Az istenhegyi székely hősleány.
Elbeszélés, irta Jókai Mór.

(Vége.)

A fekete zápor késő éjfélig zúgott alá a vidékre; akkor egyszerre tisztulni kezdett az ég: a mint a fekete felhők itt amott szétszakadoztak s kitekintett rajtuk a teli hold ezüst arcza, úgy látszott, mintha szemérmetes hölgy kanditna ki fekete kárpitok közül; s mintha el-el irtóznék attól, a mit látott, ismét arczulata elé huzná a gyászfátyolt; míg végre azután egész félreháritá maga mellől a sötét lepleket s előlépett egész ragyogó pompájában: a mit mostan látott, arra már lehetett mosolyognia; kellett hozzá a világitás.

A két magyar sereg, a megmentő és a megszabaditott találkozott egymással a vár falai alatt. Csak ők voltak egyedül a téren; az ellenség eltünt; hová lett? feleljen róla az Aranyos vize, melly most veresen foly tovább, feleljen a Torda hasadéka, összezúzott halottaival; feleljen a távol égő erdő, mellynek ropogása menekvő hadak rémkiáltásával vegyül.

A tatár nyomorultul elveszett. Isten csodája volt. Nem is mondott senki egyebet. Emberi kéz munkájának nem lehetett azt nevezni, az ég segitsége nélkül ki tudott volna itt győzni. A csodamódon diadalmaskodott magyarok ez órában nem tettek egyebet, mint leborultak zászlóik körül, s egyszerü zsolozsmájukkal hálát adtak az égnek a magas segitségért; a szent dal bizonyára fel is jutott oda, a hova szánva volt.

Az ének után megcsókolák egymást a harczos felek; a székely vitézek a magyar vitézeket; vezérek a vezéreket.

Igy jutott vasfejü Biharcz is egy csókhoz Lóna ajkairól. Megérdemelte, a derék ember úgy dolgozott a harcz melegében, hogy még a buzogánya nyelét is elgörbitette; képzelhetni mekkorákat üthetett vele? s egészen belerekedt Lóna nevének a kiabálásába, mert azt hitte, hogy ez hallani fogja azt odaát s nagyobb bátorsága lesz tőle. Egy szóval ő nagyon megszolgálta azt az egy csókot a vitéz Lónától; hite szerint talán többet is; de Lóna azt mondá neki, hogy ez elég lesz mára. Ma nincsen még a nászra való nap. Majd holnap.

Aztán Adorjánra került a sor. A jó fiú nagy munkát vitt véghez Lóna parancsára; sebet is hozott belőle; első is volt, aki a felszabaditott vár kapuján bezörgetett. A szép Lóna neki is odatartá piros orczáját, csókra illesztett ajkait; de az ifju szemérmesen félrefordult, állhatatos szívvel mondván: „van én nekem menyasszonyom, engem csak az ő csókja illet.”

A visszautasitott amazon villámló szemekkel tekinte rá, s olly jól tudta mutatni büszke arczán, mennyire haragszik érte, hogy Adorján még Lónát is megtudja vetni, hogy Szendiléhez hű lehessen: olly haragosan néztek rá szemei; pedig ugy mosolygott belül a szive.

No de majd holnap!

Azon az éjszakán mindenkin Isten áldása volt az álom. Kiki azzal álmodott, a mi legkedvesebbje volt, Ribarcz harczosai buzogánynyal hajigáltak hátba futó tatárokat; a vasfejü vezér maga ismét saját fején látta visszanyert süvegét s ollyan bolondot álmodott hozzá, hogy Lónát meg a konyhában látta, sütni főzni az ő ura és parancsolója számára. No majd felébred szegény reggel! Adorján azt álmodta, hogy Szendilének segít vizet merni a kutnál, s mikor fölébredt, megforditá feje alatt a vánkost, hogy az is ő róla álmodjon. Gondolom, hogy használt is a babona, mert Lóna is elfelejté álmában, hogy kardostul, pánczélostul feküdt az ágyba, a hogy az egész ostrom alatt szokta, s erős kezében szoritva tartja jeladó kürtjét s Szendilének álmodá magát, a ki kedvesével, a pásztorfiuval sétál végtelen mezőkön keresztül, a hol a millyen messze lát a szem, nem lát egyebet, mint virágot s ő ezekből a virágokból bokrétát szed és azt kedvesének nyujtja.

Gyönyörü szép hajnalhasadás ébreszté fel az alvókat; az éji zivatar lemosta a vért a földről, s eloltá az erdőégést; fa zöldült, énekes madár zengett a ligetben, s ha egy-egy felfordult hulla nem feküdt volna a fűben szerteszét; azt lehetett volna hinni, hogy kaszálás előtt van az idő; pedig aratás, cséplés volt tegnap egy füst alatt.

Korán reggel Lóna maga elé hivatá Adorjánt. Legpompásabb öltözetét vette magára; bibor palástot, hermelin süveget, aranyos himzett viganót, nagy selyem virágokkal végig; akárkinek a szeme is elakadt volna rajta, kivált ha úgy nézett volna rá, mint Adorjánra.

Ugy nézett Adorjánra, mint egy szerelmében bátor asszony.

– Ifju, szólt hozzá: kiálltad a próbákat, a mikre elhivtalak; minden jó szónak megfeleltél, a mit mondtam. Ime megnyerted, a miért jöttél, Szendilét. De én még sem akarom neked adni Szendile kezét; én mégis megtagadom őt tőled, mert én is szeretlek téged, százszorta jobban, mint ő, s saját kezemet és szivemet adom az övé helyett neked.

Adorján megrettent e szavakra. Tatár khán haragja meg nem ijesztette; a harcz közepett, a tinta-esőben, hol egyet ő ütött, másikat a mennykő, meg nem rebbent keblében a sziv, de erre a szóra megijedt.

Lóna ollyan szép volt, ollyan felséges e perczben. Leborulhatott volna előtte, hogy őt imádja, hogy lábait megcsókolja; de feleségül venni őt és Szendilét elfeledni érte; azt nem tehette.

Lóna észrevette az ifju tétovázását s buzditólag szólt hozzá. –

– Min gondolkozol; nem vagyok-e szebb, mint Szendile, én? nem vagyok-e derekabb, becsülendőbb, mint e gyáva reszkető teremtés, örökké lesütött szemével? – nem vagyok-e hatalmasabb? enyim e vár, az egész ősi birtok; az övé semmi; egy pár gyönge kar, a mit hozzád visz, melly neked sem dicsőségre, sem munkára, sem védelemre nem való; míg én megosztom veled birtokom, nagy hirem, s szerelmem által boldogabbá teszlek, mint valaha álmodád.

Az ifju lesüté szemeit és bizton felelt.

– Köszönöm jó szived szándékát délczeg urasszony; szép is vagy, jó is vagy, hatalmas is vagy; de ha még ollyan szép volnál, mint az égből leszállt angyal, s onnan hoznál számomra boldogságot, s tied volna az egész föld; s ha Szendilének arcza mióta nem láttam, betegségtől elrutult volna is, ha ölemben kellene őt vinnem, szájamból itatnom, olly nyomorult volna; még is csak őt szeretném én s hozzá állnék, vele mennék.

Míg az ifju bajnok beszélt lesütött szemekkel, Lóna felől elfordulva, a délczeg lyány, lebocsátá palástját magáról, leveté fegyveres övét, pikkelyes kebelpánczélát; az alatt volt az egyszerü buzavirágszin öltözet, mellyben őt Adorján megszerette; azután leveté aranyos fövegét, fejéről s az elszabadult hajfonatok hosszan omlottak le fehér vállaira és akkor szemérmesen oda simult Adorjánhoz s gyöngédeden átölelve annak nyakát, rebegé hozzá Szendile édes hangján.

– Hát igy akarsz-e nőül venni?

Adorján meglepetve tekinte fel rá. Egyik bámulatból a másikba esett. Az elszórva látott öltöny darabok valamit látszottak megmagyarázni neki; de azért még is alig tudott okos szóhoz jönni.

– Te? Szendile? és Lóna?

A leányka mosolygva mutatott elszórt fegyverére:

– Lóna megszünt lenni, hogy Szendilének helyet adjon. Lóna harczi karjára nincsen szükség többé, mert férfi jött a házhoz, a kit a kard méltóbban megillet; a nőnek nincs más hivatása többé, mint szeretni és boldogitani; neked csak Szendiléd maradt; Lónát nem látod többé soha.

Adorján most értett már mindent; üthetnék volt saját homlokát azon balgaságért, hogy mind ezt eddig észre nem vette; de hisz ez több volt mint tündérség! Ki gondolhatott volna rá, hogy tündérek játszanak vele?

Hanem azt már tudta Adorján, hogy a tündért semmi sem változtatja annyira emberré, mint az emberi ölelés, az emberi csók, minélfogva e kettőt nem is szánta meghóditó tündérére pazarolni; oda szoritva őt dobogó kebléhez s ismét eltartva magától, mintha néha néha tartana tőle, ha vajjon nem talált-e az ismét Lónává visszaváltozni. Nem, nem. Csak az édes, szemérmes Szendile volt előtte, senki más.

Midőn azonban a legnagyobb örömben volnának, jön nagy csörtetve vasfeő Ribarcz uram ő kegyelme s kérdezgeti, hol van Lóna?

No megszeppent most Adorján! Hiszen vinné el Lónát vasfeő Ribarcz: az lenne az ő keresztje! ezt soha sem szánta tőle; de már most tudta, hogy Lóna nem más, mint az ő szerette Szendiléje.

Azonban a szelid lyánka odasimult nyájasan a vasfejü harczfihoz s megsimogatva borostás arczáját, szelid hangon monda neki:

– Édes kedves Ribarcz bátyám; Lóna néném eltünt innen; azt mondta, soha nem is kerül elő; ha rá találsz, vidd oltárhoz, a hogy igéretét adta; hanem azt nem kivánod ugy-e, hogy mi addig várakozzunk, míg te Lónát megtalálod; mi régen szeretjük egymást; ugy-e eljösz násznagyunknak?

Ribarcz bátya nagyokat sodorintott a bajuszán; kezdte észre venni a tréfát, hogy hanyadán vannak; egyszer-egyszer haragunni is készült; de csak megint mosolyra vált, ennek a kis bübájos tündérnek a czirógatásától; aztán át is látta, hogy igen szépen van rá szedve, meg hogy hiába volna minden haragja, mert a mit tett, az nem volt érdeme, csak vitézi kötelessége; hát csak ráhagyta a dolgot:

– No Isten neki; leszek násznagyod, te utálatos kis boszorkány. Hanem emlékezzél arra a mit mondtál! (Azzal Adorjánhoz fordult) öcsém; ha valaha a menyecskének kedve találna kerekedni, hogy a süveget feltegye, s Lóna hangján beszélgessen, csak azt mondd neki, hogy „jön Ribarcz!”

– Nem, nem! kaczagott Szendile, Adorjánt kedves gyermetegséggel átölelve; ő csak Szendilét fogja látni, Lónát soha többet.

Ribarcz bátya átlátta, hogy itt bizony Lónát hiába keresi már s maga vezette őket az oltárhoz.

Lóna arczát, Lóna hangját nem is látta, nem is hallá senki többet ez ég alatt.

Csak szerep a férfi-küzdelem a nőnek, nem élethivatás.

Az Adorjánokból aztán nagy család lett, a székely maradt derék nemzet. Az Isten tartsa meg őket, míg a világ világ marad; míg a székely székely marad……