Hová mindig vágytam…

(Gyula, május 28-kán 1857.)

Tekintetem szerteszéjjel
Mint az üstökös kalandor,
S nem telik be nézésével. – Petőfi.

Hová mindig vágytam, kivánkozott lelkem,
Sok fáradság után végre megérkeztem.
Igen, itt vagyok már… rónáidat látom,
Édes testvérhonom, nagy Magyarországom!
Oh rég szeretlek én, s már régen ösmerlek,
Gondolatim feléd gyakran elrepültek.
Lelkem szemeivel láttam szépségedet…
S olthatatlan vágygyal csak rajtad merengett.

Gondolatim mostan olly szépek, olly nagyok,
Ábrándjaim között olly gyermekes vagyok!
Olly virágos szivem, hogy azt vélem szinte:
Virágit a tavasz mind szivemtől nyerte…
A hajnal is mintha pirosabb s szebb lenne,
Mert az én örömem benne van tán, benne…
Oh légy üdvözölve szép alföld! végtére,
S te, kedves kis honom egyetlen testvére!

S mintha ösmerne itt minden már engemet:
Olly nyájas mosolygó képpel köszöntenek.
És én e mosolyra mindent elfelejtek:
Könyeit a multnak… kinját a jelennek…
Jó öreg apámnak, midőn búcsut mondtam,
Marasztó szavára még nem is hallgattam…
Nem láttam könyeit… fájdalmát nem értém…
S öleléskor majd megrepedt szivem keblén…

Édes anyám sirján egy könyem se folya,
Egy kis virágot se hozhattam el róla…
Nem mehettem el még egyszer… utójára
Ráborulni puszta… elhagyott sirjára…
Milly sok bús emléke a lezajlott multnak,
Hol örömim hervadt virágként széthulltak!…
S mind e sok bús emlék tova tűnt, mint álom,
Mert annyi vágy után testvérhonom látom.

Az a furulyaszó a csendes távolban,
Melly estvénként felém hallszik, olly fájóan…
Az a gulya… s ménes, a melly tova legel,
Az a csikós, ki ott versenyt fut a széllel –
Azok a vadludak… az a gólya madár
Hosszu lábaival, melly ott a réten jár…
Meg az a reszkető szép fényes délibáb,
Melly a szemnek annyi mindenféle szint ád…
Oh ezek előttem mind olly ösmerősek,
Mintha én már láttam volna régen őket…

De mi köny égeti mégis most lelkemet?
A melly fölzavarja csendes örömimet,
Oh e köny szememben talán mindig ott van –
S ott lesz az örökké, ott lesz a siromban…
Szép alföld rónája! hol van hű gyermeked?
Kebledben nyugszik, ki téged ugy szeretett?!
Zokog-e a vihar, – melly sirját se leli –
a kihalt lak körül, hol ő élt… s szülei?…

Szép még ott a virág… virul-e a rózsa?
Vagy minden hervadtabb… s minden őt gyászolja.
Egy nemzet mult jelen és jövő fájdalma,
Öröm s büszkesége szállt vele a sirba!…
De félre most könyek… félre bú fájdalom!
Hisz az ő nagy nevét nem fedi sirhalom…
Örülj szivem örülj, gyógyuljon sebed már –
Vágyaid egyikét te is elérted már…

Legyetek feledve multam keservei…
Csalódásaimnak szomorú könyei…
Játszi délibábként eltünt szép álmaim,
Miket tán soha nem érnek el vágyaim…
Hadd el ifju szivem – ne kergesd azokat
A napba tekintő fenn lengő sasokat…
Légy te itt a völgynek kis, szerény virága…
A zengő bokornak rejtett csalogánya…

…Forró szerelem az, a mit neked adhat
Szép alföld! fia a vadon bérczes honnak,
Fogadd el szerelmét…fogadj el fiadnak…
Oh én siromiglan hűn szeretni foglak…
De téged sem feled, drága szülőföldem
Bujdosó gyermeked, kedves kis Erdélyem…
Hol egykor bölcsőmet ringatták szeliden:
Sirom is ott legyen vadon bérczeiden!

Murányi Sándor