Nőnevelésünk s egy uj nőnövelde Losonczon.

Rimaszombatnak a nőnevelés elhanyagoltsága felett nem tudom, mellyik lapban emelt méltó panasza a V. U. 22-ki számában is viszhangra találván, e körülmény reményt nyujtott, hogy hasonló ügyben összeszedett s rendezett nézeteimnek is helyet nyerek e terjedt körü lapokban.

* * *

A nemzetünket jól s roszúl jellemző sajátságok közé, miket őseink keletről magukkal hoztak, s utódaikra hagyományozának, tartozik azon természetünkhöz forrni látszó tulajdon is, mellynél fogva hölgyeinkben ama méltóságot, mellyet az Istenség, nemükhözi hivatásukhoz kötött, kellően méltányolni nem tudván, azokat sokkal alábbrendelt szerepre kárhoztaták, mint a minőre a józan ész s természet törvényei által hivatva vannak.

Ki hazánkban a családi viszonyokat közelebbről ismerni tanulta, tudja, nőink sorsa általában mennyire szomorú. A gyöngédség, ezen legcsalhatlanabb jele a való müveltségnek, ezen első föltétele a családi üdv létezhetésének, családaink csak leg is legkisebb részénél gyakorolt, elismert erény. Férjeink zsarnoksága ellenben, melly naponkint többé kevésbbé szomorú drámákat idéz elő a családi élet szinpadán, közönségesen ismert nehéz átok, mellynek vas vesszeje nőt, gyermeket, cselédet egyiránt sujt, s hatalmas karjával a közmüveltséget is feltartja haladásában, de mindenek felett nőinket sírig korbácsolja a méltatlankodás ezer ágú ostorával. Míg férjeink közül a legtöbben házukon kivül, főleg szemben szépeinkkel, a lehetőségig gyöngéd, kedélyes társalgók lenni képesek, házuk tüzhelyénél remegett zsarnokok, kiknek öleléseit is sokszor reszketve  fogadja a gyönge, rabszolgává alacsonyitott nő. Ez olly naponkint igazolt szomorú való, mit kétségbe vonni, menteni nem fog akarni senki.*

Ezen árnyék vonása fényes nemzeti jellemünknek eredményezheté egyedül – legalább én más forrásból leszármaztatni nem tudom – azon, a társadalmi jólét fejlődését annyira hátráltató kárhozatos állapotot, mellyben nőink nevelését maiglan találni elég szerencsétlenek vagyunk.

Figyermekeink neveléséről korunk szükségeihez képest társadalmilag gondoskodva van. Minden apa, ki nevelés-igényelte költségeket önmegtagadással is időről időre összetakargatni képes, keresztül viszi fiát a tiz s ennél több éves iskolai folyamon, hogy tudományos embert képezhessen belőle, míg nőgyermekeink főleg a vidéken, nem annyira a különben is sok oldalról elfoglalt s nevelésre úgy sem képesitett anya, mint inkább a házi jó s bal körülmények befolyása által helyes czél s irány nélkül neveltetnek, vagy helyesebben nevekednek. – Az egyetlen könyv sokszor, mit önképzés végett tanulmányozásul nyernek szülőiktől, nem más mint az ismert „Értelmes gazdaasszony,” ugy hiszik közönségesen, hogy nőnek ennyi elég, többet tudnia felesleges vagy épen káros; s ha főzni, baromfit nevelni, roszul olvasni, még roszabbul irni, azonfölül jól öltözködni s tánczolni megtanult: női hivatását ismerni megtanulta.

Az Istenért, mi sors, mi jövő várhat azután az igy képzett nőre, kinek nem fogalma, de sejtelme sincs azon magasztos pályáról, mellyre Istentől hivattaték, – azon ezernyi szebbnél szebb, szentnél szentebb kötelességekről, mellyek e pályán várnak reá, – azon örvényekről, mellyek élete utját szegélyezik? A szellemében igy elhanyagolt nő hol vegyen erőt, ihlettséget, biztatni a férjt, midőn ez az élet, ollykor nehéz küzdelmeiben csüggedni indul, – felvidámitani őt, ha kedélye a nehéz munkában néha elborúl, – tanácsot adni, ha férje ösztönszerű s ritkán csaló azon hitében, miszerint a nő ollykor jeles tanácsadó, hozzá tanácsért folyamodik? Hol vegyen erőt, türelmet önszenvedésiben, ha vallásróli fogalmai túl nem terjednek az imán, – hol vigaszt, megnyugvást a nem érdemlett ollykori bántalmak ellen, ha önbecsérzete, a női kebel e drága gyöngye, szivében nem hogy kifejlődve, de fölébredve sincs?

Mi lesz a hüség, a nők e koronás erénye, a női boldogság e védszentje ott, hol azt csak ösztönszerü félénkség, az anyai szem, nem pedig a sziv nemessége az ész fegyverével védi? Mit várhat igy képzett nőtől a haza, mellynek szent nevét sem ismeri, – mit az emberiség, midőn szük keblének csekélyes érdekeivel háza körén túl terjeszkedni nem tanult? Mi lesz gyermekeiből, kiknek első nevelőjeül a természet által rendelteték, s a kiknek tehát tőle kell nyerniök az első, ekép a legmélyebb, a legmaradandóbb, s erkölcsi életüknek irányt adó benyomásokat?

De elég legyen e százakra folytatható kérdésekből ennyi. A felelet mindegyikére csak egy, ugyanaz, s nem más, mint hogy a szellemében kimüvelni igy elmulasztott nő neme kötelességeit nem ismervén, az élet magasb becsét, magasb örömeit sem ismerheti, azon örömeket, a mikkel Isten öntudatunk által kötelességeink teljesitésekor s teljesitéseért megajándékoz. S minthogy életünk ösvénye nemcsak rózsák, de tövisekkel is van behintve, ez ősvényen behunyt szemekkel járván, minduntalan tövisre, s fájdalomról fájdalomra hág, és szerencse, ha el nem bukik.

Napjainkban az esztelenség végfokáig csigázott fényüzés, a müveletlen kebleken vadon termő hiuságnak ez átkos gyümölcse, e métely, melly az üres főket s üres sziveket támadja meg, anyagi jólétünket s erkölcsi életünket egyiránt fenyegeti, mire mutat, ha nem a bensőséghiányra s szellemszegénységre, melly anyagi való, ugy mint látszatos, gazdaságban keres takarót, menedéket? Ezen veszedelmes bajnak főgyökere is nőink szellemi neveltetésének elhanyagoltságából táplálkozik.

Családaink története, mint mondám, nőink keserü könyeivel van megirva. Férjeink durvasága, s némellyikének szelidithetlen természete köztudomású ugyan, de a családi villongások könnyen szaporodó okainak nem csekély része ismét azon körülményben rejlik, hogy hölgyeink a családi életre elő nem képeztetvén, szellemökben ki nem müveltetvén, jóakaratú eszélyességgel nem birván, e téreni ismeretlenségökben az ollykor fölmerülhető kellemetlenségeket elháritani, a haragot első mozzanatában lefegyverezni, a körülményeket, tapintatteljesen kedvező irányban vezérelni, magukat a háznál kedves, ohajtott s nélkülözhetlen szükséggé tenni nem tudják, s a módot, férjeiket tanulmányozni, nem ismerik. Ennyi, s illy érezhető hiányok, az azokat elnézni ritkán tudó férjnek, természetes, hogy folytonos ingerül szolgálnak, hogy természetes hatalmával visszaéljen, mire az erősebb különben is mindig hajlandó.

Hölgyeinket ezen több ezredéves, anyáról leányra örökül szálló, s szelidülni nem indult szenvedelmek- s boldogtalanságtól, mikkel tele irvák családi életünk történelmének lapjai, fölmenteni jelen korunk nem képes ugyan, de hogy legalább a jelen még gyermek s a jövő nő nemzedékének gondos kor- és czélszerű nevelés által anyáéiknál jobb sorsot eszközöljünk, s az igy nevelt anyáktól a hazának szelidebb fimagzatokat nyerhessünk, magzatokat, kik anyjuk személyében tanulandják ismerni, tisztelni s becsülni a női méltóságot, jelen korunk olly szent kötelessége, mellyet elmulasztani, vagy csak elhalasztani is, bűn, minőt kikerülhetlen büntetés nélkül többé el nem követhetünk.

Minden áron tehát nőnevelést, s nőnevelő intézeteket hazánkban!

A többiről legközelebb.

(Vége következik.)