A távirdák (telegraphok) és azok fejlődésének rövid története.

Sokan megbámulják azt a hosszu huzalt (drótot), melly gyólyalábain az országot keresztül kasul futja, a nélkül, hogy annak szerkezetéről és hatásköréről teljes fogalmuk volna. De ha ellenkezőleg van is, – mit a „Vasárnapi ujság” olvasóiról könnyen elhiszek, – a szép találmány története, fejlődése és belszerkezete már annyival is inkább érdekelhet mindenkit, mert ez kizárólag századunk találékonyságának koronája. Azért lássunk hozzá.

Már a legrégibb népeknél föltalálható azon törekvés, – hogy kivált válságos körülmények között, minemüek harcz, elemek vagy idegen népektőli megtámadások kora – egymással hireiket vagy tudósitásaikat lehető gyorsasággal kicserélhessék s a körülmények szerint az illetőket összehivják, tudósitsák vagy tájékozhassák.

A Bibliában említett Bábel tornya és a világ hét csodái közé számlált rhodoszi bálvány szintén illy czélokra szolgáltak volna.

Általában azonban jelzésre a tüz használtatott. A közlekedőhelyek között eső magasabb hegyeken kiállitott örök tüzszerrel látattak el, s előleges egyezmény szerint vagy csupán az egyszerü föllángolásból következtettek a tudatni akart eseményre.

Igy Aeschylosz egyik szindarabjában már fölhozza, hogy Trója eleste, kilencz tüzállomáson át, még azon éjen tudva volt Argószban, hol arra Klytemnesztra, a hős Agamemnon hitvese szivszakadva várt.

Már akár igaz ez történetileg, akár nem, mindenesetre az eszme létezésére mutat, és e régi divat olly hosszu kort ért, hogy még Sebasztopol eleste is illy módon tudatott a skót lövészekkel; a Duna jégtorlódásainak jelzésére pedig már évek óta ez használtatott Bécstől hazánkon keresztül az Al-Dunáig; és csupán napjainkban helyettesittetett a hatalmas villany-távirdák által.

A tűzjelzéstől hatalmas lépés a tökéletesebb közlekedés felé a Polybiósz által emlitett szövétnek-jelzés, (Kr. e. mintegy 450 évvel). E szerint minden állomáson egy egy huszonöt négyszög mezőre beosztott tábla volt föltüzve és e mezők mindenikén egy egy betü irva. A jelző egyén szövétneke meghajtásával balról azt jelzé, hogy hányadik sorban és jobbról, hogy hányadik oszlopban van a távirni szándékolt betü.

Illy fejletlen állapotban maradt a távirdászat egész a XVII-ik század végéig, midőn végre a láttan (optica) fejlődése és különösen a távcsők tökéletesitése az egésznek hatalmas lendületet adott. Mint fáradhatlan munkások emlithetők ez időből: Linguet és Dom Gauthey. De az eredmény, bármily nagy volt is az azokat megelőző hir, a czélt tekintve igen gyengén ütött ki.

Több eredménye volt egy francia mérnök Chappe Claudé fáradalmainak, kinek terve szerint 1794-ben az első rendszeres távirdavonal Páris és Lille között leginkább hadi czélokra el is készült.

Ez a mintegy 60 franczia mérföldnyi tér átröpülésére már csak két perczet igényelt, bár maga a készület ujabb találmányainkat tekintve, igen gyarló és egyszerü.

Ez mindössze is az ide mellékelt ábrához hasonló A faépületből állott, melly B fedéllel és C tornyocskákkal volt ellátva és a legmagasabb látpontokra szokott emeltetni. A C toronyból egy 15–16 láb hosszu árbocz-rud a o nyult ki, mellyhez viszont egy 14 láb hosszu, tengelye körül mozgatható és két, szintén forgó szárnyakkal b c és e d-vel ellátott a o fahasáb vala függesztve. Mind magát a hasábot, mind a szárnyakat vasrudak által különböző állásokba lehetett hozni, ugy hogy előleges megegyezés szerint, összesen 196 különböző alakot közölhettek az állomások egymással.

Kevés módositással ezen rendszert követte az angol Murray a Dover és Portsmouth közötti (1796), valamint Németország is a Berlin, Potsdam, Magdeburg, Köln, Trier közötti vonalak föállitásánál (1832). Ez utóbbi alkalomnál az árboczszárnyakkali változatokat 4096-ra is fölvitték.

Svédhon még 1759-ben, Dánia 1802, Ausztria 1835-ben és Oroszhon 1839-ben szintén követék elődeik példáját: de a tapasztalás e közlekedési eszköz tökéletlenségeit mind érezhetőbbé téve s azon eszme: miként lehetne a közlekedést, az idő viharai ellenében, de különösen az éj sötéte ellen kiváltságolni, nem egy gondolkodó főt foglalkodtatott.

Ez utóbbit különösen a láttan kezdé szárnyai alá venni s leginkább homorú tükrökkel vetett, erős mész stb. fénynyel igyekeztek czélhoz jutni. Szines lámpák és vettükrök szintén nagy szerepet játszottak s a Villalongue, Gausz és Treutler neveiket e körüli fáradalmaikért hálátlanság volna hallgatással mellőzni.

Ez utóbbi különösen tükördarabokból összerakott mozgatható szárnyakat alkalmazott, mellyek közöl a kellőket sugártörés utján a legközelebbi állomáson lévők előtt láthatókká tette. Ide lehet még számítani az angol hajós-seregnél divatozó és mult évben gyakran használt távirdászatot is, melly az árboczokra fölvont különböző szinü, világitó golyók által eszközöltetett. A lipcsei német Képes ujság az egésznek terjedelmes leirását közlötte.

De nem csak látás – hanem hallásra alapitott távirdákra is történtek kisérletek, mellyek azonban a villany-delej alkalmazása által elődeikkel együtt a feledség sirjába szállottak s most midőn gyönyörü találmány birtokában vagyunk, csaknem mosolyogva tekinthetünk azon erőködésekre, mellyeket e pályán elődeink tettek.

Pedig soha sem kell feledni az uttörők érdemeit, kivált midőn a mellékesen tett tapasztalatok annyival öregbitették a tudományt, mint ez a távirda kisérletei által a lát- és halltanra nézve történt.

Mi előtt a villanytávirdára s annak fejlődési történetére térnék, a villany és delejnek, korunk e hatalmas tényezőinek bővebb megismertetését a t. szerkesztőség engedelméből későbbre tartván föl – ezeknek azon egymásra ható két tulajdonságukat okvetlenül említenem kell, mellyeken maga a villany-távirdászat alapszik.

Ezek elseje abban áll: hogy a délejtő fölébe vezetett villanyfolyam, ezt rendes állásából délről északfelé kimozdulni kényszeriti; második: hogy a különösen többször körülfutó villanyfolyam a puha vasat rögtön kitünő erejü delejvassá (mágnessé) teszi.

Voltak arra is kisérletek, hogy a dörzsölés által kifejtett villanyszikrát vezessék el; mások a tapérzéket vagy a villany vegybontó erejét vették alapul, de végre is fennebb említett két tulajdonra alapitottake lett a diadal.

Az a villanyosság, mellyet a testek dörzsölése által hoztak létre, s melly már a régiek előtt ismeretes volt (különösen a borostyánkővel – elektron –) nem vala alkalmas a tovaszállitásra, tehát a közlekedésre. A legerősebb villanyszikra is, örömestebb elpattog vagy elszivárog jobbra és balra, hogy sem az általunk parancsolt pár száz mérföldnyi utat tüzön vizen kövesse.

De az eszme: a villámot megszeliditeni, a mennykőre nyerget vetni és haszonra forditani, olly szép és nagyszerü volt, – hogy bár áldozatai sem hiányoztak – (csak nem régiben is egy orosz természetvizsgáló addig csalogatta a légköri villanyosságot papiros sárkánynyával, mig végre egy szép napon a villám őt magát is agyoncsapta); a fáradhatlan kitartásnak és lángelmének sikerre kellett vezetnie.

A szerencsés véletlen egy Galvani nevü bolognai tudóst már 1789-ben azon tapasztalatra vezetett, hogy ha egy frissen ölt békaczombnak izmaira réz-, idegeire pedig vas huzalokat teszünk és a két huzalt érintkezésbe hozzuk, a békaczomb vonaglani kezd és rángásokat teszen.

Az éleseszü természettudós mindjárt belátta, minő tüneménynyel van köze s miután az illető különnemü érczekkel kisérleteket tett, gyanitásai meggyőződéssé váltak. Galvani nyomán Volta Sándor lépett föl, kinek horgany (czink) s réz-lapokból és azok közé tett nedves posztóból olly oszlopot sikerült összetennie, melly folytonos és egyenletes (ugyszólva lappangó) villanyosságot fejt ki s melly róla Volta-oszlopának neveztetik.

Az ide mellékelt kép épen illy Volta-oszlopot ábrázol, hol a h bötüvel jegyzettek a horganylapokat, az r betüvel jegyzettek a rézlapokat ésaz n-nel jeleltek a tudományos nyelven nedves vezetőnek nevezett és közönségesen sós vizbe mártott posztódarabokat jelentik. Az egész összeállitásban semmi mesterség nincs, csak arra kell ügyelni, hogy ha legalul horgany lap esett, ugy legfölül az oszlop réz lappal fejeztessék be, mint az ábránkon is látható. Ha már most a két véglap egy érczhuzallal a b köttetik össze, e huzalon folytonos villanyfolyam álál elő, melly jó távolra elvezethető; a vizet éleny és köneny elemeire bontja; szóval mind azon tulajdonságokkal bir, mellyekkel a testek dörzsölése által létre hozható villanyosság.

És ime létre jött az a csendes, elvezethető és nem szakadozott villanyfolyam, melly a távirdáknáli jelzésre olly okvetlenül szükséges.

Volta találmánya megmérhetlen tért nyitott a kisérletekhez s csakhamar ismerve lőn a nagyszerü alap törvény:

Hogy valahányszor két különböző természetü test egymással érintkezik, mind annyiszor kisebb vagy nagyobb mennyiségü és erélyes villanyosság jőn létre.

Legerősebb villanyosságuaknak találtattak azonban a horgany és réz, s horgany és éreny (platina) vagy ezüst, kivált ha a vizes posztó helyett vizzel higitott kénsavba állittatnak.

Ugy de a kénsav ez érczeket igen gyorsan emésztette, azért az utóbbi időkben a réz, ezüst vagy éreny helyett erre mesterségesen elkészitett szén lapokat vagy üres hengereket használnak, mellyek a mellett hogy kevesebbe kerülnek a savak által sem emésztetnek annyira s szintén nagy erélyü villanyfolyamot fejtenek ki.

Ezen módositványok körül Bequerel, Daniell, Bunsen, Grove és Schmee fejtettek ki nagy erélyt.

Ezek közöl Daniell poharakba állitott réz és horgany elemeket kénsav és rézvitriol vezetőkkel; Grove horgany és éreny elemeket salétrom és kénsav vezetőkkel; Bunsen szén és horgany elemeket és szintén kén és salétrom sav vezetőket használ. Végül Schmee telepei abban különböztek a többitől, hogy poharak helyett alkalmasabb agyagczellácskákat és szén helyett ezüstöt használ.

(Vége következik.)