Régi képek.
VAS GEREBEN-től.

A mult, a mult!

Ne kérdezzétek tőlünk, miért szeretjük ugy a multat; hisz régebben adós felelettel a tormába esett féreg, mellynek mai napig legkedvesebb eledele a – torma.

Én nem aggódom a jövő fölött, mert azt tapasztaltam, hogy a ki megbotlik, a botlás után mindig nagyobbat lép, de ha már benne vagyunk a multak tanulmányozásában, keressünk össze minden zugot, s buzditásul nézzünk meg néhány régi képet, talán majd mégis rájövünk, hogy: de még sem vagyunk ollyan szegények, mint tán előbb hittük.

Gróf Festetics György.

A keszthelyi kastély valóságos vendégfogadó volt az öreg ur idejében, s nem egyszer történt, hogy a kedves vendéget ollyan utravalóval látták el, hogy soha el nem feledte.

Egyetlenegy ember volt, ki a gróf bőkezüségét mindenképpen kikerülte, Horváth Ádám, akkor hirneves iró, kinek egyik nevezetes különczsége abban állt, hogy a magyar nemzet eredetét egész az angyalokig föl akarta vinni, különben pedig minden tekintetben derék, becsületes, de rendkivül büszke ember volt.

Keszthelyt ugyan sohasem kerülte el; hanem annál inkább vigyázott a szóra, midőn a gróf valamit mutatott neki, nehogy azt mondja valamiképen, hogy az neki tetszik; mert rég észrevette, hogy a gróf valamivel meg akarja lepni, még pedig ollyannal, a mivel tán örömet okozhatna neki.

Mindenfelé meghurczolta a gróf, de Horváth Ádám uram szájából ki nem jött egy dicsérő szó, mi a grófnak rendkivül kinosan esett, mert majd a hideg kilelte, midőn épen ajándékozni akart, mi nála végre valóságos nyavalyává fajult.

Elmentek a svájczi teheneket megnézni, néhány héttel előbb Berzsenyinek épen onnét küldött két gyönyörü tehenet, s a gróf azt hitte, hogy a szép állatok között majd csak akad ollyan, melly Horváth Ádámnak megtetszik.

,Látott-e már illyen nagy tehenet?‘ kérdi a gróf a különczködőt, ki egészen elfeledkezett a vigyázatról, s majd nem szájtátva nézte a tehenet, s a gróf ezt észrevévén, azt hitte, hogy most már csak mégis megdicsér valamit.

„Épen azt nézem, méltóságos uram, hogy nekem van kettő, azok mégis nagyobbak ennél.”

,De ez tizenhat itcze tejet ád ám egy nap?‘ mondja a gróf.

„Nohát mégis jól véltem, – szól közbe Horváth Ádám, – hogy az enyimek nagyobbak, mert egyik-egyik tizennyolcz itczét ád.”

A gróf nem vitatta a dolgot, más tárgyat vettek elő; hanem midőn Horváth a sok vendég között elkeveredett épen a lóistálló körül, a gróf elmaradt, s a vendégistállók felé csavarodván, Horváth Ádám kocsisát szerencsésen egyedül kapta, s azt kérdé tőle:

,Hány tehenetek van?‘

„Kettő van méltóságos uram.”

,Hallom igen nagy mind a kettő és jó tejelők?

„Roszul mondták méltóságos uram; mert a hónom alatt elmehet könnyen akármellyik, a tejet pedig ollyan szüken adják, hogy pénzért veszszük.”

A gróf megfordult, s látta, hogy Horváth Ádámra nehéz lesz valamit rákötni; hanem azért nem esett kétségbe a gróf, és ment a ménesistállóba, hol a vendégek mindent végig néztek, minthogy volt is mit megnézni.

Horváth Ádám maga ballagott, tetszettek neki a gyönyörü lovak, egyenkint dicsérgette őket – magában, s meglátszék rajta, hogy a szépet ő is szépnek tartja. A gróf már messziről észrevette, s némileg örült, hogy végtére is kifog e makacs emberen.

,Ugy ugy, csak jól nézze meg őket Horváth Ádám uram.‘

„Nem is vettem észre, hogy méltóságod itt van.”

,Találja el Horváth uram, mi hibája van a keszthelyi ménesnek?‘ kérdi a gróf a hibánál kezdve, azon gondolatban, hogy Horváth csupa ellenmondási viszketegből is dicsérni fogja.

Horváth gondolkozni kezdett, de hamar észrevette a gróf szándokát, s minthogy a keszthelyi ménes sok tekintetben igen jeles volt, bajos volt hibát találni; hanem Horváth mégis talált.

„Ha épen tudni akarja a gróf, én megmondom.”

,Bizony nagy szivességet tesz velem.‘

„Igen kicsinyek!” mondja Horváth, a mint tudvalevő dolog, hogy a keszthelyi lovak csak tizenöt markosak.

A beszédet nem lehetett tovább folytatni! most a vendégek a másik soron visszafordultak, s a grófhoz érvén száz más kérdéssel foglalák el; hanem azért föltette magában a gróf, hogy azért Horváth Ádámnak mégis ajándékoz valamit anélkül, hogy tudná honnét kapta, s anélkül hogy visszacserélhetné.

A gróf nagyon jól ösmerte Horváth Ádám uramnak lovait, két óriás párát, mellyet ő az ozorai árverésen vett, tudniillik két jámbor állatot, melly java kenyerét már Ozorán megette; hanem azért csak elhuzkodták Horváth uram rozzant csézáját, mellynek két hátulsó kereke irtoztató nagy, a két első pedig ellenkezőleg szörnyü kicsiny volt.

Horváthnak azon furcsa szokása volt, hogy valamelly portékájától nem igen szivesen vált meg, s igy a két nagy gebe és ódon cséza igen ösmeretes volt, s minthogy a csézának lármájára néha összeszaladtak az emberek, a lovak pedig a legnagyobb szégyenre igen elszenvedték a verekedést, Horváth egy idő óta azon furfangossággal élt, hogy Keszthelyre csak este jött, jobban mondva éjjel, – s ugyan éjjel, vagy igen korán el is ment.

Ezt jól tudván a gróf, föltette magában, hogy Horváthot ezzel tréfálja meg, s ugyanezen czélból megmondá bizalmasabb vendégeinek, köztük Horváth Ádámnak is, hogy György napján Keszthelyen lesz, tehát egy jó napot együtt tölthetnek el.

Horváth emberségére fogadta, hogy lejön, a mint el is jött, pedig már a gróf szörnyen nyughatatlankodott, midőn este tiz óra volt, és Horváth Ádám még mindig nem jött.

A keszthelyi káplányok egyike volt a legutolsó vendég, s a gróf kérdezvén a késedelem okát, mondja, hogy a szőlők közt betegnél volt.

,Nem látta Horváth Ádámot jöni?‘

„Dehogy nem láttam, méltóságos uram, most jön gyalog; mert a lovak megsülyezték a csézát, és örökre kelle befogni.”

,A szürkék vannak vele?‘

„Persze hogy azok!” felel a káplán nevetve.

,Ugy kell neki‘, nevet a gróf, mire a káplán azt mondja:

„Hanem kérem méltóságodat, ne szóljon ám neki; mert nekem is igen könyörgött, hogy csak a grófnak ne mondjam meg, hogy ő megsülyedt!”

Egy szót sem szólok! – igéré a gróf, és egészen fölvidámodva ment a vendégek közé.

Horváth Ádám nagy későn megérkezett, a gróf nagy szivességgel fogadta, és a világért sem kérdezősködött, hogy miért maradt el olly későre; hanem hogy tervét kivihesse, Kisfaludy Sándort kérte meg, hogy a vendéget szemmel tartsa, s ha lehet tudja meg tőle, hogy mikor akar elmenni.

Két napot igért Horváth, s igy könnyü volt kiszámitani, hogy Horváth mikor megyen el; azon természetesen nem is kételkedtek, hogy az öreg ur megint éjjel fog elmenni, mire most tán még több oka volt, mint máskor, mert a szürkék már nagyon megunták a járást.

A gróf minduntalan szemmel tartatta Ádám bácsit, ki délelőtt, délután szorgalmasan lenézett a szürkékhez, hogy elbirják-e még azt a bőrt, melly hustalan csontjaikhoz száradt, s nagy örömmel látta; hogy a keszthelyi abrak s a két napi nyugalom fog rajtuk egy kicsit.

,No, Ferko, éjfél után készen légy, mert megyünk.‘

„Hátha majd elakadunk a sárban?” kérdi a kocsis.

,Akadunk a manót, – hisz kikeverték magukat; aztán ha kiérünk a város alól, majd jobb utunk lesz.‘

„A mint tetszik parancsolni, – vélé a kocsis, – hanem csak mégis jobb lenne ám reggelig várni, addig is hevernének valamit.”

,De majd világ csufjára itt maradok, hogy ugy kelljen kitolni őket a kastélyból.‘

Ezt olly mély meggyőződéssel mondá az ur, hogy még azt is ki lehetne találni a képéből, hogy ezen a két állaton többször már nem jön el Keszthelyre, csak most mehessen el rajtuk szerencsésen; mert a multkori megsülyedést nagyon lelkére vette.

Mielőtt beesteledett volna, Horváth Ádám ur kocsisát behivatta a konyhamester, s addig kinálta étellel, itallal, meg jó erős borral, hogy a gyerekre már a gyretyát és rágyujtották, és mégsem fogyott el a bora.

Jól esett neki a biztató szó, de ő nem a szép szótól részegedett meg; hanem a bortól. Ekképen annyit beszedett a jóból, hogy már alig birta, s egy beszélgető hajdu vezette el az istállóba, hol nem messze a két szürkétől szépen lefektette.

Horváth elbucsuzott a gróftól, minthogy reggel korán nem akart terhére lenni ő méltóságának, azaz hogy ő le nem fekszik; hanem majd elszökik éjjel, ha elbirja a két ló; azonban a legrosszabbra is elszánta magát, tudniillik, hogy gyalog megy.

Éjfél felé lemegy az istállóba, fölrázza a kocsist nagy nehezen, s megparancsolja neki, hogy fogjon be.

Midőn az ur elment, a gróf lovászainak egyike segitett befogni azaz, maga fogta be a lovakat, addig a másik is némileg eszére jött, s miután a kutnál a vödörből nagyot ivott, annyira kijózanodott, hogy a szürkéket meglátta, s elhelyezkedvén, a kapu alá hajtott.

Horváth hamar elfoglalta a helyet a kocsin, s a csöndes éjszakán megindult szon szorongással, mi a lehető gyaloglás reményében igen könnyen kimagyarázható.

A két ló sebesen megindult, s Horváth magában azt mondja:

,De csak megvan még ezekben a jó vér, szegény párákban; hanem az a nagy sár, az majd megrángatja őket.‘

A kocsist a külső levegő nagyon megjárván, mindig józanabb lőn, hanem megfoghatatlan lőn előtte, hogy a két szürke ollyan eszeveszetten megy.

Azonban saját állapotjának is beszámitott valamit; mert annyit tudott, hogy ő többet ivott, mint kellett volna, tehát hadd menjenek, – utóbb is ő rá kerül a sor, hogy hátulról tolja a kocsit, mint néhány nappal előbb eleven példáját adták.

,Kinyugodták magukat a lovak, ugy-e?‘ kérdi az ur.

„Elég abrakot kaptak” – felel a kocsis rövidebbre huzván a gyeplőt, mert a két szürke majd nem röpülni akart.

,Lassabban menjünk’ – mondja az ur egy lejtőn vetödvén át, s a sebes menésben majd kipottyant a kocsiból.

„Eleget fogom a gyeplőt” – válaszol a kocsis; de ez a felelet Horváthnak nagyon érthetlen lőn, mert bizony régen volt, mikor a szürkék után megkapaszkodni kellett.

A nagy tünődés közt már a multkori sárhoz értek, melly csak ollyan nagy volt most is, mint a multkor, és Horváth azt gondolta, hogy majd leszáll, hogy kevesebb legyen a teher.

,Ferkó, majd én leszállok, igy is könnyebb lesz a kocsi! Ferkó meg akart állni; de mire ezen jó szándékát véghez vihetné, már a sárnak kellő közepén vannak, s a nagy huzakodásban az ostort is leverte a nagy sárba.

,Ejye!… panaszkodik a fiu, – az ostorom a sárba esett.‘

„Vigyen el az ördög, – boszonkodik az ur, – hol találod meg most, aztán meg – mondja még nagyobb aggodalommal, hogyan megyünk haza ostor nélkül?”

A szürkék nem álltak meg, hanem mentek a sáron keresztül, midőn pedig a szárzra értek, vitték megint a kocsit ugy, mintha lopott portéka lett volna fölkötve hátul.

,Tekintetes uram!‘ szólamlik meg a kocsis.

„Mi bajod van megint?” kérdi Horváth Ádám.

Én nem tudom mi bajom van; de én nem tudom már tartani a gyeplőt!

„Nohát ülj hátra, tudom ugy is, hogy sokat ittál, az a bajod, – én meg majd hajtom a lovakat,” – lőn rá a válasz, s midőn a csere meglőn, Horváth Ádám lógatni kezd a gyeplőt, mint máskor.

Erre a lovak megiramodtak, s a meglepett ur még a kocsisnak is kiabált, hogy segéljen neki.

Mikor megint rendes lépésre hozták a szürkéket, a kocsis neki bátorodva kérdi:

,Tekintetes uram, talán magának is baja van?‘

Horváth nem tudott, mit felelni; mert a lovakra kellett vigyázni; de mire hazaértek, már a kezei is dagadni kezdének a gyeplőtartásban.

„Csak jó a jó vér!” ismételgeté magában, ámbár némileg mégis furcsának találta, hogy akar két napi nyugvás, akar tán valami ijedtség igy meglóditson két elaggott gebét; de minthogy maga előtt csakugyan két nagy szürke lovat látott, megint megnyugodott a jó vérben.

Hazáig a kocsis végkép kijózanodott, s mikor otthon körülnézte a lovakat, furcsának tetszett, hogy a szürkék két nap alatt annyi husra vergődtek; valamint az is szokatlan volt, hogy mingyárt el nem feküdtek, mint máskor, s a fiu lassanként reszketni kezdett, hogy hátha másnak a lovait fogta be részeg fejjel?

Reggel a napvilágnál csakugyan látta, hogy más lovakat fogott be, de hogy miként téveszthette el, azt nem tudta megfogni, annál is inkább, mert a sok ló közt csak épen az ő két lovuk volt szürke.

Kijött az ur is az istállóba, s a kocsis félve kérdé a kémlő gazdát:

,Tekintetes uram, megismeri-e a lovakat?‘

„Mi a patvar, – ijed föl Horváth Ádám, ezek a lovak fölfujódtak, csak szaladj a kovácsért.”

A kocsis elszaladt, elhivta a kovácsot; de a kovács mindjárt látta, hogy ezeknek nem ártott meg a futás, hanem ezek bármennyire hasonlitsanak is az előbbeni lovakhoz; de mégis mások, azaz, hogy ki vannak cserélve.

Eleget tünődtek a kocsissal együtt, hogy ők nem láttak más lovakat az istállóban ezekhez hasonlókat. Végre Horváth Ádám gyanitani kezdé, hogy bizonyosan a gróf tette ezt a tréfát.

Mindig az istállóban voltál, te Ferkó?‘

„Csak mikor enni hivtak, akkor nem voltam ott.”

Horváth nem tehetett egyebet, mint bevárni, hogyha puszta tévedés a dolog, majd hazahozzák a másik két szürkét; hanem minthogy néhány napig senkisem jelentette magát, egy hét mulva Szalabérben nagy mulatság levén Horváth Ádám is megjelent ott azon reményben, hogy majd csak hirét hallja a lócserének; de senki sem szólt egy árva szót. – Festetics a világért el nem árulta magát; hanem utóbb Horváth Ádám nem állhatta meg a szót, s a grófot egy jó alkalommal félrehivta:

,Méltóságos uram, nem akar nekem valamit mondani?‘

„Azt, hogy mikor lesz megint Keszthelyen szerencsém?”

,Mikor a lovaimat elcserélteti méltóságos uram.‘

„Kisebbeket adjak helyettük?” Kérdi czélzással a gróf.

,Már látom, hogy méltóságod ott volt a lócserén.‘

„Ott voltam, – mondja némi komolysággal a gróf, – mert azt gondoltam, hogy aki nekem jó barátom, ha már ajándékot nem fogad el, legalább egy pár lovat cserél velem, minthogy az enyimeket kicsinylette, Ozoráról hozattam nagyobbakat. Nos jó barátok maradunk? Kérdi a gróf, – eljön Ádám bácsi Keszthelyre?”

,Elmegyek, – felel a meglepett ember; hanem ezután nappal jövök el, hogy utóbb még engemet is ki ne cseréljenek.‘

Illyen tréfái voltak a nagy embernek, ki uraságát csak akkor mutatta, midőn jó barátit, s a tiszteltebbeket uri módon akarta meglepni. – Halálos vétek, hogy annak idejében senki sem jegyezte föl a nagy embernek tetteit, mellyekből egynek elveszni is nagy kár, azért szivesen jegyezgetem mindazt, mit róla tudok.

Az is megemlitésre méltó, mikor Horváth Jánost, a későbbi székes fehérvári püspököt miként hivta meg Keszthelyre apátnak, kit neki volt joga kinevezni.

A gróf szivesen meghallgatott minden embert; hanem végtére is saját esze után határozott, s épen ezért választásában nagyon ritkán csalódott.

Az apátsággal jár a keszthelyi lelkészi állomás, mindenesetre kényelmes helyzet, kivált azon időben, midőn Keszthely virágában volt, s az országban nem találkozott hely, hova annyi választott ember gyülekezett volna, mint épen Keszthelyre.

Nem valami nagy csuda tehát, hogy az üresedésbe jövendő keszthelyi apátságra innen is onnan is jöttek ajánlatok; hanem a gróf senkinek sem adott igéretet; de elhatározta, hogy választ ollyant, kit böcsülettel bemutathat az egész vidéknek.

Álló hat hétig minden szombaton elment hazulról kocsin; de senki sem tudta hová, a kocsist pedig hiába kérdezték; mert az meg nem merte mondani a szigoru tilalom miatt.

Később azonban kisült, hogy a gróf prédikácziókra járt, mégpedig az ajánlott egyéneket sorban hallgatta annélkül, hogy csak egyik is gyanitotta volna; mert a gyróf egy megviselt ruhában ment a szentegyházba, a kocsist pedig a falun kivül hagyta, hogy valamiképen föl ne tünjék az ő ottléte.

Azonban a szónoklatok nem igen tetszhettek a grófnak, hanem a néptől nagyon hallotta dicsértetni a szőlős-györöki lelkészt, Horváth Jánost, tehát a legközelebbi kirándulást oda tette.

A gróf sohasem látta Horváthot tehát bizton ment a szentegyházba, s a legközelebbi padok egyiknél megállván, hallgatta a beszédet, melly mindinkább meglepé Festeticset, utóbb pedig már könyüi is kicsordulának a megilletedett hallgatónak.

Vége lőn a szent beszédnek, a nép kitódult; hanem a gróf behuzván magát egy nagyon megviselt sárga köpönyegbe, mellyben inkább valami olasz sajtosnak nézett ki, mint grófnak, megvárta a lelkészt, midőn az ajtón kiment a plébánia ház felé, melly akkor egy nyomorult és behorpadt nádas ház volt.

A mint Horváth kilépett, a gróf odamegyen hozzá levett kalappal, és a lelkésznek kezet csókolt, mit az megengedett azon gondolatban, hogy valami szegény ember.

,Dicsértessék a Jézus neve!‘ mondja a gróf.

„Mindörökké!” felel rá ihletetten a pap.

,Egy nagyon alázatos és buzgó kérésem volna a főtisztelendő urhoz.‘

„Miben segithetek jámbor atyámfia?” Kérdi Horváth egészen meglepetve az ösmeretlen által.

,Ha tudnám, hogy a főtisztelendő ur meg nem veti az én kérésemet, nagy lelki nyugalmamra szolgálna.‘

„Ha csak megtehetem, megteszem, nekem az szent kötességem!” Biztatja Horváth az ösmeretlent.

,Könnyen megteheti, ha akarja a főtisztelendő ur!‘

„Nem ellenkezik egyházi és emberi kötelességemmel?”

,Akkor nem is mernék szólni, főtisztelendő uram.‘

„Tehát szóljon, édes barátom.” Biztatja Horváth.

,Fogadjon el tőlem valamit a főtisztelendő ur?‘

„Az előbbi föltétel mellett igen, – tehát mit fogadják el.”

,A keszthelyi plébániát és hahóti apátságot!‘ mondja a gróf egész alázatossággal.

Horváth megdöbbent, s végig nézi az előtte álló embert.

,El is felejtettem mondani, – mondja a gróf, hogy én gróf Festetics György vagyok Keszthelyről.‘

„S a gróf nekem kezet csókolt?”

,Ön nekem lelki atyám, és megnyugtatásomat várom.‘

„S a gróf nem talált alkalmasabb embert?”

,Hat hét óta keresek mindenfelé, – ma meglelém, – főtisztelendő ur ne engedje, hogy hiveim még hat hétig lelkiatya nélkül maradjanak.‘

Horváth elfogadá a helyet, s még az napon Keszthelyen voltak. Másnap vendégek voltak Keszthelyen, de senki sem gyanitá, mit határozott a gróf, ki ebéd alatt poharat emelt, s Horváthot élteté, mint hahóti apátot.

Ekkor aztán megmondá, hogy hat hét óta hova ment minden szombaton.

Hasonló dolgokat csak ritka emberek tesznek, kiket a világ régóta már különczöknek hí; mert természetesen a majoritás nem valami ritkaságokból áll, s a kisebb részt leszavazván: különczöknek mondja.

Az intézeti, valamint a jószágok igazgatói közti versenygéseket mindig elsimította; de végtére is ember az ember, s ennyi között a hivatalköri féltékenység nem egy visszavonásra adott alkalmat, minek ismét az lett volna következménye, hogy egyik a másik miatt kénytelen lett volna megválni az uradalmaktól.

Ezt a gróf nagyon nem szerette, s mindig résen kelle lennie, hogy akar tréfával, akar más valamelly móddal elhárítsa a veszélyt, melly vagy az intézetet fosztotta volna meg egy jeles embertől, vagy a gadzaságot egy jeles főtiszttől.

Azonban egyszer már két főtiszt közt annyira ment a keserüség, hogy mindkettő kijelenté, miszerint a grófnak jelenti be a dolgot.

A gróf ezt szerencsére megtudta, s reggel igen korán hivatta mind a kettőt, egyiket a kertben lévő nyári lakba, a másikat pedig a kastélynak utczáróli részébe; de ugy intézte a dolgot, hogy egyik se találkozhassék a másikkal.

,Kedves N . . . . ur, – mondja az egyiknek,… önnek valami baja van, mért nem szól őszintén.?‘

A főtiszt meg volt lepve, olly korán fölverték, hogy még gondolkodni sem tudott arról, miképen adja elő a dolgot, mit a vádaskodástól is meg akart különböztetni, s midőn most a gróf már mintegy ráczélzott a dologra, az illető a nagy zavarban nem tudta, hogy voltaképen miként adja elő a dolgot.

,Tehát méltóságod tud már valamit?‘ Kérdi a főtiszt.

„Mindent édes N… ur?”

,Talán roszul van értesitve a gróf ur?‘

„A lgejobb kutforrásból tudok mindent, hisz G. ur épen most volt nálam azon gondolatban, hogy tán ön már megelőzőleg itt volt.”

,Tehát most engem hallgasson ki a gróf ur, azért esedezem, hogy az igazságot maga mondhassa ki.‘

„Hisz tudom, hogy önnek van igaza.”

,És ezt hogyan tudná méltóságod, midőn még engem ki sem hallgatott?‘

„Egyszerü a dolog, G. ur maga belátta, hogy heveskedett, s inkább kész elhagyni, mint igazságtalanságra adjon okot.”

A tiszt meg lőn lepetve, s mithogy illyen fordulatot vett a dolog, nem akart kis lelkü lenni, s azt mondá:

,Szent a béke, gróf ur, – én is ember vagyok, talán valaminek én is vagyok oka, – kérem, intézze el a dolgot, hogy többé szó se legyen róla!‘

„Jó, – hagyá helybe a gróf, – egy szó se legyen, – maguk között legkevésbbé, nehogy G. elkeseredjék, hisz tudja ön, hogy ő nagyon érzékeny ember.

,Az az: böcsületes ember!‘ Mondja N. ur, meghajtván magát a grófnak, ki aztán rögtön a kertbe ment, hogy a másik füllel is kialkudja a békét.

G. ur néhány perczzel előbb ért a kertbe, s még jó formán álmos volt; s illyenkor az ember inkább alunni szeretne, mint valakire panaszolkodni, azon kivül pedig el nem tudta gondolni, hogy a gróf illyen korán miért hivatta olly sürgetőleg?

Amint kinézett a kerti lakból, látta N. urat is a kapun kimeni, tehát semmi kétség, hogy a gróf mindent tud; azért összeszedi magát, hogy benne ne süljön. – A gróf a legderültebb arczczal lépett a kerti lakba, s G. ur megelőzni akarván a grófot, ezen kezdi:

,Bevádoltak méltóságodnál?‘

„A világért sem, arra szavamat adom, tehát elhiheti.”

,Most láttam N. urat a kapu alatt, azt véltem, hogy méltóságodnál volt fönn.‘

„Igen nálam volt, hagyá helybe a gróf, hanem egyetlen szóval sem panaszkodott.”

,No azon nagyon csodálkozom, hogy engem ne emlitett volna?‘ Véli a másik sértett fél.

„Oh igen, ő nagyon is emlékezett önről, még pedig jobban, mint ön várná, mert önnek csak érdemeit hozta föl.”

,A tegnapi szóváltás után.‘

„Igen, igen, a tegnapi szóváltás után, – midőn egyik igaztalanabb a másiknál, – nem gondolják meg saját és családjuk helyzetét, végre pedig engem, kinek nincs kedve önöktől megválni.”

,Hát ki akar elmenni?‘

„Ő, – mondja a gróf, – belátja, hogy önnek igaza van, s inkább hátrálni akar, mint az ön érdemeit kétségbe vonja.”

A tiszt megilletődve állt, utóbb könyüit törlé, végre azt mondá a grófnak:

,Bosásson meg a gróf, – ha az elmegy, ugy én sem maradok!‘

„Tehát megbékélnek önök?”

,Ezer örömmel!‘ válaszol a meghatott ember.

„Ugy szent a béke; hanem ezen jelenetről egy szó se legyen közöttök, – a mit nekem mondanak bizalmasan, arról nem lehet egy harmadiknak szólni.”

Ezt is elintézte volna, s a két jeles, de szenvedélyes ember egymás érdeme iránt figyelmesebb lőn, s el sem hitték volna, hogy a gróf ügyeskedése hozta ki őket a zavarból.

Hány illyen aprólékost hallottam és elbeszéltetni a grófról; de ez már olly régen volt, hogy a gyermeki gondatlanságnak mitsem róhatok föl azért, hogy nagy részét mégis elfeledtem; de a mire emlékszem, hiven följegyeztem.

(Folytatása következik.)