Virág Benedek.
(1752–1830.)


Virág Benedek.

Volt e nemzetnek a mult század utóbbi felében egy szomoru korszaka, mellyben ha „Virágok” nem élnek: a honszeretet, a hazai nyelv iránti hő ragaszkodás, a nemzeti önérzet, nagylelküség és vitézség – a magyarnak ezen fényes, ősi tulajdonai, a nagyobb résznél talán végkép kihaltak volna. Sokat hallottunk mai korbeli iróink hatásáról beszélni s minduntalan halljuk a hivatkozást a nagy közönség mindig növekedő figyelmére, melylyel az irodalmi mozgalmakat folytonosan kiséri és elősegíti. Ezt elismerni, bizonyosan örömére válik minden magyar embernek.

De az is bizonyos, hogy a mult századból a jelenbe átjött, keményebb alkotásu irodalmi bajnokoknak legkevesebb okuk sincs, hatás tekintetében a jelenkori irodalommal az összehasonlitást kerülni.

A hatás nem volt olly zajos, de szivre, lélekre, érzületre ellenállhatlan hatalommal szóló. Mert csaknem kiszámithatlan, mennyit lenditettek az átalános lelketlenség kietlen korszakában amaz első bátor uttörők gonddal dolgozott müvei édes hazánk elhanyagolt nyelvén, mennyi nemes érzést ébresztettek eleven életre a szunnyadó nemzet keblében; midőn taniták, hogy a hazát, dicsőséget, jó hirt nem puszta szóval, hanem tettekben, áldozattételekkel kell szeretni; midőn a lelketlenséget, hazafiutlanságot, pártoskodást, hamis önérzetet, elpuhulást, koruk erős kifejezésével, nemzetünk fenéjének nevezék el!

S minő hatással kelle birni a kedélyekre az oly nemü müveknek, minő p. o. Virág Benedek ismeretes ódája:

A kényes szenvedőhöz.

Békételen sziv! mit panaszkodol?
A durva lánczok s tömlöczök a nemes
És fényes erkölcsöt homályba
Rejtik ugyan, de le nem gyalázzák.

Míg büntelen türsz, fenmarad érdemed,
S való örömmel tartja reményedet.
De a hazáért halni szép dicsőség; –
Csak ne fakadj alacsony panaszra.

Virág Benedek született 1752-ben Nagy-Bajomban Somogymegyében. Iskoláit Kanizsán, Pécsett s Pesten végezte. Az akkor létezett pálosok (paulinusok) szerzetébe lépvén, mindjárt fölszenteltetése után 1781-ben a székesfehérvári gymnasium tanárává lett, hol már akkor nagy mértékben ébresztette az ifjuságban, a római klassikusok tanulmányozása alkalmával, a magyar költészet iránti szeretetet.

A pálosok szerzete 1786-ban ugyan eltöröltetett, Virág mindazáltal tovább folytatta tanári hivatalát 1794-ig, midőn betegeskedése miatt tanszékéről lelépvén, Pestre tette át a lakását, hol egy ideig nevelőséggel foglalkozott. Azonban ez is nehezére esett gyöngélkedő egészségének, ezt is abban hagyá s elhatározá, hogy csupán a tudományoknak s kedvencz hajlamainak fog élni. Pestről átköltözött az olcsóbb és csendesebb Budára, hol élte fogytáig lakott, szegényes viszonyok között ugyan, de nemes függetlenségben, folytonosan munkálkodva s nemzetünk jobb jövője iránt táplált reményeinek valósitásán dolgozva.

Virág Benedeknek szakadatlan munkássága közepett, kevés igényei voltak az élet iránt. Dolgozó asztalánál könnyen felfedé a világ hivságait. Egyedüli biztos jövedelme azon 300 forint volt, mellyet mint a pálosok eltörlött szerzetének tagja a vallási alapból nyugdijképen huzott. Munkái sem sokat jövedelmeztek; azokat Pyber Benedek és Kondé Benedek adták ki saját költségeiken, s nem szükség mondanunk, minő csekélyek lehettek azon összegecskék, mellyek az akkori idők szerint mint tiszteletdijak s könyvei eladásából folyó jövedelem az ő rendelkezése alá kerültek. De azért a munkás, szerény férfiu könnyen türé a nélkülözéseket. Azért ő segedelmet soha senkitől nem kért s legfölebb baráti kedveskedések szine alatt lehetett némi apró ajándékok elfogadására birni. Pedig rajta is beteljesült azon közmondás, hogy „a szegényt még az ág is huzza.” 1810-ben történt, hogy egy budai tüzvész alkalmával csaknem mindene elégett, a mi között különös veszteség volt reá nézve az általa kiadott „Magyar Századok” czimű becses történeti munkája első kiadásának nála felhalmozott példányai.

Virág Benedek azon iróink közé tartozik, kik kiválólag a nyelvcsinra, tisztaságra forditák figyelmöket, kik u. n. classicitásra törekedtek. Verses művei között kitünőek az Ódák és Epistolák (levelek), őt nevezik különösen a magyar hérosi óda teremtőjének. Műveiben lyrai lágyság, majd férfias erő és komolyság és sok satyricus guny is vegyül.

Számos, és különböző időkben megjelent eredeti költői művein kivül egy érdeme van különösen Virág Benedeknek, mellyet mindenki méltányolni fog, ki a régi klassikusok örök becsü műveiről fogalommal bir. A római remekirókat jobban nem értette s azok forditásában több szerencsével nem járt el senki nálánál. Forditásai Cicero után a magyar prózai előadás legszebb példányai közé tartoznak. Hogy pedig elődei közül egy sem fogta fel ugy Horatiust, mint ő, kinek valódi szellemrokona lett, kivel lelke egészen összeforrt, azt fényesen igazolá. Müveit részenkint, egyes füzetekben adta ki, ugy hogy 1801-től kezdve 1824-ig Horatius összes müvei Virág forditása szerint külön kötetekben is teljesen megjelentek (Levelek 1815, Satirák 1820, Ódák 1824). „E munka által – mondja Toldy Ferencz az ő irodalomtörténetében – Virág homályt vont minden elődeire, – mind szépségre; s bár a sebesen haladó idők e forditást is sok részben elavitották, szerencsésb utódját még mind e napig várja.”

Munkássága nagy részét 1825 után ujra a „Magyar Századok” foglalták el. Ez azon becses történelmi műve, mellyet krónikák, az ország és egyház törvénykönyvei, s teljes hitelü levelek és okmányok után nagy gonddal és fáradsággal állita össze, s mellyet most is gyönyörrel olvashat mindenki. E munkáját a korábbi években elkészült első köteten tul is folytatni s a mohácsi vésznapig kiterjeszteni kivánta, de – kifogyott az időből.

Erejét hanyatlani érzé, de azért lelki vidámsága nem hagyá őt el soha, a mit a munkás élet egyik fő áldásának tapasztalhatunk számtalan embernél. S fentartotta lelke ruganyosságát a remény, hogy nemzetének rég álmodott szebb napjai fel fognak végre virradni. Igy lőn, hogy a különben gyöngélkedő férfiu életének 78-ik évét érte el. S miután boldogitó reményeinek egy részét, a fölébredt nemzedék között, csakugyan valósulva láthatta volna a tisztes aggastyán, honfitársaink áldása között hunyta be örökre szemeit 1830. január 30-án, a midőn budai magányában, segély és tanú nélkül, hirtelen gutaütés vetett végett életének.

A meleg keblü Horvát István e szavakkal fejezi be Virág Benedek feletti necrologját:

„Virág nevére mindenkor meg fognak rezzenni az alacsony lelküek s mi pedig éltünk végső perczentéseig mindig azt fogjuk a halhatatlan érdemű férfiuról mondani, hogy nálánál hivebb jobbágyot, buzgóbb hazafit, tisztább eszü tudóst, értelmesb, szelidebb és nemesb lelkü embert soha sem ismertünk.”

Az elhunyt hazafit a közméltánylat kisérte sirjába – örömmel jegyezzük még ide a kegyelet egy nemes példáját. Virág Benedek holt tetemeit Ürményi József volt statusminiszter özvegye, a nemes keblü Komjáti Anna temettette el saját költségein. A temetést roppant kesergő sokaság követte a Krisztina-városi sirkertig, hol hű tanitványa s barátja Reseta János kőkereszttel jelölé nyughelyét.

E sorok irása közben önkénytelenül elménkbe tolulnak az e lapok mult számában jellemzett franczia költő és Virágunk életviszonya, jelleme s kimulása közti hasonlóságok s különbségek – de az összehasonlitást a nyájas olvasóra bizzuk.