(Folytatás.)
A viczevajda el sem is hallgathatta a kudarczot, mert hiszen nagyon sokan látták; de nem is csinált belőle titkot, sőt inkább minden embernek elbeszélte, hogy no akadt most ollyan asszonyemberre, a millyet még nem látott soha életében; de esküszik, hogy boszút fog rajta állni keservesen: akár élve, akár halva – feleségül veszi. Annak a leánynak nem lehet más a férje, mint ő; megfordulna a világ tiszta rendje, ha azt más venné el nőül, mint ő, az asszony lenne az ur, a férj a szolga.
Meg is izente Lónának jó idején, hogy őt napjára várja, mert meg fog jelenni iziben az istenhegyi várban ünnepélyes háztűznézés, leánykérés végett.
Lóna visszaizent neki: hogy jöhet, várják.
Vasfejü Ribarcz rögtön felszerelé násznépét, bivalyszekerekre czifra ruhás asszonyépet ültetett fel, azokat követé kaczagányos, kócsagos férfihad lóháton; előlhátul egész csoport kürtös és furulyás léhűtő had tolakodott, szörnyen muzsikálva, a hol falun mentek keresztül. Az egész háztűznéző kiséret, asszonyát, férfiát és muzsikusait összeszámitva, mehetett vagy kétszáz főre.
Az volt pedig a dolognak a fortélya, hogy mind ez a békességes kinézésű csapat a viczevajda legválogatottabb vitézeiből állott, a kik fel voltak öltöztetve kürtösöknek, asszonyoknak, a rokolyák és palástok alá pedig jó kardok és buzogányok valának elrejtve; hogy majd ha szép háztűznézési szin alatt bevonulának mind a várba, egyszerre elő kapják fegyvereiket; s akkor Ribarcz szomszéd azt mondja a szép mátkának: no most kincsem, akár tetszik, akár nem, én vagyok a te urad!
Jaj, de jámbor vajda, korábban kellett volna ám neked felkelned, hogy Lóna eszén tuljárhass! – Hanem hiszen majd meglátod: csak te eredj oda szépen.
A mint a veszedelmes nászhad megérkezett Lóna vára alá, illendően lebocsáták előtte a felvonó hidat; azok bevonultak nagy kürt és sípbeli zengedezéssel, a belső vár udvarra, melly szépen ki volt meszelve erdélyi mézgával rózsaszinüre, a kapuk és ablakok pedig szép füzöld szinüre; az udvar maga behintve gömbölyű kavicscsal. A lyányasszony várt a háztüznézőkre.
Midőn aztán az udvaron mind együtt valának, akkor egyszerre elhajigálták a zenészek a kürtöket, az asszonyok leveték a tarka viganót s pánczélos vitézek váltak belőlük kardokkal kezeikben. Itt az ellenség a várban!
Ribarcz most leszállt lóváról s odalépett a belső kapuhoz, hogy vaskeztyüs öklével, kardgombjával bezörgessen rajta; hát a mint oda lépett, akkor látta, hogy az csak festve van a falra, és nincs ott semmi ajtó; a többi is mindcsak szemfényvesztésül van ottan; nincs itt semmiféle bejárás.
A furfangos leány megtudta eleve Ribarcz gonosz szándékát a háztüznézéssel, s hirtelen befalaztatott a vár udvaron minden ajtót, azután az egész falat bemeszelteté rózsaszinűre s ide-oda, helyelközzel egy-egy zöldkaput festetett rá.
Ribarcz ekkor látta nagy boszankodva, hogy rá van szedve; s akár visszamenjen szégyenszemmel.
De még szép lett volna, ha visszamehetett volna; ámde akkor lett még csak nagy a vitéz násznép ijedsége, mikor észrevették, hogy a hátuk mögött még a fölvonó hid is szépen fel van húzva s ők be vannak zárva egy kijárástalan várudvar kerületébe.
Minthogy ostromhoz épen nem voltak készülve; sem faltörő eszközeik, sem lábtóik nem valának kéznél, hogy akár rést verhettek volna a falon, akár a párkányokra felhághattak volna; köröskörül pedig látták felbukkanni az ormózaton a székelyek dárdahegyeit; s a lőrésekből a nyilvesszők pislogó végecskeit, a mik mind azt bizonyitják, hogy van itt minden vendég számára evőeszköz is elég.
Ribarcz meg vala szeppenve: ha ez a némber tréfát nem ért, onnan felülről mindnyájukat kővel nyillal elölheti, hirmondó sem kerül haza belőlök.
Ekkor egy lőrésen át kihangzott hozzá Lóna csengő szava:
– Jámbor háztüznézők, hát hogy tetszik a házam?
– Ördög vagy, nem asszony! Kiálta boszúsan Ribarcz. Ki látta igy fogadni a vendéget?
– Ki látott vendéget fegyveres kézzel jönni? szólt vissza Lóna. Farkas alá farkasverem!
Ribarcz megadta magát; visszataszitá kardját hüvelyébe.
– Megfogtál: elismerem. Már most mondd, hogy mit akarsz hát velem? El akarsz-e velem jönni tisztességes feleségül, én hozzám Thoroczkóra, vagy megakarsz itt öletni?
– Rendén, szomszéd, rendén. Nem megy az ollyan röviden. Meg nem öletlek, mert akkor azután kihez mennék férjhez? Férjhez pedig nem megyek hozzád, mert még nem hóditottál meg. Várj sorára: most az egyszer én fogtalak meg, s te fizeted a váltságot; majd ha egyszer te fogsz meg engem, akkor te szabod a váltságdijat.
– Mondhatom, hogy az pártád lesz! Kiáltott vissza Ribarcz, kinek most már százszor tetszett a leány, ha eddig csak egyszer.
– No ha neked a pártám, nekem a süveged. Te mondád! kiálta vissza hirtelen a leány. Nem eresztelek el más különben, ha csak mind valamennyien itt nem hagyjátok a süvegeiteket.
A vajda rettenetes dühbe jött erre a szóra; hogy ő hogyan menjen végig az egész falun valamennyi népével süveg nélkül? hogy ő inkább a fejét hagyja elvetetni, mint a süvegét, hogy ez gyalázat és istentelenség igy megszégyeniteni tisztességes embereket; a leány egyre nevetett rajta; mentül jobban dühösködött a vajda, annál jobban kaczagott ő oda fenn a párkányon.
Ribarcz átlátta, hogy a lárma nem használ. Lejebb hangra forditotta a szót:
– Hát aztán mit csinálsz a süvegemmel? Kérdé mogorva gyanuval.
– Viselni fogom! Kiáltá vissza kaczagva a leány.
– Ez a felelet meg is lepte, meg is vigasztalta a vajdát; gonosz felelet volt. El is mosolyodott rajta.
– Nesze hát! Kiálta lekapva fejéről kalpagját, s felhajitá azt Lónáig, ki azt elkapva kezével rögtön feltette fejére, szépen félre nyomva barna hajfürtein. Illett a gonosznak!
Ribarcz fejet csóvált. Átkozott gonosz lyány. A buzogányomat már elvette, most meg a süvegemet is elvette; tartok tőle, hogy az eszemet is el fogja venni, ha sokat járok utána.
Azzal parancsolt kisérőinek:
– Rakjátok le ti is azokat a süvegeket!
A sok csákós kalpagból egész halom támadt az udvar közepén.
Akkor azután lebocsáttatá Lóna a felvonó hidat.
– Már most elmehettek.
A megriadt násznép tolakodott ki a résen, nehogy még egyszer itt fogják, vasfejü Ribarcz leghátul maradt magában: nehezen volt mehetnékje: akár ott is maradt volna. A mint ő is kiléptetett szégyenszemmel a várkapun, a hid közepéről még egyszer visszatekintett, ott látta az őrtorony ablakában állani hamis tündérét. Még saját süvegével köszönt neki a gonosztévő.
Ribarcz megfenyegeté öklével: vaskeztyűs öklével; nem szólt semmit, csak egyre fenyegeté… most már ezerszer volt belé szerelmes, ha eddig csak százszor.
(Folytatása következik.)