A paraszt és a műveltség.

Népboldogitás! ez egyik jelszava jelen irodalmunknak. Intézmények és tettek, mellyek a nép javára czéloznak, méltó dicséretben és elismerésben részesülnek, – háttérbe szorúl és hallgat, ki az alsóbb néposztály iránt megvetéssel, sőt gyűlölséggel viseltetik; ellenben sokan önző czéljaik kivitelére a nép rokonszenvét keresve, s valódilag a nép boldogságát szivükben nem hordva, készek olly kedvezményekkel kedvét keresni, mellyek élvezhetésére még az meg nem érve, csak veszedelmét eszközlik. – Félre a megvetéssel és gyűlölséggel, – félre a népszerűség hajhászásával; az emberiség boldogságára törekvő akaratnak nem kell megszűnni gyarló emberek hibái miatt, sem pedig azért, ha törekvésünk a népbeni csalatkozás miatt hajótörést szenved. Szilárdnak kell lenni az alapnak, mellyre czélunkat fektessük, szilárdnak és győzhetlennek a fegyvernek, melylyel czélunk felé törekedünk; legyen az alap a hit, s fegyver a szeretet. Illy alapon a nép boldogitására kiindulva, nem lehet körülmény, melly földi tekintélyünkre lealacsonyitólag és czélunkra leverőleg s hálátlanul hathatna.

* * *

A paraszt név alatt átalában értem a szellemi és értelmi képzettség nélküli egyéneket, – mintegy ellentétét a valódi nemesnek; – szorosb értelemben közönségesen értjük alatta azon tanulatlan néposztályt, melly kevés vagy semmi anyagi vagyon mellett, leginkább földmivelési vagy más legegyszerűbb kézi munkával keresi élelmét. Ez utóbbinak érdekében veszem kezembe tollamat, nem kerülhetnek ki azonban olly állitások, mellyek az átalánosságra is vonatkoznak.

Hazánk jólétére és földmivelésének felvirágzására törekedvén, a legnagyobb figyelmet, és átalános gondosságot igényli ezen paraszt nép-osztály hatalmas erejét mind a haza, mind a gazdálkodás javára leghasznosabban felhasználhatóvá tenni.

Átalános gondosságot mondtam, mert ezen néposztály jólétét elő nem mozdithatják egyedül a velök közvetlen érintkezésben levők, ezeken felül mindenki hatást gyakorol reájok, ki ezen neveletlen néposztálytól feljebbvalónak érdemesen neveztethetik.

Vállvetve egyesült akarattal kell tehát az ő boldogságukra törekednünk, hiszen kapcsolatban van a mi jólétünk az övékkel, s kapcsolatban a haza jólétével. Ne vegye tehát tőlem senki tulzó philantropiának, ha előre is mintegy czimerül mutatkozik szerény értekezésemben pártolása azon néposztálynak, melly többnyire nem épen a legnagyobb részvétre tartatik érdemesnek azoktól, kik velök közvetlen érintkezésben vannak, és kiknek sokszor alkalmuk volt, ezen néposztály való vagy képzelt hibáit tapasztalni. Nem tagadhatja senki az ő hibáikat, de azt sem tagadhatni, hogy sok olly hiba hárittatik reájok, mellyek nem az ő, hanem a mi hibáink, vagy legalább okozói vagyunk; belátva hibás és sokféle vétkektől megterhelt gondolkodásukat, indulatukat és tetteiket vajjon mit tart keresztyéni kötelességünk? Mit tart mindennapi imánk? „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek”? – E szerint nem megvetni és megtörni, hanem inkább résztvevőleg megbocsátani, és e mellett javitani kell őket. Kit a keresztyéni kötelesség nem indit rokonszenvre, tekintse hazája jólétét, melly a parasztság jóléte, hiszen a juhot ha jól tartjuk, több gyapjut ad, a tehén jobb tartás mellett jobban tejel, s egyedül az embertől lehetne várni, hogy elhanyagoltatása daczára kellő szolgálatot tegyen? Nem tulzó philantropia tehát, hanem az igazságszeretet, részvét és a közös boldogulásra törekvés inditott, nem pártolóul, nem a hibákat elpalástolni vagy szépiteni, hanem tolmácsúl szolgálni a paraszt néposztály mellett, melly úgy is irni nem tudván, maga panaszait elő nem adhatja, de tán maga sem tudja – mint a csecsemős – hogy mi a baja, gondviselőjének kell lenni, a ki azt eltalálja; – és nem is hozzájok intézem soraimat, hiszen ők olvasni alig tudnak, őket az egész irodalom, – mint vakot a világosság – legkevésbé érdekli, a tanultabb osztálynak kell az irodalom gyümölcseit velök közleni, s kivánatos, hogy ez, káros terményeitől megtisztitva jusson el a néphez.

Mindenekelőtte pedig tárgyam érdekében mélyebben beereszkedném, szükségesnek vélem a tisztelt olvasót is felkérni, ne lakjék ellenszenv és egyoldalú itélet keblében, hanem párt-érdek nélkül, jó indulattal és felebaráti szeretettel tekintsen a paraszt néposztályra, kiben szintén meg van a csirája a nemesnek, szépnek és jónak, s kit nem kell csak akkor néznünk, midőn tudatlanság, elkeseredettség, ittasság, dühösség, vagy más nemtelen indulatok, sokszor pedig a szükség olly helyzetbe juttatják, mellyben kész minden hasznost és üdvöst letiporni, – hanem tekintsük akkor is, midőn  testi és lelki átengedéssel hallgatják a jó tanácsot, és követik, – midőn vallási szertartásaik meghatván keblüket, egy egyszerű imádság hangjára földig borulnak a mindeneket alkotó imádására; – mondjátok ezt vakbuzgóságnak, – akár mi legyen az, de abból mégis kitűnik csirája a szelidség és alázatosságra mutató nemes indulatnak, s ha egyebet nem, legalább azt meg kell engedni, hogy ez által példát mutatnak az engedelmességre, s reményt nyujtanak, hogy Istenünk iránt viseltető engedelmességből készek az Ő parancsolatjait követni, – s ez által mutatkozik a fő-út, a mellyen őket a közjóra, s boldogságuk előmozditására vezetni lehet. De merem kérdeni, kit Isten törvényei engedelmességre nem vonzanak, s kik annál inkább a polgári törvényeket – mellyeknek Isten történyein kell alapulniok – kevésbé tisztelik, mit várhatni ezektől? s miképen lehetséges ezen önfejüséggel, elbizakodottsággal s maguk legnagyobbra becsülésével haladóknak az emberiség közös boldogságára szolgálniok? Nem tehát a parasztság a legkevésbé becsülendő emberi osztály, van számtalan egyén a tanultabb osztályokban, kik megvetve minden szentet, hasznost, jót és szépet, egyedül önérdeküknek és szenvedélyeiknek tömjéneznek, s kik annál veszedelmesebbek, mennyivel terjedtebb elmebeli képességük s anyagi hatalmuk.

Javitani és tanitani kell tehát a parasztságot, és ez által szikrát gerjeszteni benne az önbecsülésre s a nemesebb hajlamokra, nem különben ezáltal módot nyujtani nekik anyagi jólétük gyarapodására; erre nézve pedig 1-ső teendő a keresztyén hitbeni alapos tanitás. Tagadhatlan, jólétünkre az anyagi munka elkerülhetetlenül szükséges, de ez magában nem elegendő, még ehhez szellemi erők is kivántatnak; illyenek pedig a vallás oktatásából származottak. Nézzünk egy vallásos családot, milly tisztelettel, engedelmességgel viseltetnek tagjai a családfő iránt, és a családfő milly szeretettel, jó akarattal s jó oktatással van alárendeltjei iránt; a hol szeretet, egyetértés van, ott kedv is uralkodik, a kedv varázserejét pedig a munkában mindenki tapasztalhatja, csak ezen egyetlen családi viszony nem fő rugó-e a család jólétére? A vallásosságból származó és az anyagi jólétet előmozditó tulajdonokhoz tartozik még: más embertársainkkal való békés élet, józanság, munkásság s becsületesség. – Ellenvetésül mondhatják; vannak családok, vallástalanok, és még is gazdagok; ezt én is elismerem és magam is tapasztaltam, de ki mutathat fel családot, mellynek nagyatyja, atyja és fia vallástalanok és erkölcstelenek voltak, és még is a fiu olly szabad rendelkezésére álló anyagi vagyonnal birt volna, mint nagyatyja? – Mondják ismét: Vannak vallásos emberek is elegen szegények, és a legnyomorultabb helyzetben. – Erre nézve először is azt felelem, ki tudja, tiszta vallásosság vezérli-e őket, vagy csak szineskednek, és 2-or, a tiszta vallásu embereket is érheti balsors, de azért ez nem szegény, van keblének egy kincse, melly minden földi vagyonnal fel ér, s melly őt a földi csapások sulya alatt is boldoggá teszi.

De forduljunk csak meg és térjünk be egy vallástalan s erkölcstelen parasztházhoz, már kivülről hallani a lármát és szitkozódást, s bemenvén a szobába, mindenkit külön szögbe huzódva találunk; nincsen itt egyetértés a család tagjai közt, nincsen tisztelet a fiuban szülői iránt, de a szülők sem tesznek arra érdemet, az anya emlőjén hordva a kisdedet, már is kenyérre önti a pálinkát és igy szoktatja magzatját a korhelységre, ha a gyermek kevéssé megnő, akkor a vallástalan atya fogja tanitás alá, először is örömet tanusit, ha a fia nemtől czifrábban káromkodik, ez alapja a fajtalan beszédnek, továbbá az atya az anyával czivakodván, a gyermek hol az egyik, hol a másik szülőjéhez huzódik, és ennek pártfogása alatt, sőt néha biztatására, másik szülőjét becsteleniti, innét származik a szülők iránti tiszteletlenség; vagy az atya a háztól elmenvén, az anya titkon süt, főz vagy a korcsmába viszen valamit, e miatt az anya gyermekét megtanitja a titkolózásra, és a gyermek mind ennek látásából szoktattatik a hazugságra, pákoszkodásra és lopásra; később az atya a gyermeket munkára alkalmazván, mind azon fogásokra pontosan betanitja, mellyeket ő tud a mások megcsalására, szoktatja a mezi kártételekre, s bizony akad szülő, ki a lopásra is ad a gyermeknek elemi oktatást; felserdülvén a fiu, az atya rendesen megosztja vele pálinkáját, vagy borát, ha tán néha a gyermek vonakodik inni, az atyja még ütleggel is kényszeriti az ivásra. – A gyermek igy felnevekedvén, kivált ha még az elhanyagolt falusi iskolában legkevésbé akadályoztatott az eddig betanult erkölcstelenségekben, nem lehet tőle kivánni, hogy szülői iránt, kiktől minden roszat tanult, tisztelettel s engedelmességgel viseltessék; de nem is teszi azt a gyermek, hanem oda hányja az atyjának és anyjának a legundorabb szitkokat, mintha csak könyvből olvasná. Durva baromi módon viseltetik szülői iránt, nejét is kevésbé becsüli, és elalszik benne a szeretet szikrája olly annyira, hogy még a gyermekei iránti szeretet is kihal belőle. De ha már ennyire el vannak fajulva, nem lehet tőlök várni a más embertársaik vagy feljebbvalóik iránti tiszteletet, s jó akaratot, ők csak anyagi szükségtől kényszeritve – melly illyeneknél otthonos – hódolnak, de csak addig, mig szükség kényszeriti, s mig a törvényes hatalom büntetésétől rettegnek. Hogy az illy családnál boldogság és jólét lakjék, gondolni sem lehet.

(Folytatása következik.)