Vörösmarty laka Nyéken.

E kis alacsony ház volt az, hol a halhatatlan költő mulandósága utolsó éveit leélte.

Sokszor mondá: jó hogy a magyar poéta lesütve szokta hordani a fejét, mert ha egyenesen hordaná, megütné a fejét a gerendában.

Az kinozta leginkább, hogy miért ollyan alacsony ez a ház, az embert szinte agyonnyomja, kedélyére nehezül közeledő padmalyával s emlékezteti a súlyosodó napokra.

Itt készité saját termesztette dohányból hirhedett szivarait, a mik épen ollyan keserüek voltak, a millyen édesek költeményei. Hajh! csak szivart és nem verseket többé. A megtört kedély, az elszakadt húr nem akart több hangot adni. Utolsó költeményeit mindig más helyen irta; ez az alacsony ház laposra nyom minden eszmét. Ez a szük ablak nem ad más kilátást, mint a szük udvarra, mellynek regénytelen pusztaságán nem lát a költő egyebet, mint a szomszéd tyúkjait és sertéseit, mellyek virágos bokrait és vetett füveit pusztiták.

Pedig neki csak a bokrokban és füvekben volt már gyönyörüsége. Mikor künn a budai hegyen együtt ültünk utoljára, s beszélgettünk fákról és füvekről, sejtelmesen mondá: „már én nem ültethetek fákat, azoknak gyümölcsét én többé meg nem érem; engem már csak szőlővessző, bokor és virág biztat eredménynyel; a mi gyorsan nő, korán gyümölcsöz.”

Tele is ültette háza elejét, kis kertjét bokorral, virággal. E bokrok, virágok nincsenek többé ott; a költő halála után széthordták azokat tisztelői, én is jutottam belülük egy rózsatőhöz, melly halavány leveleivel hajdani gazdáját látszik gyászolni nálam. – Azon szobában, hol egy év előtt Magyarország büszkesége viselte néma zúgolódásait a sors ellen, most a nemes közbirtokosság tart épületes közgyüléseket, a mikben ollyan szépen szónokolnak, restórálnak, mint hajdan a vármegyéken.

J. M.

Vörösmarty laka Nyéken.
(Főmunkatársunk Jókai Mór saját rajza után.)