Az enyingi biró.

Megirtam a „szent-mihályi birót” a nemzet napszámosaiban, be akarván bizonyitani, hogy a józan ész nálunk nem ollyan ritkaság, mint a fehér holló, nem is ollyan kivétel, mint az, hogy néha a tengeri csövek között egy-egy piros is találkozik; hanem majd minden faluban van egy paraszt-auctoritás ép értelemmel, rendithetlen becsületességgel és annyi igazságszeretettel, hogy ha a régi görögök történetében olvastuk volna, tudós emberek emlegetnék most példának okáért.

Annyira hasonlitanak egymáshoz ez alakok, hogy midőn „A nemzet napszámosai”-t irván, adataim közől a szent-mihályi birónak jellemrajzát kelle egybeillesztenem, csudás hasonlatot láték azon emberrel, kit én gyermekkorom óta ismerek s kiről egyet-mást irni rég elhatároztam, de kit méltóbban nem becsülhettem meg, midőn egy terjedelmes korrajzban a hozzá leghasonlóbb alakot az ő nevéről neveztem el, keresztelvén őt Köntös Mihály uramnak, és ha rajtam állna, megparancsolnám, hogy minden vidékben a legkitünőbb birót hivataloskodásának ideje alatt ne bírónak nevezzék, hanem Köntös Mihálynak, mint az enyingi birót, kihez annyira hasonlit a szent mihályi biró, és még a jó Isten tudja, hogy mennyi.

Évről évre több idegen jön el hozzánk csavarogni, hogy aztán utszélen, kocsmavégen meglátván néhány elsoványodott felföldi tótot, kikből a nyomoruság néz ki egy falat kenyérre, a külföldi kikapja rajzónját, két garasért egy helybe állitja a félig éhenhalót, kit az a nagyszélü kalap majd agyonnyom, lerajzolja, nagy kinnal eltürvén a pálinkaszagot, aztán mint valami gyógyszertári rendelvényre fölirja, hogy illyen a magyar ember, bolonduljon meg tőle a külföld, melly e vézna nyomoruságot erőteljesnek hiszi.

Persze, ha egy házzal beljebb menne a faluba, látna elevenebb embert, de szerencsétlenségünkre a „Kormos-kutya” nem érti a tréfát, s a bugyogónak esküdt ellensége levén, be nem ereszti a rajzónos urat, és lepingálnak bennünket, mint az egyszeri ember Pharaó népének a vörös tengereni gyászos veszedelmét, egy nagy vörös folt az egész; Pharaót és népét pedig a vörös tenger gyomrában kellene keresni.

Ezért fogtam én e kurta rajzhoz, megirom az enyingi birót, más meg mást irjon le, nehogy ránk fogják, hogy egyetlenegy ép embert nem tudunk előmutatni, nagyobb igazságért pedig, a ki másként nem hiszi, menjen el Enyingre, kérdezősködjék, hány sort tudna meghazudtolni abból, mit itt összeirtam.

Míg a nyári meleg miatt eltürhette Köntös Mihály a posztóruhát, egész éven keresztül posztóruhát viselt, széles karimáju kalapot, kordován-csizmát és mogyorófa-pálczát a hóna alatt keresztbe fektetve.

Nem igen volt a kis mezővárosban ember, kinek megengedte volna, hogy vele egy sorban álljon, legkevesebb fél testtel hátraegyengette, s illyenkor igen alkalmas eszköz volt a hóna alatt keresztül fektetett mogyoró-pálcza, csak azon forditott valamellyest, s az illető már észrevette, hogy az öreg mennyivel akarja ő kegyelmét hátrább.

,Mi neved? ki apád? hol voltál?’ szokta egyszerre mondani az öreg, midőn a gyerekek az iskolából hazamentek, s valamellyik elfeledte a süveget idejében levenni.

A gyerekek már ismerték, s a három kérdésre rögtön megfeleltek, s a harmadik az volt, hogy épen az iskolából jönnek, például ekképen:

,Tóth Miskának hínak, nemzetes biró uram, Tóth Pálnak fia vagyok, és most eresztett tanitó ur az iskolából.’

„Nem is hittem volna Tóth Miska, Tóth Pálnak fia, hogy az iskolából jöttél volna légyen, sohasem látszik meg rajtad az iskola, hol a tanitó ur azzal ereszti el a gyerekeket, hogy az öregeket emberséggel köszöntsétek; te pedig ezt nem tetted Tóth Pálnak fia Tóth Miska, ki maholnap apád malaczaival egy váluhoz állhatsz, mert lásd, azoknak is hiában mondaná a kanász, hogy ne fussanak az utczán, mert még az embernek is neki szaladnak.”

Hallgatott a gyerek, szörnyü módon bánta a dolgot, és nagyon szeretné, ha a biró ur a hóna alatt levő pálczát kikapná, és hamarjában egyet ráhuzván eleresztené; hanem mond ám még valamit:

,Köszöntetem Tóth Miska a te édes apádat, Tóth Pált, faragjon belőled embert, és ne sajnálja tőled egyszer-kétszer a tarisznyaszíjat, az sem vásik el egy-két csapásban, te sem fogsz meghalni bele, aztán talán még használ.’

Ezért volt tekintélye Köntös Mihály uramnak, ki nemcsak a fiunak, hanem az apának is megmondta az igazat.

,Szerencsés jó napot kivánok, Tóth Pál uramnak, egészségére váljék a déli pecsenye……’ mondja Köntös Mihály, előbb köszönve, mint a másik nékie,… épen most eresztettem haza Tóth Pál uramnak  kedves fiacskáját, mondhatom, sok emberséget tud, jól vigyázzon Tóth Pál uram, az a kölyök ma-holnap söprüvel veri meg az anyját,… szerencsés jó éjszakát kivánok Tóth Pál uramnak, köszöntetem az ifju urat is.’

Nem is kell mondanom, hogy az apa hazáig könnyen kitalálta, hogy édes fiának köszönheti az emberséget, hanem meg is hámozta a gyereket ugy, hogy ma-holnap még biró uram lábanyomának is süvegelni fog.

Illyen eset után a maga után kullogó esküdtek- és kisbiróknak utczahosszat tartotta a leczkét, és ha nem láttam volna, magam is elcsudálkoznám, hogy azok a vén kamaszok igy eltürték a pirongatást.

,Minek is kendteknek biró?… zajgott az öreg. Legjobb lesz kidoboltatni, hogy vége az emberségnek, öklelőzzünk, mint a delelőn a szarvasmarha, akkor leszünk ám hiresek hat vármegyében.’

Egy illyen hátbavágás-féle mondat után megnyugodott, hogy mint a lug a szapulóban levő ruhába mindenhova beegye magát, s az illetők szótalanul hallgatták a kérlelhetetlen embert.

,Megmondom most értelmesen, mától fogva meg ne tudjam, hogy valamellyik gyerek az öregeket tiszteletlenül hagyja. Helységünkön keresztül naponkint érdemes uri emberek járnak, – mit mondanak illyen embertelenségre? Semmit egyebet, minthogy sült parasztok vagyunk, a birótól kezdve az utolsó kanászig. Hanem halljak én illyen szót!’

Itt megint elhallgatott, sőt egyenes uton haza-felé indult, és mindjárt meglátandjuk, hogy az öreg mért nem türi meg maga mellett még az esküdt embereket is, kik itt-ott magát kapván, ezért szót is tettek, azaz: könyörögtek.

(Folytatása követk.)