Még egy dal Bérangertól.
A vén kabát. Forditá: Szász Károly.

Oh maradj hivem, szegény vén kabátom!
Együtt nézzük: az élet hogy lejár.
Tiz éve, hogy mindig magam keféllek,
Többet Sokrates sem tehetne már.
Ha még a sors, kopott kelméddel,
Ujabb csatákat mérne rád:
Kövess engem! daczolj mint philosoph:
– Ne váljunk el mi, jó öreg barát!

Emlékszem még, oh emlékszem még a napra,
A mellyen először viseltelek.
Az névnapom volt és vig czimboráim
Tégedet is megénekeltenek.
Szegénységed nem taszitá el őket,
Sőt az nekem becsületemre vált.
Most is készek megünnepelni minket;
– Ne váljunk el mi, jó öreg barát!

Bélléseden egy hosszu varrást látok!
Milly édes emlék szivemnek az is!
Egy este, szinből meg akartam szökni
Rózámtól, – de megcsipett a hamis.
Kezében maradt szárnyad, s oh gyalázat!
Maradni kénytett a szakadt kabát.
Két nap kellett Rózának a varrásra…
– Ne váljunk el mi, jó öreg barát!

Vettelek-e én körül illatokkal,
Mikkel magokat kendőzik sokan?
Mikor tettelek ki a megvetésnek,
A nagy urak előszobáiban?
Neked, – a mig a szalagok szinéért
Küzdött az ország sok véres csatát, –
Egy mezei virág volt gomblyukadban…
– Ne váljunk el mi, jó öreg barát!

Ne félj többé ama nehéz napoktól,
Mellyekben sorsunk egyenlő vala!
Midőn egymást válták föl öröm és bú,
A tél vihara s a nyár nappala.
Érzem már, nem soká örökre
Le kell tennem minden ruhát.
Csak egy kissé várj, együtt érjünk véget…
– Ne váljunk el mi, jó öreg barát!