Az öreg halász. (Beszély.)

A szőke Duna partján  áll egy magános ház, kisded ablakával a gyorsan hömpölygő hullámokat szemlélve. E ház lakója egy öreg ember, arcza setét és komor, soha se látta őt senki mosolyogni; ez az öreg Gerő halász. Most is csendesen ül a víz szélén, idő dulta arczát széles tenyerébe fektetve; míg szemei ollykor-ollykor a rezgő habokon tévedeznek, mintha valakit keresnének a hullámok felett.

Ez öreg emberről a vidék sokat beszél, pedig vele nagyon kevés ember ereszkedhetett szóba, hallgatagsága miatt. Feléje irányzám lépteimet, s megállva felette, jó estvét kivánék. Mint kit ábrándozásaiból vernek fel, ollyforma hangon fogadá köszöntésemet.

– Miről gondolkodik Gerő bátya? szólitám meg szeliden a mogorva öreget.

– Tudj’ isten uram! talán magam se tudom; a régi jó idők jutottak eszembe.

– Hát jobbak voltak a régi idők, mint a mostaniak?

– Kinek jobb volt, kinek meg roszabb.

– Ugy, de hát Gerő bátyának csak jobbak voltak?

– Nekem uram? bizony vétkezés nélkül elmondhatom, hogy sem a régi, sem a mostani idő nem volt jó, hanem majd talán a jövő lesz a legjobb, mert azt majd a sírban töltöm el.

Elhallgatott az öreg halász, de homályos szemeiben egy pár égő köny csillogott, mellyek gondolatait kiegészittték.

– Hát soha sem volt boldog öreg?

– De bizony voltam, de bár ne lettem volna; mert ugy most nem volnék boldogtalan.

– Hogyhogy. Ugyan beszélje el Gerő bátya, nagyon szeretném hallani.

– Nagyon hosszu az uram, de ha terhére nem esik, hát elmondom.

Abban a faluban, melly itt átellenben van a Dunán tul, lakott egy öreg ember, illyenforma idős lehete mint én most, nem tudom él-e még azon a néven valaki a helységben, mert ötven esztendeje lesz nemsokára, hogy elszakadtam onnét. Módos egy ember volt, hat ökre járt a szekér előtt, de minden vagyonánál többet ért a leánya Maris, mert szépségének hire megfutotta a Duna s Tisza közit. Nagyra is volt leányával az öreg Kővágó, mert ollyan legények mentek hozzá kérőbe, kik talán be tudták volna fedni a háza tetejét ezüst tallérokkal, de mind kosarat kaptak, mert Mariska egyiket sem szerette; az öreg pedig, minthogy felesége nem volt, egészen reá bizta a férjválasztást. Választott is Maris magának, de azt apja sem tudta, meg a legény sem, a kit szeretett.

Egy őszi vasárnap délután kiálltam a kapunk elé, Mariska is épen kinn állt, mert édesapja nem volt otthon. Eleinte csak távolról beszélgettünk össze, de azután közelebb mentem hozzá, s mind a ketten leültünk az ablak alatt levő padkára. Beszélgetés közben egyszer átöleltem a kedves leány karcsu derekát, mire ő felugrott mellőlem, s alig érthetően dadogá:

– Ugyan menjen ked már no!

– Elmenjek galambom? hisz csak most jöttem ide, már is haza küldesz?

– Hát mondtam én, hogy haza menjen? én nem küldöm, csak azt akartam mondani, hogy ne hamiskodjék, mert hátha meglátná valaki!

– Ugy-e szégyenlenéd ha meglátnák, hogy én öleltelek meg, – ugy-e restellenéd, ha édes apád fülébe menne, hogy a szomszéd fia ölelte meg a leányát?

– Gondol is azzal édes apám, hogy én kit szeretek; – felelt Mariska fülig elveresedve, – a multkor is azt mondta, elég nagy vagyok már, választhatok magamnak, mert biz ő csak nem szeret ám nekem senkit.

– Hát te kit szeretnél magadnak, ha már édes apád megengedné a választást?

– Senkit se, mert … nem is akarok férjhez menni.

– Ugy-e bizony azért, mert nincs egy szép legény is a faluban? hanem ha majd eljönnek azok az ezüstgombos vidékiek, akkor, akkor!

– El is jöhetnek, vissza is mehetnek énmiattam Isten hirével, mert én csak egyikhöz sem mék ám.

– Hátha én kérnélek meg galambom, hozzám jönnél-e? ugy-e én hozzám se! mit?

Mariska szemébe köny tolult, s hogy eltitkolja elpirulását, kötényébe rejtette az arczát. – Én pedig oda léptem közelebb hozzá, megfogva nyájasan a kis leány kezét, bátran megkérdeztem:

– Ugy-e hogy hozzám jönnél babám, ha édes apádtól megkérnélek?

– Ugy ám, de mit mondana majd a kend apja? hát ha meg sem engedné?

– Arról ne gondolkozzál babám, az az én dolgom, hanem hát csakugyan szeretsz igazán?

Mariska egyet intett fejével, s én ollyan boldog voltam, mint egy viczispán. Örömömben megöleltem. Mariskámat, s elballagtam haza. Az naptól fogva mindig találtam én valami neszt, hogy Mariskával beszélhessek; ha csak fél napig nem láttam is, ollyan bus voltam, mint a ki az anyját temeti, s ha csak a szavát hallottam is, örömömben majd kibujtam a bőrömből, hát még mikor meg is csókolhattam. …

Egy estve átballagott az öreg Kővágó mihozzánk, apám urammal sokáig diskurálgattak a boroskancsó mellett egyről másról, egyszer azonban az öreg közelebb csusztatta székét apám uramhoz, s a fülébe valamit sugott, azután meg rám tekintett; én szinte gondoltam, hogy rólam van a szó, de ugy tettem, mintha rájok sem ügyelnék.

– Te Miska! – szólt édes apám – elláttad-e jól odakint a jószágot?

– El biz én apám uram ugy,  hogy reggelig rájok sem kell tekinteni.

– De mégis fiam, jó lenne, ha megtekintenéd őket, mert az a kis bornyu meg a jászolba is belefulladhat, azután meg szénát is készits be reggelre, érted?

Felkeltem, s ott hagytam a két öreget, de biz én nem mentem az istállóba, sem pedig szénáért, hanem átsurrantam a keritésen Mariskáékhoz. Ott fonogatott az eszemadta a kemencze mellett, szint megijedt, mikor meglátott.

– Jó estvét Maris! nincs itthon édes apád? kérdém széttekintve a szobában.

– Nincs biz a, hiszen elébb kendtekhez ment, hát nem látta ott?

– De bizony láttam, nem is azért kérdeztem ám, mintha vele volna bajom, hanem hogy hátha valaki van nálatok.

– Ugyan már ki volna? hisz azóta senki sem jár ide, mióta a faluban azt beszélik, hogy…

– Ugy-e, hogy én szeretlen, szeretlek is biz én galambom, el is veszlek, mihelyt csak akarod, én nem bánnám, ha ma kellene is megesküdnünk. Apám uram is azt mondta, hogy ha már te Miska megházasodol, csak ollyan leányt végy ám el, mint a szomszéd Maris, a ki jó is szép is, a mellett derék gazdasszony.

– Ugyan ne csúfolódjék kend mindig.

– De bizony csak nem tréfálok, most is az öregek kiküldöttek, alkalmasint mifelőlünk beszélnek; hej galambom, ha mi egymásé lehetünk egyszer, nem lesz a világon ollyan boldog pár mint mi, ugy-e kis tubám?

Leültem Mariska mellé, ott dévajkodtam vele, megöleltem, megcsókoltam, de mikor épen utoljára akartam megölelni, ránknyitotta az ajtót édes apja.

– Ejnye lánczhordta fattya, hogy mered bántani az én leányomat? szólt haragos képet mutatva.

– De bizony, hallja kigyelmed, nem bántottam én, – szólék meghökkenve – ugy-e Maris, hogy nem bántottalak?

– Hát mit kerestél ollyan közel hozzá?

– Csak izé … azt gondoltam, megkellene nézni, millyen vékonyra fonja a kendert.

– Jól teszed fiam, ha megnézed – szólt mosolyogva az öreg – ugy is lehet abból még neked is lábravaló. Jó lenne-e hej?  persze hogy jó; épen most beszélgettem apáddal is, hogy ha te elvennéd ezt az én leányomat, mert mi tagadás benne, ugy is neked szántam, mit szólsz hozzá?

– Hát csak azt mondom, hogy az Isten áldja meg a ki fölnevelte, azután megesküszünk, ugy-e Mariskám? akár mindjárt.

– Meg bizony fiam, hanem majd csak ujesztendő első napján, –bizonyitá fejével  is az öreg, –akkor majd levágatom lakodalmatokra azt a harmadfű üszőt, meghivjuk vendégnek a kisbirótul a szolgabiróig mind, három banda czigány huzza féllábon, még magam is kijárom a lakodalmatokat.

– A volna még szép, ha illy öreg ember is tánczolna mint édes apám.

– Azért is, – kötekedék az öreg – te veled tánczolok legelőször is kis menyasszony, ugy ni.

Jó kedve volt az öreg Kővágónak, de nekem még jobb volt, mert alig birtam magammal. Egész éjjel nem tudtam aludni, mindig azt számláltam, hány hét még ujesztendő, a mikor igazán boldog lehetek.

Elhallgatott az öreg halász, s lehajtotta ősz fejét, s durva ingujjával egy pár könyet törlött ki szeméből.

– A napok repültek felettünk, többet voltam Mariskáéknál mint odahaza; a lakodalom már csak fél hét volt, mikor az urasági hajdu hozzánk jött, s elparancsolt az uraságért, ki eg ismerősénél volt tul a Dunán; én még a kocsit akkor estve elkészitettem az utra, s korán reggel átmentem Kővágóékhoz egy Isten-áldjont mondani. Mariska nagyon szomoru volt, s mikor meglátott, elkezdett zokogni.

– Mi bajod kis tubám? – kérdém a siró leányt – ne keseregj, hiszen haza jövök holnapután, s tudod-e azután meg ujesztendő lesz?

– Tudom, de ugy fáj a szivem, hogy ki sem mondhatom.

– Miért? tán valami bajod van? vagy megbántott tán valaki?

– Nem senki, magam sem tudom, hogy mi a bajom.

– No ne búsulj galambom, nem sokára látjuk megint egymást, az Isten áldjon meg. Elindultam, de háromszor is visszamentem, pedig se ott nem hagytam semmit, se nem akartam mondani valamit. Mariska elkisért a kocsiig, ott megcsókolt s én elindultam, de mikor messziről visszanéztem, még akkor is ott állt, láttam hogy kötényével takarta el arczát s ugy sirt. Hej uram! csak akkor el ne kellett volna őtet hagynom, most boldog volnék.

Az uton, hogy mikről gondolkodtam, azt csak az Isten tudná, de sokszor ugy ugy elszomorodtam, hogy ha nem restellettem volna magamtól, még sirtam volna is, pedig már csak három nap volt ujesztendő.

Alkonyodni kezdett a nap, hogy beértem a helységbe, mellyben földes-urunk volt, a hajdu utasitása után egyenesen a kastély udvarára álltam, kevés idő mulva azonban megtudám, hogy még egy nap itt kell várakoznom az uraságra. Igen keservesen esett nekem egész nap haszontalan ácsorognom, mert a fülemet haza fúrták, de nem mertem eljönni, mert ha egyszer megparancsolták, hogy várakoznom kell, mit ehettem egyebet? Végre eltelt a kinos nap, sok kászolódás után felült az uraság, s elindultunk haza felé. De a legjobb igyekezetem mellett sem haladhattunk sebesen, mert egész nap esett, fujt a szél, s hordta a havat. Minél közelebb értük a Dunát, annál erősebben kezdett verni szívem, szerettem volna már látni Mariskát, kit ollyan búsan hagytam el. Mikorra a révész-házhoz értünk, egészen öreg este lett, világért sem mehettünk át a Dunán, hacsak bele nem akartunk fuladni, mert a jég nagyon sűrüen zajlott. Káromkodott mint a jégesső az uraság, szidott, mocskolt, fenyegetett engem is, hogy miért késtem el, szidta a révészt, szidta a Dunát, hogy illyen nyomorult viskóban kell neki tölteni az éjet, pedig nekem nagyobb okom lett volna haragudni, hiszen másnap ujesztendő lett. Alig kötöttem be lovaimat, kiálltam a ház végire, s onnét néztem a falunk felé, hol az én menyasszonyom tudom hogy nehezen várt, sokáig ott álltam magam, midőn a mi falunkban megszólalt a lélek-harang, egyszerre hideg borzogatta végig testemet, ollyan búsan szólni még soha se hallottam azt a kis harangot. Sokáig gondolkodtam rajta, vajjon kinek huzhatták meg a jobb hazába vezető harangot, midőn a hátam megett elkiáltotta magát az öreg révész.

– Miska te! gyere csak ide, valamit akarok mondani.

– Itt vagyok, mit parancsol kend?

– Parancsolni ugyan nem parancsolok, hanem azt hallottam, hogy megházasodol?

– Meg biz én Gyura bátyám, azért szerettem volna átmenni, hogy az esküvő holnap lesz.

– Ne bolondozz gyerek! hát kit is vettél el?

– Az öreg Kővágó leányát.

– Aztán még meg se hivtál a lakodalmadba, várj csak, gyerek várj! tudom, nem is mék el temetésedre.

– Nem is szeretném, ha még illyen öreg ember is kikisérne, mint kend bátya.

– Azt elhiszem, kinek ollyan szép mátkája van, nem is szeretne az meghalni; bizony öcsém, derék leányt választottál, azt az egyet csak tudom, hogy nem kötötted vele be szemedet, hanem át is viszlek ám mihelyt hajnallik, hogy ki ne maradj a lakodalmadból.

Az öreg révész szavai egészen megnyugtattak, hogy legalább reggel korán átvisz, de azért egész éjjel egy szikrát sem tudtam aludni.

Alig kezdett szürkülni, már mi túl voltunk a vizen, s midőn a helységünkbe beértünk, rá kezdtek harangozni, ugy szerettem volna megtudni, ki lehet az első halott az ujesztendőben, de senkit sem láttam, kitől megkérdezhettem volna. Alig vártam, hogy leszálljon kocsimról az uraság s én haza mehessek. Mikor haza értem, nem volt házunknál senki otthon, s el nem tudtam gondolni, hová lehettek, mikor ma nálunk lakodalom lesz. Át mentem Kővágóékhoz, az udvarban szét néztem, de Mariskát sehol sem láttam, bizonyosan bent lesz – gondolám – a házban, majd hogy megörül, mikor váratlanul betoppanok. S mikor beléptem egyszerre majd lerogytam, azt gondoltam, hogy szemeim kápráznak, közelebb tántorogtam, de csakugyan igaz volt a mit láttam: Mariska ott feküdt kiterítve. …..

Elhallgatott az öreg halász, de könyei megeredtek, s ugy sirt, mint a kis gyermek, nem mertem megzavarni fájdalmát, csak miután megtörölte szemeit, akkor kérdém, mibe halt meg Mariska?

– Azt mondták, a Dunába.

– Nem győzött szegény leány várni, hát elém jött, s midőn még a vizen is át akart jönni, felforditotta a tolongó jég ladikját, eleven volt ugyan még, mikor kifogták, de akkor estve meghalt, s az ő szelid lelkének szólt olly szomoruan az a kis lélekharang, mellyet akkor estve hallottam.

– Hát azóta soha sem választott jegyest magának Gerő bácsi? De bizony jó uram választottam egyet, melly régen vár reám s nemsokára egybekelünk.

– Ugyan kicsoda az a hüséges mátka?

– A halál, – szólt remegő hangon az öreg.

Érzékenye szoritám meg a sokat szenvedett öreg halász kezét, s távoztam; távozásomkor arra kért, hogy látogassam meg öt még többször is, s én megigértem.

Szegény öreg halász! hüséges mátkája, a halál elvitte régi jegyeséhez, Mariskához.

Pataky józsef.