Rostás Pál.

Golyó süvölt, kard villámlik
     S hozzá ágyú menydörög;
Zöld pázsiton piros vérben
     Ezer haldokló hörög –
A gyalogság négyszögekben
     Duplalépést retirál,
A lovasság is húzódik
     Az ütközet rosszúl áll.

Örvénylő porfellegek közt
     Vágtat száz lovas csapat,
Háttal néz az ellenségre
     És előle elkapat…
Elkapat, mert ugy kivánja
     Ma a hadi taktika;
Aztán állja ki a sarat, –
     Hogy ha birja – a fika.

Szűk völgynek mély torkolatán
     Halad számos társzekér,
Sérült huszárokkal rakva,
     Fris sebekből foly a vér.
Hadra termett marczona nép.
     Halvány ajka nem sohajt,
Rég megszokták egytől egyig
     Az illyes katonabajt.

Négy bajtárs léptet utánok,
     Rostás Pál és társai,
Az ötödik huszár ezred
     Harczban edzett fiai.
S a sebesültek soráról
     A megmaradt négy vitéz
Az üldöző francziákra
     Gyilkos szemmel vissza néz.

„– Itt megálljunk! … e kápolna
     Oltalomfal lesz nekünk,
Félórát az ellenségnek
     Itt szemébe nézhetünk,
S mig a kard kezembe’ villog
     És alattam a nyereg;
Addig – ugy segéljen – innét
     Egy tapodtat sem megyek.

Igy szól Rostás – és megáll – bár
     Az egész armádia
Hátrafelé avandzsiroz
     Mert nyomja a francia.
„Dehogy megyünk – mond a többi –
     Történjék akármi bár,
A mig mentve nem lesz egyig
     A sok plezúros huszár.

A négy huszár kisérője
     Egy derék magyar leány;
Hogy mi légyen, megmutatja
     Kis hordója oldalán,
S bár üvöltő szárnyon repked
     Körülötte a veszély;
Nem rejtőzik, nem marad el,
     A haláltól ő nem fél.

„Szép Ilonka nyujtsd ide csak
     Azt a piros törökvért,
Hadd iszom – tán utoljára
     A hazáért s magamért!…
No most adj reája csókot…
     Igy ni, – hej be tüzes volt!
Fölébredne reá, a ki
     Harmadnapja már megholt.

„Még egy csókot, még egy kortyot
     Mindnyájunknak, szép hugom,
Jöjj közelebb – csók és bor közt
     Hogy szeretlek, megsugom;…
Csillag leszek, ha meghalok,
     Fenn az ég boltozatán
S egész éjjel rád mosolygok
     Rád mosolygok jó leány.” –

Sorban ittak mind a négyen
     Sorba csókolák a lyán
Naptól égett könyes arczát
     S azt a sebet homlokán,
Mellyet egy tüzes csatában
     Egy darab gránát ejte,
Midőn Rostás Pali mellett
     Csatát, halált felejte.

* * *

Jő az ellen! … sürű bokrok
     S fák árnyából tör elé,
Hét sasszőr* és hatvan gyalog
     Tart a négy huszár felé…
Karabély szól, pisztoly durrog
     Mig a töltésekben tart;…
S az utolsó lövés után
     Oldja a csomót a kard!

Összecsapnak… leng a lófark
     A taréjos sisakrul
Még egy csapás… még egy villám
     S három sasszőr földre hull.
És most ember ember ellen,
     Ujra összecseng a vas,
Négy ló elfut a mezőről
     Halva fekszik négy lovas.

Porgomoly s füstfellegek közt
     Áll a négy magyar vitéz –
Véres arczczal kihivólag
     Ujabb támadásra kész.
Hah! de izzó ólom szárnyon
     Száll feléjök a halál!
Hatvan golyó biztos kézből
     Négy vitézszivet talál.

Mentve mind a sebesültek
     Elhullott a négy huszár,
Dicső tettök az ellen közt
     S itthon szájról szájra jár.
A véres háborúk után
     Ismét szent lőn a béke,
S a tett helyén márványszobor
     Lett a hősök emléke.

Márványszobor közelében
     Tiszta kis kunyhócska áll,
S benne üditő itallal
     Agg anyóka megkinál
Minden fáradt magyar vitézt,
     A kit sorsa erre von,
S elmondja kié az emlék
     És ki volt a szép Ilon?

Virághalmi.


Rostás Pál emléke.

Rostás Pál ötödik huszárezredbeli tizedes 1813-ban a  fönebb leirt vitéz-tettet csakugyan végrehajtá – miért is az akkor megmentett ezredbeli vitézek hála emlékül az ide rajzolt szobort emelték harminczhárom évvel eleste után 1846-ban Görcz és Prévald között, ugyanazon helyen, hol elesett és eltemettetett…