A mit ez a nagy hazafi teremtett, mind az kiállotta a tűzpróbát, megmaradt, nem veszett el, sem a zivataros idők viharában, sem azután. Az idő megtanitott rá, hogy bölcseségét elismerjük, jellemét – mint annyiszor – többé félre ne ismerjük, s gyakorlati, sikerdus irányáról tisztelettel szóljunk.

A régiek azt hitték egy phrygiai király kezéről, hogy a mihez nyul, az aranynyá válik. E hit-regében foglalt csodatevő erő, alkalmasint jelképes kifejezése azon igazságnak, hogy a tiszta kéz munkáján mindig ott van az Isten áldása. És ebben áll a sikeres cselekvés kulcsa. – Nem fog senki balul érteni, midőn magyarázni akarjuk e nagy férfiu tragikus sorsát, kit legszebb terveinek valósulása közben ragadt le a cselekvés teréről, az eseményeknek, az ő belátásánál nem – de testi erejénél hatalmasabb rohama.


Gróf Széchenyi István.*

Hiszen az ő tetteiből is sok maradt szándék, az ő nagy gondolatának is vannak morzsái mellyeket összeszedegetni a hálás és takarékos utókornak kötelessége: de mégis szemmel látható és kézzel fogható mind az, a mibe kezdett, mert nagy megfontolással, és pontos előreszámitással látott minden munkájához. A mi pedig – vajha meg nem akasztott cselekvésének folyamát és erkölcsi sulyát illeti, Istennek hála! körülbelül azt is ki lehet már találnunk, mióta tiz évi tapasztalás hatása alatt, megtanultuk e „nagy elszánások és kicsinyes gondok” emberét jobban és jobban felfogni…

Ugy gondoltuk, hogy a „Vasárnapi Ujság” olvasóinak szebb ujévi ajándékkal nem kedveskedhetünk, mint ha most is felujitjuk a „legnagyobb magyar” képét és emlékezetét.

Minden esztendőben kell lenni egy napnak, mellyben kizárólag az ő gondolatával foglalkozzunk; mint nem vala az évnek egy napja sem, mellyben ő rólunk, fajtestvéreiről, nemzete gyermekeiről ne gondolkozott volna. És ha kell ez ünnepélyes érzelemnek egy napot szentelnünk, miért ne legyen az, az évnek első napja?! Az okos ember számot vet magával minden este, mielőtt lefeküdnék s az év utolsó estéjén átnézi számlakönyvét, a tapasztalt hibák szerint kijavitja és bezárja azt; midőn az uj év reggelére ébred, már készen kell lenni tervének ha csak vázlatban is, melly szerint tetteinek uj tábláit bejegyezni fogja. És igy már a teendőkről is bizonyosan gondolkozott. Lehetetlen, hogy e gondolatai közben, fel ne merüljön elméjében a hazának szent képe is. „Vajjon mit tehetek én érte, a kicsiny? – mert a legnagyobb is kicsiny a nemzet nagy egészéhez mérve – vajjon mit tehetek? hol találom az alapokat, mellyeken tovább induljak, a példát, melly serkentsen?” És a ki igy kérdez és gondolkozik lelkében, mint egy mennyei jelenés tünik fel annak e „méltóságos, komoly, angol aristocrata arcz”, a felvilágosult eszmék lappangó tüzétől meg megrezgetve; és önkénytelenül eszébe jut: hogy ez egy angol bérlő lehetne, ki gazdasága roppant beruházásait jött megtekinteni – ha Széchenyi István nem volna!

És pedig még is ugy jelenik meg képünkön, mint a ki illy beruházásokat jött volna megtekinteni. Mintha vizsgálná, a szellemi és anyagi fejlődés, a mivelődés általa kezdett nagy munkája mennyire haladt az óta?

Mintha nézné, áll-e még a Tudós Társaság, mellynek alaptőkéjét 60,000 pfttal megnyitotta;

Minő karban van a lánczhid, melly az ő müve; az alagut, melly az ő gondolata;

Nem kopott-e fel a pesti gyep, mellyet ő teremtett; áll-e még a nemzeti casino, mellyet szellemi érdekek előmozditása végett ő szervezett;

Nem dőlt-e még be a vaskapu, mellyet sziklák közt ő nyitott;

Megvannak-e a közlekedési vonalak, mellyeket ő kijelölt;

Mint áll a Tiszaszabályozás, a csatornák ügye, mellyet ő kezdett;

S a gazdaggá, bájossá varázsolt Budapest, az ő kedvelt városa, – s a hazában az ő forrón szeretett faja, a magyar nép?

Egyenként halljuk e kérdéseket.

S ha lehetséges volt, hogy harmincz évvel ezelőtt, midőn a huszárnyeregből szállott le közénk, annyi szép reményre találjon okot és ösztönt; épen ollyan bizonyos, hogy most is, midőn ama remények teljesedését szemlélheti, midőn látja, hogy az általa kezdett anyagi és szellemi fejlődés utja megakasztva nincs, sőt inkább a magyar nép az uj viszonyok között is hiven teljesiti a közmivelődés és polgárisulás iránti tartozásait, – bizonyos, hogy most is örömmel fogja legeltetni népén szemeit s ki fogja mondani, hogy, ha az erény és törvényesség utján megmarad, boldogságának semmi sem álland utjában.

Ezt látszik mondani a szigoru, de jó indulatu arcz, melly ezuttal ismét a nyeregből néz le reánk. Adja Isten, hogy reményeiben most se csalatkozzék!